Innen csak felfele van – beszélgetés Imre Éva színművésszel

A Színházi Kritikusok Céhe idén 44. alkalommal, a Katona József Színházban adta át a Színikritikusok díját, amellyel a 2022/2023-as évad kiemelkedő színházi teljesítményeit ismerte el. A budapesti Katona József Színházban szeptember 17-én rendezett díjátadó gálán Imre Éva elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó díjat a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ifjú barbárok című előadásában játszott szerepéért, az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett produkció ugyanakkor a legjobb kőszínházi előadás jelöltlistáján is szerepelt.

Tizenegy éve vagy a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Az első nagyobb szereped Pólika volt a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadásban. Bevallom, ebben a Pólikában akkor még nem láttam benned azt a színésznőt, akivé később váltál. Bizonyára te sem úgy láttad magad ez idő tájt, hogy tíz év múlva egymás után három férfikaraktert játszol el, a Rómeó és Júliából Mercutiót (r.: ifj. Vidnyánszky Attila), a Hamletből Rosencrantzot (r.: Tompa Gábor), majd ezt követően Bartók Bélát személyesíted meg az Ifjú barbárokban, alakításodért pedig a román és a magyar színházi szakma egyatánt a legjobb színésznő kategóriára nevesít. Hogyan látod ezt a szakmai ívet Pólikától Barbár B.-ig?

Valóban Pólika volt az első nagyobb szerepem, de a „belépőkártyám” a színházba a Matthias Langhoff rendezte Don Juan ünnepélyes vacsorájában játszott szerep(ek) volt(ak). Akkoriban kerültem a társulatba, és nem éreztem a helyemen magam.

Nem lehet könnyű beilleszkednie egy fiatal végzősnek, amikor egy erős társulathoz kerül, „nagyágyú” színészek közé.

Igen, így van. Bár az ember azt hiszi, ha rámosolyognak, már biztonságban van, de ez nem igaz. Az igazi biztonság az, amikor elkezdesz dolgozni valamin, amiben megtalálod és felfedezed önmagad, a gyengeségeiddel, az erősségeiddel. Ott, abban a pillanatban dől el. Én akkor ezt a biztonságot még nem éreztem.

Mennyi idő telt el, amíg azt éreztezd, jó helyen vagy, rendben van, amit csinálsz?

Öt év. Korábban is volt lehetőségem, amelyben bizonyítani tudtam, vagy például a Caravaggio Terminalban nagyon szerettem dolgozni Robert Woodruff rendezővel, jó tapasztalat volt. De igazából a Rosmersholm alatt (Andriy Zholdak rendezése, bemutató éve: 2017 – a szerk.) csöppentem bele egy olyan átformáló próbafolyamatba, amely alatt nagyon sok minden megváltozott bennem. Akkor éreztem először, hogy kezdek a helyemre kerülni, kezdek kapizsgálni valamit ebből az egészből.

Érdekes, hogy épp egy olyan próbafolyamathoz kötöd ezt az érzetet, amelynek során sorozatosan megalázó helyzetekbe kerültél színészként és agresszív magatartással szembesültél. Azt gondolnám, nem az ilyen helyzetek hozzák ki egy színészből a maximumot. Van erre valamiféle magyarázat, hogy miért épp ez a munka váltotta ki belőled ezt az érzést?

Nehéz szavakba önteni. Igen, megalázó helyzetekbe kerültünk, és nagyon sokat kellett dolgoznunk azon, hogy a próbafolyamat közben és után épségben maradjunk fizikailag, mentálisan, lelkileg. Nekem ebben nagyon sok munkám volt, és sajnos nagyon sok rossz dolog fűződik ehhez a periódushoz, sok minden történt...

Nagy teret kapott akkor ez a történet a médiában, amihez hozzájárult az is, hogy intézményi szinten nem volt megfelelő kommunikáció, zajlott egyfajta minimalizálási kísérlet, sokszor egymásnak ellentmondó nyilatkozatokkal, konkrét információk hiányában nyilván különböző vélemények láttak napvilágot a sajtóban, vélt vagy valós forgatókönyvek születtek.

