Nemrég érkeztél haza Tokióból, illetve az olaszországi Novedratéból, mindkét helyen a halasi csipkével és a kárpátaljai beregi keresztszemes kézi hímzéssel díszített ruhakollekciódat mutattad be. Milyen többletet hordoz számodra az, ha külföldön mutatkozhatsz be?
Misszió számomra, hogy ne csak itthon, hanem külföldön is megismertessük minél több emberrel, hogy mennyi tudás és érték van ebben az országban. A kiváló minőségben elkészített, eredeti kézi hímzésekkel és népművészeti motívumokkal díszített ruháinkban ez a legmagasabb színvonalon tud megmutatkozni. Emellett amikor külföldön járunk, a szakmai és baráti beszélgetések során értékes tapasztalatokat gyűjthetünk a munkánkhoz. Lehetőségünk van rálátni, hogy melyik nemzet hogyan bánik a hagyományaival, mi működik, s mi nem. A hagyományos kézimunka éltetése mindenhol a világon egyfajta küldetésnek számít, hiszen sajnos egyre kevesebb olyan fiatal van, aki érez elég kedvet és elhivatottságot ahhoz, hogy átvegye a stafétát az idősebb generációtól, és hajlandó legyen addig gyakorolni, míg a tudása nemzetközi szinten is professzionálissá nem érik.
Tótkomlós, a békési falu, ahonnan származol, híresen hagyományőrző és -tisztelő település, ahol a kezdetek óta a magyar békésen megfér és szívesen szervesül a szlovák kultúrával. Mit gondolsz, ez a miliő hozzájárult, hogy gyerekkorodtól nagyon erős és érzelmekkel átszőtt a kötődésed a népművészethez?
Abszolút, nemcsak hozzájárult, hanem alapvetően meghatározta a szakmai pályafutásomat és az egész életemet. A tágabb és szűkebb környezetemben mindig nagyon fontos szerep jutott a hagyományok és népszokások tiszteletének, ápolásának, a mindennapi életünk szerves része volt a kézimunka, a szövés és a hímzés. Ünnepi alkalmakon a húgommal mindig csodaszép hímzett blúzokat, ruhákat, hagyományos viseletet vettünk fel, s ettől nagyon szépnek éreztük magunkat. A néptánc is jelen volt, a nagyszüleim a tótkomlósi néptáncegyüttes alapító tagjai voltak, édesanyám is néptáncos volt, és én is táncoltam gyerekkoromban. A tótkomlósi mars táncot a családban mindenkinek kötelező volt megtanulnia, a tánc, valamint a magyar és szlovák nóták családtagként éltek velünk. Kódolva volt, hogy nekem ezzel lesz dolgom.
Az pedig, hogy mindez a ruhatervezésben fog testet ölteni, gondolom, nagyban édesanyádnak és a nagymamádnak köszönhető, mivel mindketten varrónők. Mesélj arról a tótkomlósi kislányról, aki a nagymamája ölében tanulja az öltéseket, és árgus szemmel figyeli, ahogy édesanyja értő kezei alatt szebbnél szebb ruhaköltemények születnek.
A nagymamám szigorú, de nagyon jó lelkű asszony. Minden cselekedete és szava mögött érezhető a szeretet és az odafigyelés. Mivel engem a varrás nagyon érdekelt, gyakran foglalkozott velem, sok időt töltöttünk együtt. Tőle tanultam meg és így ivódott mélyen a bőrömbe, hogy az öltözködés a patyolattiszta, vasalt ruhánál kezdődik. Nálunk a családban a ruhának tisztelete volt, a gyűrött holmi viselése olyannak számított, mint a szitokszó. Minden öltözetet makulátlanul tisztán és vasalva hordtunk, még a hajunkban a masni is ropogósra ki volt vasalva, hogy szépen meg lehessen kötni. Ma sem ülünk le soha tréningruhában és pólóban az asztalhoz, csak igényes és tiszta ruhában, mert ezzel is megtiszteljük egymást és az alkalmat. Már kislányként nagyon sok időt töltöttem a varróműhelyben: néztem a nőket, ahogy ruhát próbálnak, jó hangulatban beszélgetnek, és jó volt látni, mennyire örülnek, ha elkészült a vágyott ruha. Imádtam a gyönyörű, színes alapanyagokat megfogni, s a műhelyben lettek a sajátjaim a „szép ruhát csak szép anyagból lehet készíteni” és a „nincs rossz alak, csak rossz ruha” alapigazságok.
