Öt karácsonyi történet Mórától Dickensig
Karácsony előtt - még ha nem is hisszük - lelassul a világ: a hó ropogása, a gyertyafény, a régi emlékek és a megértés egyszerre kerül közelebb. Öt klasszikus történetrészlettel hangolódunk az ünnepre – derűvel, melankóliával, irgalommal és egy csipetnyi keserédes humorral is.
Móra Ferenc: A fenyőfa alatt
„A láz, amit úgy hívnak, hogy élet, elcsillapszik. Az emberiség ereiben a vad, rohanó lüktetés helyett csöndesen, édesen, boldogan csörgedezik a vér. Áldott pihenés van a fenyőfa alatt. Lombjai, azok a keskeny tűlevelek enyhülést hoznak az izgalomba, s tavaszt és nyarat a télbe. Ennek a tavasznak a virágai a gyermeköröm rózsái, ennek a nyárnak a gyümölcse édesebb a kalendáriumi nyarak minden gyümölcsénél: szeretet és békesség.
Igen, jólesik legalább egy rövid órára megállni a csudavirágokat termő fenyőfa alatt, ahonnan az élet zsibvásárján meggyötört lélek a hit bensőségével és a megtisztulás vágyával fordul a betlehemi jászol felé, az igazság, a szeretet, a magamegtartó föláldozás oltára felé.”
Mikszáth Kálmán: Falusi karácsony
„Öregszik az ember, kezd rendes lenni.
Már évek óta jegyzem egy kis könyvecskébe a napi teendőimet előre. Ha aztán átszaladok egy-két lapot – az azért nem tesz semmit. Ne tessék rossz néven venni.
A mai napot nem ugrottam át.
Megnézem reggel, hát csak ennyi a teendőm mára.
Lacikának: lóvonatú vasutat venni.
Jancsikának: kerekes cocát.
A »Pesti Hírlap«-nak: karácsonyi tárcát írni.
Sokáig elcsavarogtam a játékkereskedésekben, míg végre egy kerekes lovat találtam, aminőt Jánoska parancsolt: »hogy a nyakán haja legyen, hogy a fején kantár legyen«.
Hát még a lóvonatú vasúttal mennyi dolgom volt: megvan-e rajta elől az ostornak való lyuk (mert azt a Lacika legfőképpen követeli), hát azok a szíjak felül, amikbe az utasok belefogóznak, amikor a kocsi túl van tömve, mert anélkül nem tökéletes a lóvonat.
Egy szóval a kis Jézuska helyett mászkáltam egész délelőtt. (Nagy szó, hogy én valakinek a dolgát végzem, ha nem választó.) Most reciprocitásból a kis Jézuska adhatna nekem témát a magam dolgához.
Elgondolkoztam születésén, életén, halálán és feltámadásán. Hátha találnék benne valami point-ot, amit még újságírói szem nem vett észre.
Nem, én sokkal jobb keresztény vagyok, nem csinálok rovásodra ízléstelen, émelygős történeteket.
Eleget szenvedtél már te a keresztfán!
Nem is való neked lejönni ide a városokba, ahol már a gyerekek sem hiszik el a te jelenlétedet (vének azok a lelkükben), itt igazán csak a kereskedők szeretnek (még ha zsidók is), akik jó vásárt csinálnak ezen a napon.”
Krúdy Gyula: Karácsony estéjén
„Csípős, hideg idő van, a hó csak úgy ropog az emberek talpa alatt.
Hanem azért az utcák olyan népesek, mintha a legszebb tavaszi nap ragyogna az égen.
A siető, szinte futó emberek közt csak egy férfiút találunk, aki éppen olyan feszesen, kimérten lépeget, mint már húsz év óta megszokta.
Neki nincs oka a sietésre, igaz ugyan, hogy az ő hegyesre kifent bajuszát is belepte a dér s gondosan leborotvált arcát pirosra csípte a hideg, hanem hát ez még nem ok a sietésre.
A mellette elsurranók pakkokkal, dobozokkal vannak megrakva, melyekre jó meleg otthonban bizonyosan nehezen várakoznak.
Ő nem visz magával semmit, rá nem is vár senki. A Fortuna kávéház felé irányítja lépteit, ott nem várnak senkit, de azért – jó pénzért – mindenkit kiszolgálnak.
– Miért olyan üresek ma az asztalok? – kérdi a feketét hozó pincért.
– Hát kérem, Erdei úr, ma karácsony vigiliája van, s ilyenkor…
– Igaz biz' a, karácsony lesz holnap.
Lapot vesz elő, amint már szokta húsz év óta minden délután öt órakor. Forgatja előre, hátra, majd lecsapja…
– Ejh, ma olyan üres ez a lap! Pincér, szépirodalmi lapot hozzon!
Nézegeti.