Engem igazából az erősített meg, hogy kibírtam. Nem gondoltam magamról, hogy ki fogom bírni, tényleg nem. Kicsit az MMA-versenyek (Mixed Martial Arts – kevert harcművészetek, olyan küzdősport, amely megengedi az ütést, a rúgást és a földharcot egyaránt, állva és a földön is – a szerk.) jutnak eszembe, azt szokták mondani, hogy verseny után minden sokkal könnyebb. Sokan kérdezték, hogy bírtam ki, nem nehéz így élni? Rettentően nehéz, de minden könnyebb utána. Megtapasztaltam azt a felszabadultságérzetet, hogy innen csak felfele lehet. És ez olyan érzelmi terület, ahonnan sokkal több rálátásod van dolgokra, sokkal több ablak kinyílik...

Adódik a kérdés: küzdősporttal foglalkozol?

Elkezdtem, igen.

Ez után az eset után?

Nem. A Covid-19 ideje alatt. De gyerekkoromban is foglalkoztam ilyesmivel.

Konkrétan mivel?

Gyerekkoromban taekwondoztam, édesapám tornatanár akart lenni, nagyon sokszor elvitt az edzéseire. Most brazil jiu-jitsu edzésekre járok. A koronavírus alatti korlátozások miatt kezdtem el, úgy éreztem, hogy foglalkoznom kell valamivel. A párom is ugyanerre a helyre járt, ahol most ezdek, ő ajánlotta, hogy menjek én is.

Feltételezem, hogy ha utólag is, de segített levezetni a benned felgyülemlett feszültségeket. Segít ez a színészi munkában, ellenállóbbá tesz?

Abszolút. Fizikailag mindenképpen látom ennek az előnyeit, ugyanakkor nagyon fejleszti a(z) (ön)fegyelmet, ez pedig segít abban, hogy hogyan állok hozzá egy feladathoz, mennyi energiát fektetek egy szerepbe.

Vajon ez a fegyelmezettség nem inkább a tűrőképesség megerősítéséhez vezet? Konkrétan ahhoz, hogy mondjuk egy agresszív(abb) rendező próbafolyamata alatt helyt tudj állni?

Nem, inkább úgy értettem, hogy ad egyfajta tartást, önfegyelmet. Hogy akkor is csinálni kell, ha épp nincs kedvem. Itt a tehetség, ugyanúgy, mint a színházban, kevés, sokkal több a munka benne. De azt is meg kell tanulnia egy színésznek, hogy hogyan kell viszonyulni egy agresszív rendezőhöz. Én ezt még nem tudtam, amikor Zholdakkal dolgoztunk, de azóta kifejlesztettem magamban. Ma már tudom, hogy meddig szabad elmenni, meddig „bánthat”, de onnantól tovább nem engedem.

Térjünk visssza az általad játszott férfiszerepekhez. Amikor megkaptad Mercutiót a Rómeó és Júliából, hogyan reagáltál?

Nyilván meglepett, még akkor is, ha nem arra számítottam, hogy Júliát fogok játszani. Örültem a szerepnek, arra gondoltam, hogy lehetőségem van az alkatommal ellentétes karaktert megformálni. Amúgy nincs annyira kiélezve arra, hogy ez az alak férfi, inkább amolyan androgünnek lehet tekinteni.

Valóban, ez a Mercutio kicsit egzaltált, furcsa, nincsenek hangsúlyozva a karakter női vagy férfi vonásai. Az Ifjú barbárokban azonban a szereped megformálásához teljesen át kellett alakulnod. Hogyan találtad meg magadban ezt a Bartókot?