Van-e olyan anyáról lányára szállt szabásminta vagy szakmai fortély, amelyet a mai napig alkalmazol?
Érdekes, de a nagymamám még nem iskolában, hanem egy másik varrónőtől tanulta a szakmát. Nem használt szabásmintát, azonnal vágta a formákat az anyagból, majd feltűzte a próbababára, s ezután kezdte el a varrást. Boszorkányos ügyességgel tudta a szabást és a szerkesztést egyben megoldani. Anyukám már szakiskolában tett szert a tudására, ő a mérhetetlen precizitásra tanított meg, és olyan fogásokra, hogy hogyan kell körpliszét készíteni, vagy ha kevés az anyag, úgy betoldani, hogy az ne látszódjon meg. Ezeket az apróságokat ma is használom, nem azért, mert nem volna elég anyag, hanem mert jól mutat egy pluszvágás vagy szabásvonal a ruhán.
Nagyon erős lehetett ez a hatás, mert már tizenhárom évesen tudtad, hogy ruhatervező leszel.
Tizenkét éves voltam, amikor az első szoknyát – már nem a Barbie babáimnak, hanem magamnak – teljesen egyedül varrtam meg. Ma is emlékszem, szép színes anyag volt, fekete alapon színes rózsákkal, és körloknis szoknyát készítettem belőle anyukám felügyelete alatt, de teljesen egyedül. Amikor belebújtam, azonnal éreztem: én ruhákat szeretnék tervezni csodaszép kézi hímzésekkel.
A ruhatervezés akkor dőlt el, de mikor társultak hozzá a népi motívumok?
Akkor is tudtam, hogy a népművészettel kezdeni szeretnék valamit, de a gyakorlatban ez 2000-ben valósult meg, amikor megalapítottam a By Me márkámat. Ami eleinte persze nem volt diadalmenet, hiszen hiába készítettem el a ruhákat, az emberek nem igazán voltak nyitottak a népművészetre. Hosszú és sokszor viszontagságos utat kellett megtennem, mire ez a stílus bekúszott, és elfogadottá vált a köztudatban. De nem adtam fel, mindvégig hittem az álmom létjogosultságában. Rengeteget kísérleteztem, ötvöztem a vendégeim visszajelzéseit és a saját elképzeléseimet, mire szép lassan kialakult a saját stílusom.
Meg tudod fogalmazni, mi ragadott meg a népművészet archaikus szépségében, és mi tart fogva belőle a mai napig is?
A viseletekből áradó méltóság és tisztelet. Ez már egészen kis koromban elvarázsolt. Ha kezembe veszek egy mintarajzot vagy egy leheletfinom csipkét, rögtön lelki kapcsolatba kerülök vele, érzések, gondolatok fogalmazódnak meg bennem, és olyan, mintha beszélne hozzám, üzenne, hogy mit kezdjek vele, hol és hogyan szeretné magát megmutatni. Hiszem, hogy ezeknek az ősi erőknek elrendelt útjuk van, nekünk nincs más dolgunk, mint tisztelettel és alázattal kísérni őket.
Tervezéskor a ruha van meg előbb a fejedben, és ahhoz választasz hímzést, csipkét, vagy épp fordítva?
Én az emberekből, a közösségekkel megélt élményeimből, találkozásokból merítek ihletet. Azt teszem bele a ruháimba. Ezekből a beszélgetésekből rakom össze azokat a kulcsszavakat, képeket, amelyek aztán inspirálnak az alkotás során. Először mindig a ruhát kezdem megrajzolni, majd megálmodom, hol és milyen minta legyen rajta. Ezután a pontos méretekkel érkezem meg a népművészekhez. Ha elkészült a hímzés a kiszabott részre, visszakerül hozzám a ruha a szalonba, ahol legtöbbször még tovább formálódik.
Huszonegy éves korod óta ruhákat tervezel. Honnan jönnek még mindig az új ötletek?