– Szép képek – mormogja. – Jézus a jászolban, égből leszálló angyalok, messze földről ajándékokat hozó fejedelmek…
Mintha már látta volna ezen képeket. Igen, gyermekkorában, iskolai könyvében. Milyen régen volt az, és azért milyen jól emlékszik még most is arra az időre! Ő is kapott karácsonyi ajándékot, a szép nagy karácsonyfa száz meg száz gyertyától ragyogott, cukorkáktól, süteményektől görnyedeztek ágai… Mennyire is tudott örülni mindennek! Emlékszik rá jól…”
Gárdonyi Géza: Karácsony a názáreti házban
„Jézuska egy napon hazafelé mendegéle az iskolából.
S vala ama nap téli, hideg, hóval teljes.
És íme, amint haladna az úton az isteni gyermek, láta egy koldus asszonyt a názáreti hídon. Öreg vala pedig az asszony, és reszkete a fázásban. Megkékült, vén kezét ölébe kulcsolva néze szomorún.
Jézus látá őt, és megálla előtte.
És szóla:
– Asszonynéném, miérthogy itt ülsz, a havas kövön?
Amaz pedig felelé:
– Nincs hol megpihennem. Mert úgy kerültem én e városba, mint a széltől fútt töviskóró. Idegen vagyok itten.
És Jézus mondá:
– Jővel mihozzánk. A mi hajlékunk meleg…
Amaz pedig felelé:
– Óh, édesajkú gyermek! Iszen ha minden ember gyermek volna, bármely házba is beléphetnék.
És marada ültön.
Jézus pedig elszomorodék.
És benyitván a házba, találá anyját, Máriát az ablaknál ülve, ingecskét foltozván.
És Jézus köszönté őt, mondván:
– Dicsőség a mennyben Istennek!
S anyjához járulván, megcsókolá kezét.
Mária pedig megölelé a gyermeket, és mondá:
– Szerelmes egy fiam, tudod-e, hogy ma van… születésed napja? Immár betöltéd hatodik évedet.
És vetkeztetvén őt a subácskából, tovább beszéle édesen:
– Mivel szerezzek néked, gyermekem, örömet e napon?
– Anyácskám — felelte Jézus —, csak oly örömet szerezz nékem, amely néked is öröm. Mert ahol ketten örülnek, az az igaz öröm. És ahol hárman örvendeznek, az a boldog öröm.
S Mária felelé:
– Miképpen örvendezhetnénk hárman? Avagy nem tudod-e, hogy atyád Kapernaumban dolgozik?
Jézus pedig mondá:
– A híd kövén, az úton egy asszony atyánkfia ül. Szólítsd be őt, mert az én hívásomra nem jő.
Mária pedig elcsodálkozék. És mondá:
– Mely atyánkfia járna erre?
S Jézus felelé:
– Nem tudom a nevét.
S Mária kérdé:
– Vajon ő mondotta-e, hogy atyánkfia?
– Nem mondotta – felelé Jézus.
– Hát akkor hogyan tudod, hogy atyánkfia?...
Mária ekkor kendőt boríta fejére, és kiméne az útra. És megtalálá az asszonyt.
És szólítá nyájasan:
– Ki vagy te?
S amaz felelé:
– Koldus vagyok. Kapernaumból tévelyedtem ide. Mert homályos immár szememnek látása.
S Mária szóla:
– Jer velem.
Az asszony felkele, és követé Máriát.
És amikor elérkezének a házhoz, Jézus megnyitá előttük az ajtót. Mária pedig bevezetvén az asszonyt, széket tőn a tűzhely mellé. És monda:
– A tüzem elaludt, de a fal még meleg: Ülj le.
Az asszony szemérmesen letelepedék, és boldog fohászkodással áldja vala magában az Urat. Jézus pedig monda:
– Anyácskám, a mi atyánkfia talán éhezik is…
S Mária felelé:
– Már adok ennie.
És elővevé a kenyerét, és szelvén belőle, nyújtá az asszonynak, mondván:
– Nincs egyebem, asszonynénikém, a férjem odavan ácsolni. Ilyenkor nem főzünk.
S a koldus rebegé:
– Óh, áldott óra! Óh, áldott hajlék!
S törne a kenyérből. De a kenyér az ölébe fordula, mert nem bírja vala tartani ujjainak gémberedettsége miatt.
Mária azonban fogá a kenyeret, és szeletekre metélé az asztalon.
S amíg Mária ebben foglalatoskodék, a gyermek Jézus odahúzódék az asszonyhoz. És áhítatosan nézvén reá, két kis tenyerébe fogá a koldus asszony kezét, és huhókolá, lehelgeté.
És mind a hárman örvendezének.”