Amikor megláttam a nevem a szereposztásban, megdöbbentem. Őszintén arra gondoltam, hogy ez őrültség. Aztán arra, hogy na várjunk, nekem nincs problémám azzal, hogy férfiszerep, de hogy jelenítsek meg egy ilyen legendás, nagy kaliberű embert? Az volt az első gondolatom, hogy ebből nagyon nagy cirkusz lesz, hiszen Bartók Béla nagyon ismert személyiség, történelmünk része. Mit fogok én ezzel a szereppel kezdeni? Kitartott egy kis ideig bennem ez a kényelmetlen érzés, de aztán arra gondoltam, hogy megbízom Attilában, dolgoztunk már vele, tudtam, hogy úgyis azt csinál, amit akar, úgy fordítja ki a dolgokat, ahogy akarja, nem lesz ezzel probléma, majd biztos megoldódik. Így is lett.

Úgy képzelem, hogy sok-sok improvizáció alapján született meg a figura, de gondolom, egy idő után a maszk és a kosztüm is hozzásegített a végső forma kialakulásához.

Sajnos ez utóbbi két dolog csak nagyon későn, az utolsó négy-öt napban jött be a képbe, addig a szokásos próbaruhában voltam. Tudtuk, hogy egy idős ember lesz, de ez csak az olvasópróbán hangzott el, utána nem nagyon beszéltünk arról Attilával, hogy milyen legyen. Ő fordítva dolgozott, inkább megpróbálta megépíteni a környezetet, amibe mi majd belépünk, tehát ez nekünk Ervinnel (Szűcs Ervin, Kodály Zoltán – Barbár K. – megformálója – a szerk.) egyfajta türelemjáték volt. Gyűjtöttük az infókat, várakozó üzemmódban voltunk. A próbákon Attila nem foglalkozott külön a főszereplőkkel, és így azért elég nehéz volt összerakni a képet. Igyekeztem megformálni egy öreg embert, gyakoroltam a mozdulatokat, a járást, a kollégáim csak néztek rám, nem mondtak semmit, de úgy éreztem, megvan a véleményük. Meg is kérdezték egyszer nagy későre: ne haragudj, de te itt mit csinálsz? Lehet, hogy más helyzetben ezt bántónak éreztem volna, itt nem volt az. Nagyon izgalmas volt, valahogy láttam kívülről, hogy mi fog történni, közben építettem magamban ezt az egészet, felvázoltam, hogy mit fogok csinálni, hogy honnan hova kell elérnem. A fejemben már megvolt, de kívülről még nem látszott. Aztán az utolsó 4–5 napban gyorsvonatszerűen megérkezett minden, lett paróka, jelmez, maszk, és összeállt minden.

Segített az építkezésben az, hogy sok ideig nem szólalsz meg? Vagy épp fordítva, hiszen még a szövegre sem alapozhattál.

Nem is tudtuk az elején, hogy ez hogy fog alakulni, beszélek-e vagy nem, vagy csak egy adott ponton fogok megszólalni, a próbák alatt döntöttük el. Egy idő után azt mondtuk, hogy Balázs (Bodolai Balázs – a szerk.) beszél helyettem, és majd meglátjuk, hogy megszólalok-e vagy sem.

Bár bizonyára vannak olyan vélemények is, hogy Bartókról és Kodályról nem ilyen előadást kell csinálni, kiderült, hogy szereti a közönség, és a szakmai visszajelzés sem maradt el. Hogyan reagáltál a szakmai jelölésekre, illetve a mostani Színikritikusok díjára?

Furcsa, amikor a legjobb színésznő kategóriában kapsz jelölést egy férfiszerep megformálásáért... De jó érzés, hogy felfigyeltek a munkámra. Munkánkra! Hiszen jelölve volt az előadás is. Ez a díj hab a tortán számomra.

Ha visszamegyünk az időben a színészi pályád első öt évére, úgy érzem, hogy ezek voltak a „tanulóévek”, a felkészülési idő ezekre a fontosabb szerepekre.

Az az igazság, hogy nem is igen emlékszem, mivel telhetett az első öt év. Szerintem az életre készülhettem, vagy valami ilyesmi.

Felnőtté válásra gondolsz?