Nekem soha nem az ihlet hiánya okozza a gondot, hanem pont fordítva: százszor annyi ötletem van, mint amennyit meg tudok valósítani. Nincs annyi idő, hogy a kollekciókkal kapcsolatban született összes elgondolásomat valóra váltsam. Sokszor azt érzem, nem tudom elvágni az ötletáradatot, és muszáj még három-négy darabot elkészíteni, mert egyszerűen nem tud bennragadni.
Igaz, hogy minden új kollekciódat új ceruzával rajzolod meg?
Igen, ez régi szokásom. Új ruhák tervezése előtt egy olyan ceruzát hegyezek ki, amelyet az előző utazásomról hoztam. Ez jóleső érzést, lendületet, motivációt ad. A népművészet közös világnyelv, mindenhol ugyanazt jelenti: őseink értékeinek ápolását és továbbörökítését. Én az egyik országból hozott pozitív energiát rajzolom bele a másik ország soron következő kollekciójába.
A ruháidban keveredik a hagyomány és a modernitás. Hogyan határozod meg ezek arányát?
Mindig, minden körülmények között harmóniára törekszem, és sohasem csak ruhákban gondolkodom, hanem emberekben, egységben. Tervezés közben elképzelem, hogy az adott darab hogyan mutatna egy nőn, s mielőtt véglegesedne egy ruha, ráadom egy modellre. Egy öltözéknek mindig harmonikusnak kell lennie, függetlenül attól, hogy sok rajta a díszítés vagy kevés. Az eltérő igényeknek megfelelve többféle ruhát gyártunk, gazdagon díszítettet és egyszerűbbeket is. Van olyan ruhánk, amelyen mindössze két szívrózsa van zsebfedőként, de bőven mond annyit, mint egy másik, amelyikre több hímzést tettünk. Akkor van kész egy ruha, akkor harmonikus, ha a mellkasomban érzem a szépet.
Volt-e olyan, hogy népművészek kifejezetten neked alkottak új mintákat?
Végtelen tisztelettel fordulok a több száz éves magyar motívumkincshez, mely elképesztően gazdag, így nem érzem szükségét, hogy új minták szülessenek. De friss, innovatív megoldásokat alkotunk közösen. Ezek persze nem mindig könnyű meccsek. Így Papp Bernadett-tel, a Matyó Népművészeti Egyesület elnökével időnként voltak éles összekülönbözéseink, de minden ilyen végül pozitívan zárult. Például ők eleinte hallani sem akartak fekete színű matyó rózsákról vagy selyemorganzára hímzett tulipánról, de amikor elkészültek ezekkel a díszítésekkel a ruhák, nekik is tetszettek. Egyébként hihetetlen, mennyire hatunk egymásra: miközben arról győzködtem őket, hogy nyissanak új irányok felé, aközben pont én vagyok az, aki már csak piros színű rózsát használ. Az elmúlt évek közös munkái során jöttem rá, hogy egy adott térség népművészeti motívumai leképezik az ott élő közösséget. Ahogyan a kalocsai virágmotívum laza, könnyedebb szerkezetű, úgy a kalocsai emberek is nyitottabbak és rugalmasabbak. A matyó díszítés viszont kisebb, feszesebb virágokból tevődik össze, ami a Matyóföldön élő embereket is jellemzi: zárkózottabbak, nehezebben tudnak nyitni új, számukra szokatlan megoldások felé.
Ahhoz, hogy divattervezőként szót tudj érteni és együtt tudj alkotni az idősebb hímzőasszonyokkal, nem elég csak szeretni a népművészetet, speciális attitűdre, elfogadásra és türelemre van szükség.
Ha nem a divattervezés felé visz a sorsom, biztos, hogy szociális munkás lennék egy idősotthonban. Nagyon szeretem az idős néniket, bácsikat. Gyerekkorom óta szoros és jó a kapcsolatom a nagymamámmal, ami biztosan hozzásegített, hogy jól megértem ezt a korosztályt. Az én környezetemben mindenki segíti az idősebbeket, odafigyelünk rájuk, szeretettel fordulunk feléjük, ami sajnos nem általános ma Magyarországon. Sokan méltatlanul magukra hagyják idősebb rokonaikat, pedig sokat tanulhatnánk tőlük, s az ellesett tudással jelentősen könnyíthetnénk a saját életünkön is.