Charles Dickens: Karácsonyi ének
„Egyszer egy este - éppen szent karácsonyeste volt – az öreg Scrooge javában dolgozott az irodájában. Csípős hideg idő volt, hozzá még köd is terjengett. Behallatszott, amint a járókelők keményen topogtak, átfagyott lábukat melegítették. A toronyóra épphogy elütötte a hármat, de már sötét volt; úgyszólván egész nap nem is volt világos. A szomszédos ablakokban már gyertyalángok lobogtak, mint imbolygó vörös fantomok. A köd beszivárgott a réseken és kulcslyukakon és odakint olyan sűrű volt, hogy a szűk kis udvar túlsó végében álló házaknak csak kísérteties árnyalakja látszott. A sűrűn leereszkedő ködfelhő olyan volt, mintha óriás sörfőzőüst nehéz párája lenne. Scrooge nyitvahagyta irodájának ajtaját, hogy szemmel tarthassa segédjét, aki sötét kis odujában leveleket másolt. A főnöki szobában sem égett valami nagy tűz, de a segéd szobájában már csak egy darab szén maradék parazsa pislogott. A szenesláda Scrooge szobájában volt, és ha a didergő segéd arra vetemedik, hogy egy lapát szénért menjen, az öreg holtbiztos rámordul, hogy keressen magának másik állást. Így tehát szegény feje nem tehetett mást, mint bebújt kötött lélekmelegítőjébe és a gyertya lángjánál próbálta melengetni magát. Szegényes fantáziájú ember létére, nem sok sikerrel.
– Boldog karácsonyi ünnepeket, bácsikám, minden jót kívánok! – kiáltotta hirtelen egy vidám hang. A hang Scrooge unokaöccséé volt, aki oly észrevétlenül lépett be, hogy az öreg csak a mondókájára figyelt fel.
– Hagyjuk ezt a szamárságot – mondta mogorván. A fiatalember a fagyos ködben, úgy látszik, sietve jött és úgy kimelegedett, hogy most kipirult arccal, csillogó szemmel állt az öreg előtt. Forró lehelete látható páraként lebegett csinos álla körül.
– De bácsikám, csak nem akarod azt mondani, hogy a karácsony szamárság. Ezt magad sem gondolod komolyan.
– Most megfogtalak – válaszolt a fiú még mindig incselkedő hangon –, ha a boldogság csak pénzkérdés volna, te igazán nem lehetnél ilyen mogorva és elégedetlen. – Scrooge nem sokat törte a fejét, hogy a fiúnak valami szellemes választ adjon, hanem egyszerűen csak legyintett:
– Hagyd már abba ezt a szamárságot.
– Ne mérgelődj, bátyám – mondta szeliden a fiú.
– Már hogyne mérgelődnék, mikor a világon annyi ostoba fickó jár-kel szabadon! Boldog karácsony! Már hogy az ördögbe lehet, mondjuk a te számodra boldog? Boldogság talán, hogy egy csomó kiadásod van és egy garasod sincs? Vagy hogy egy évvel idősebb lettél és egy fillérrel sem gazdagabb? Hogy esztendőd mérlege csupa veszteség? Nos, ha rajtam múlik, mindenkit, aki boldog karácsonyt emleget, a betlehemes jászol elé kötnék, ha ugyan nem mindjárt a saját karácsonyfájára akasztanám fel.
– De bátyám!
– De öcsém! - mondta az öreg szemmel láthatóan türelmét vesztve. – Hagyj most már békén. Úgy ünnepelem a karácsonyt, ahogy nekem tetszik.
– Hiszen, ha megünnepelnéd. De inkább csak káromlod – válaszolta az unokaöccs.
– No, de most már elég legyen öcsém, légy boldog karácsonyoddal, hozzon neked most is annyi hasznot, amennyit eddig hozott.
– Vannak dolgok, amikből sohasem húztam hasznot, noha megtehettem volna – ilyen a karácsonyi ünnep is! Ha a karácsonyünnep közeledett, világosan éreztem és tudtam, hogy az év legszebb időszakához értem. Mert ez az ünnep – eltekintve szent jelentőségétől és eredetétől, ha ugyan el lehet ettől tekinteni – a megértés, a szeretet, a jótékonyság áldott ünnepe volt számomra. Ünnep, amelyen férj és feleség háznépükkel együtt megnyitják szívüket és jobban érzik, mint bármikor, hogy nem önös érdek utalja őket egymásra, hanem rendeltetésszerűen lettek utitársakká az életúton, hogy kitartsanak egymás mellett a sírig! Egy morzsányi aranyat, egy ezüstszilánkocskát nem juttatott nekem soha karácsonyom és lám, mégis hiszem, hogy jót tett velem és boldoggá tett mindig! Isten áldása legyen szent ünnepén!”
A kép illusztráció. Fotó: Shutterstock