Lehet, bár még nem biztos, hogy felnőtté váltam. Az egyetem után az ember valahogy magára marad. Addig még valamiféle családias környezetben van az évfolyamtársaival együtt. Mi négyen szerződtünk akkor a kolozsvári színházhoz, de időközben ketten elmentek, akikkel nagyon jó barátságban voltam, így valahogy magamra maradtam. És hát az egyetemi évek nem a „piacról” szólnak, ott még védett vagy, de amikor kikerülsz, az már a versenyről, a teljesítményről szól. Sok mindent meg kell tanulni, mit szabad megengedni, mit nem, meddig lehet elmenni. És ki mondja el helyettem, ha nem én? Nekem ezzel sokáig bajom volt. Például a Zholdak-féle próbafolyamat alatt sem volt számomra tiszta, ez is probléma volt akkor.

Azt szokták mondani az ilyesmire, hogy: hát, nem volt abban az állapotban... Valóban, ha egy előadás közben történik például egy baleset, nem biztos, hogy józanul meg tudod ítélni, hogy akkor neked most tovább kell menni, vagy nem. De egy próbafolyamat közben ki az, aki meg tudja mondani, ha nem te, hogy ennyi volt, elég, itt van az én határom? Ki vállaljon felelősséget, ha nem te? De akkor én ezt nem tudtam, ezt most kezdem tanulni, és a sport által, úgy érzem, egyre jobban megy.

Segített neked akkor a traumafeldolgozásban az, hogy a társulat nyílt levélben kiállt melletted?

Igen. Meg is lepődtem, hogy ez megtörtént, egyszercsak kialakult, és ez nagyon jóleső érzés volt.

Ha már visszatértünk a témára, muszáj megkérdeznem, hogy ha ismét Kolozsvárra jönne rendezni, és bekerülnél a szereposztásba, vállalnád-e, és ha igen, milyen körülmények között?

Ezen sokat gondolkodtam. Külön kellene választani az embert az alkotótól. Szerintem mint alkotó érvényes, de hogy milyen stílusban próbál, azzal nem értek egyet. Az pedig, hogy milyen ember, egyáltalán nem érdekel. Nyilván bizonyos körülmények között azt mondanám, hogy igen, megkockáztatom. De azok után, hogy bemutattuk azt az előadást, és volt egy cirkusz, aztán rá egy évre még egy, majd hat év elteltével, idén tavasszal még egy, nem biztos, hogy együtt kellene működjünk.

Találkoztál vele azóta személyesen?

Igen. Eleinte, amikor még nem dolgoztam fel a történteket, kényelmetlen volt számomra a találkozás. Például, amikor elmentünk Oroszországba turnéra a Rosmersholmmal (2019. szeptember 13–14. között, Színházi Olimpia, Szentpétervár – a szerk.), és ott volt ő is, nyilván nem adtam a sértődöttet, ennek nem lett volna semmi értelme. Később, a tavalyi Interferenciák Fesztivál alatt ismét találkoztunk. Elhatároztam, hogy szembe fogok nézni vele, és éreztetem: nem félek tőle. Tudni akartam, hogy képes vagyok-e erre, mert másként nem tudok továbblépni. Ez megtörtént. Azóta nem érdekel, nem gondolkodom rajta, úgy érzem, hogy ezzel most már rendben vagyok.

Elkezdődött az új évad, máris játszol az első bemutatóban. Amikor egyik produkció után a másikba esik a színész, nem vezet egy idő után kiégéshez  vagy önismétléshez?

Akár vezethet is. Meglehet, hogy öt év múlva újra beszélgetünk, és te megkérded: nem gondolod, hogy ugyanazt játszod egy ideje?

De te legalább elfogadod, ha megkérdem. Vannak, akik sértődötten reagálnak az ilyesmire.

Nem is látok rá esélyt, hogy másként alakuljon, azt hiszem. Ez ugyanolyan, mint a sportban. Meddig várjuk el egy sportolótól, hogy hozza az aranyérmeket? A csúcson a legtöbbet és a legjobbat nyújtja, világrekordokat dönt, de nem várható el, hogy minden évben übereljen. Nem tudom, én meddig bírom a sporttal együtt csinálni ezt a dolgot, mert azt is nagyon komolyan gondolom. Tehát könnyen lehet, hogy egyszercsak fogok tartani egy szünetet. Nem tudom.

