„Rézbőrű volt az alkony” A magyar indiánozás nyomában címmel nemrég nyílt kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban. E tárlat kísérőkiadványa Az utolsó indiánkönyv, amelyben 79 kortárs szerző indiános szövegeit olvashatjuk.

Wirth Imre, a kiállítás kurátora és a kötet egyik szerkesztője elmondta, hogy a kiállítás címét Radnóti Miklós Gyermekkor című verséből kölcsönözték, és az antológiának számos címváltozata volt, de végül Az utolsó indiánkönyv lett a nyerő, amely James Fenimore Cooper Nagy indiánkönyvét idézi meg. 

Wirth Imre, a kiállítás kurátora és a kötet egyik szerkesztője
Fotó: Valuska Gábor
Már mozdulatlanul lapult az indián, / de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán / s a szél forgatta még a puskaporszagot. / Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, / s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. / Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál” (Radnóti Miklós: Gyermekkor).

A kiállítás és maga az antológia is felveti a kérdést, hogy lehet-e még magyar indiánozásról beszélni. Mit lehet kezdeni ma az indiánozással mint metaforával és gyermekkori emlékkel; a hagyománnyal, ami egyszerre jól megfogható és nehezen körülírható? A könyv kísérletet tesz arra, hogy a jelen horizontjából megtaláljuk hozzá a kapcsolódási pontokat.

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Jász Attila, a kötet másik szerkesztője elmondta, hogy a magyar indiánozás tulajdonképpen tévedésen alapul.

Hiszen Borvendég Deszkáss Sándor, Baktay Ervin vagy Cseh Tamás az olvasmányélményeik hatására kezdtek el indiánozni, és ők Cooper- meg Karl May-regényeket olvastak. Olyan szerzőkét, akiknek valójában nem sok közük volt a valódi indiánokhoz.

Az antológia szövegeiben épp az az izgalmas, hogy szerzőik és a valódi indiánok között ugyanúgy megvan ez a távolság. E kortárs alkotók sem ismerik az igazi indiánok világát, csak az olvasmányélményeik alapján tudnak róla képet alkotni.

Jász Attila, Márton László és Wirth Imre
Fotó: Valuska Gábor
Az antológia irodalmi szövegei azonban rámutatnak, hogy a kollektív tudatalatti működik: a szövegek hasonló tőről fakadnak.

Az idősebb szerzők a gyerekkorukat írták meg, írásaikat áthatja a nosztalgia. Szövegeikben barátságról, hősiességről, erkölcsi nemességről, természetszeretetről, hűségről és szabadságról szólnak.

A fiatalabb alkotók viszont nem az emlékekből, a múltból építkeznek, hanem azzal a gondolattal játszanak el, hogy az indiánt mint témát milyen módon lehet megírni. Ők jellemzően színtiszta irodalmat csinálnak, hangsúlyozta Jász. 

Gyukics Gábor, aki szintén részt vett Az utolsó indiánkönyv szerkesztésében, kiemelte, hogy az erdélyi és a vajdasági szerzők nagyon más ízt hoztak ebbe a kötetbe, mint a határon inneni írók. A vajdaságiak a saját, jugoszláv hátterükből merítettek, az erdélyiek pedig azt ecsetelik, hogy ők valójában mindig is indiánok voltak, hiszen állandóan a természetet járták. 

Nagy Márta és Gyukics Gábor
Fotó: Valuska Gábor
Gyukics hangsúlyozta: az antológiához nagyon erős indiánversek is születtek; olyan szerzők tollából, akiknek semmiféle valós tapasztalatuk nincs az indiánozásról.

Nagy Márta Júlia Engedetlenség című verse például ilyen. Kihívás volt számára ez a feladat, mondta el, mivel ő Pöttyös-könyveken, nem pedig indiánregényeken nőtt fel. Wirth Imrének mégis sikerült rábeszélnie a szöveg megírására. Ennek alapját dél-amerikai indián mitológiai motívumok adják, amelyeket a kétkötetes Mitológiai enciklopédia szócikkeiből gyűjtött ki a költő. Az észak-amerikai állatalakokkal nehezen tudott azonosulni, de a dél-amerikai folyóisten, akit néha türkizcsepp formájában ábrázolnak, múzsaként homlokon csókolta. 