Kik alkotják a ruháid célközönségét? Az utca embere is megengedheti magának ezeket a költeményeket?
Leginkább azok a nők a vásárlóink, akik szeretnek egyedien öltözködni, és fontos nekik, hogy a ruhájukon megjelenjen a kultúrájuk. Így legtöbbször az üzleti szférából, a diplomácia világából keresnek meg minket, de gyakran vásárolnak tőlünk külföldön élő magyarok is. Ugyanakkor egyre gyakrabban látjuk azt is, hogy fontosabb alkalmakra olyan emberek is megvesznek egy-egy ruhát – ha kell, inkább összegyűjtik rá a pénzt –, akik nem igazán tartoznak a célcsoportunkhoz. A ruháinkon alkalmazott kézimunkák olyan hozzáadott értéket képviselnek, amit meg kell fizetni. Kiváló minőségű alapanyagokból dolgozunk, szalonmunkát végzünk, nagyon sok kézi öltéssel, rászánjuk az időt, a pénzt, a tudást minden darabra. A hímzéseket profi, huszonöt-harminc éves tapasztalattal rendelkező hímzőasszonyok készítik. Ahhoz, hogy az ő értékes tudásuk, a nemzeti örökségünk fennmaradhasson, méltó módon kell honorálni a munkájukat.
Több híres embernek is készítettél már ruhákat, például Lewis Hamilton barátnőjének, a magyarok közül pedig Berei Pepe műkorcsolyázó-bajnoknak, de más hazai ismert embereken nem nagyon látni a kezed munkáit.
Kevésbé a magyar celebvilág igényeit szeretném kiszolgálni. A vendégeim diplomaták, magas rangú hazai és külföldi politikusfeleségek, sokukat meg sem nevezhetem, mert titoktartási kötelezettségem van. Ők nem reklámeszközként tekintenek a ruháimra, amelyeket csak kölcsönvesznek, hanem a kiváló minőséget és az egyediséget látják meg bennük, és meg is vásárolják őket. Nagyon sok értéket teszünk a munkánkba, nem szeretnénk „elcelebesíteni”, mert azzal pont a ruhák ihlette hitvallásunk veszne ki belőlük.
Készült egy Reformáció 500 kollekciód, illetve saját vadászruhamárkád is van. Ezek hogyan születtek?
Az elsővel – hívő emberként – Istennek szerettem volna hálát adni azért, hogy ezt a gyönyörű szakmát ilyen magas szinten, fantasztikus alkotótársakkal művelhetem, és az elért sikereket megoszthatom velük. Ezt áldásnak és kegyelemnek élem meg. Ez a kollekció ebből az érzésből táplálkozva jött létre. A vadásztéma pedig rám talált 2012-ben, és szép lassan értük el, hogy önálló márka is lett belőle. Az akkori hetedik kerületi polgármester tudomására jutott, hogy én is a kerületben tevékenykedem, s megkért, hogy a közelgő Erzsébet-bálra tervezzek Sisihez köthető ruhákat. Tudtam, hogy a királyné szerette a magyarokat, a hagyományainkat, s elképzeltem, ha élne, mit venne fel ma. Így született meg a kollekció, amit több vadászhölgy is látott. Szájról szájra terjedt a ruhák híre, egyre többen vásároltak, s annyira sikeres volt, hogy 2017-ben megfogalmazódott bennem egy különálló márka létrehozása.
Most min dolgozol?
Székely, árapataki keresztszemes mintával díszített ruhakollekciót készítek. Az eredeti tervek szerint az első tíz darabot a floridai Sarasotában mutattuk volna be, de a hurrikán miatt jövő májusra halasztották a rendezvényt. A ruhák megálmodására a fesztivál székely származású főszervezője fogalmazta meg az igényt, ő nagyon szerette volna Amerikában is bemutatni a szülőhazája motívumkincseit. Miután kint jártam nála, az utam hazafelé Csíksomlyón keresztül vezetett, s ha már ott jártunk, betértünk a híres kegytemplomba. Amikor beléptem, nem hittem a szememnek: az egész oltár piros árapataki keresztszemes hímzéssel volt beborítva. Kaphattam volna ennél szebb és biztosabb visszajelzést, hogy jó úton járok?