Elképzelhető számodra, hogy valahova máshova szerződj?

Jelenleg nem látok olyan színházat, ahová szívesen elmennék magyar nyelven játszani, idegen nyelven pedig nagyon jól kell tudni a nyelvet ahhoz, hogy színészként megálld a helyed. Nem látom tehát magam egy más nyelvű országban, de soha nem lehet tudni. Az igazi nagy piachoz képest ez itt tényleg kis piac, amelyben – hogyha megtalálod a helyed, és ezen belül megvannak a kis kihívásaid – rendben vagy. Nem érzed azt, mint például szabadúszóként, hogy a megélhetésedért versenybe kell szállnod valakivel.

Csíkszeredai születésű vagy, de az egyetem elvégzése óta Kolozsváron élsz. Úgy érzed, hogy befogadott ez a város?

Mindenhol megtalálod azokat az embereket, társakat, akik között jól érzed magad. Ha elmegyek valahonnan, általában szakítok azzal a környezettel, és megpróbálok beilleszkedni az újba. Nem szeretem összehasonlítani a helyeket. Ez egy más periódus, az előzőnek pedig vége.

Három férfiszerep után vágysz egy női karakterre?

Amit jelenleg próbálunk (Lars Norén: Démonok) nagyon is női szerep, de majd kiderül, hogy milyen lesz. Én mindennek örülök, ami távolabb esik a Nyina-féle karakterektől.

Említetted, hogy komolyabban sportolsz. Ugye nem akarod versenyszinten űzni?

Hát... most muszáj dicsekednem, hisz erre büszke vagyok. Idén nyáron egyszercsak egy versenyen találtam magam a Fülöp-szigeteken. Úgy történt, hogy az edzőm, aki egy ideig ott élt, elvitt néhányunkat, akik hozzá szoktunk járni edzésre egy Fülöp-szigeteki továbbképzés-félére. Előtte megkérdezte, hogy nem akarok-e majd jelentkezni egy brazil jiu-jitsu versenyre, én pedig rögtön igent mondtam. Még volt egy hónap az utazásig. Éreztem, hogy nem vagyok eléggé felkészülve, úgyhogy ezalatt az idő alatt nagyon keményen edzedtem, és végül két aranyérmet nyertem. Rájöttem, hogy szeretném folytatni ezt a fajta megmérettetést versenyszinten, de nem biztos, hogy kompatibilis a színházzal. Talán majd idősebb koromban, amikor a drámairodalom nem kényezteti el a nőket szerepekkel, váltok.

Tele vagy meglepetésekkel. Addig is mit szeretnél még kipróbálni?

Sok mindent. Például a táncot, de ehhez még nem volt elég erőm.

Mi az, ami kikapcsol például egy próbafolyamat alatt?

Ki az erdőbe, azonnal. Erdő mellett lakunk, így ha egy nyolcórás próba után hazamegyek, leteszem a táskám, és ki az erdőbe.

Azt hallottam, hogy motorozol.

Igen, ez a másik nagy szenvedélyem. Édesapám is motorozik, tőle kaptam a motorbiciklit, és vele is útra szoktam kelni nyáron az országban, kisebb túrákat szervezünk. Hosszabb útvonalon csak egyszer voltam, tavaly, Olaszországban. Szuper dolog, teljesen más figyelmet igényel, mint az autóvezetés. Egy autóban simán elkényelmesedsz, vezetés közben végiggondolhatod esetleg, hogy mit fogsz főzni, a motorbiciklizés esetében ezt nem engedheted meg magadnak. Szóval, figyelni kell nagyon, de felszabadító érzés tud lenni.

Akkor most itt a vége, beszélgetünk öt év múlva.

Nyitóképen Imre Éva színésznő. Fotó: Gábri Zoltán