„Az egyikünknek belefonták a haját a folyómedrekbe, / a másikunkkal penészt etettek, hogy ne kelljen férfival élnie. / A harmadikat elhalmozták igaz szerelemmel, / virágágyásokkal és gyermekáldással, cserébe annyit kértek, / hogy takarítsa ki a házat, amibe zárták, és biztosították: / olyan szépen fogja tisztogatni, hogy megszállottja lesz” (Nagy Márta Júlia: Engedetlenség – részlet).

Csobánka Zsuzsa
Fotó: Valuska Gábor

Wirth elmondta: míg a férfiszerzők a múltfeltáráson keresztül tudnak kapcsolódni az indián hagyományokhoz, és a szövegeik inkább a történelmi időkhöz kötődnek, addig a nőknél ez a mitológia átkerül a személyes térbe, és gyakran megdöbbentő testtapasztalatban kel életre.

Csobánka Zsuzsa Engedj újra című verse is személyes tapasztalatokból építkezik. A szerző elmondta: a felkérés az első szexuális élményekhez repítette vissza, amiket a farkasokkal futó asszony legendájával szőtt össze. A mitológiai keretbe ágyazott, saját élményekből építkező történet megírása gyógyulási és újraértelmezési folyamat volt Csobánka számára.

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

A Winnetou-t olvasod? – ácsorgok tétován az ajtóban. Fel van húzva a térde. A családban azt szokták mondani a nők, maradj a fal mellett, akkor nem eshet bántódásod. Akkor ez egy jel. A szobába lépek. (…) A csapda az a hely, ahol rabul ejtenek. Embert vagy állatot. Fából és vasból is lehet. Az indiánkönyv tanítja meg, a szerelem egy hely, ahol foglyul ejtenek. És nincsen kijárat.” (Csobánka Zsuzsa: Engedj újra – részlet)

Murányi Zitának három verse olvasható az antológiában, amelyeket indiánhimnusz-szerű versek ihlettek, de ezekben is előtörnek a személyes élmények.

„(I)ndián nőkről viszont keveset hallottam / kivéve Pocahontast és hogy a mulatt és / indián keverék a legszebb én azt az indiánt / ismertem persze nem személyesen aki az / aluljáróban zenélt ő inkább úgy nézett ki / mint egy egyszemélyes rezervátum” (Murányi Zita: Pióca – részlet).

Fotó: Valuska Gábor

Márton Lászlónak tényleg vannak indiános emlékei a gyerekkorából, amelyeket beépített a szövegbe, de Cooper és Karl May regényei mellett fontos források voltak számára az NDK állami filmgyárának indiánfilmjei, valamint A Tollaskígyó fiai című kötet is, ami a dél-amerikai indiánokról festett hiteles képet. Márton ezt a hatalmas élményanyagot gyúrta egybe a vietnámi háborúval, ami gyerekként óriási megrázkódtatás volt a számára. Ráébredt, hogy aki rezervátumokba zárta az indiánokat és aki el akarja pusztítani a vietnámiakat, az ugyanaz a fehér ember.

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

„Az indián, amikor még indián akart lenni, arra a meggyőződésre jutott, hogy vagy nem létezik Isten, vagy ha mégis létezik, akkor nem jó, hanem gonosz. Ha Isten létezne, és jó volna (gondolta), akkor nem engedte volna, hogy az amerikai fehér ember meggyilkolja az indiánokat (…). Ebből az indián megértette, hogy az amerikai fehér ember most már nem elégszik meg annyival, hogy Amerikát elvette az őslakóktól, most már Vietnámban is elveszi az őslakóktól az erdőt és a földet…” (Márton László: Kívánalom. Legbelül – részletek)

Nyitókép: Valuska Gábor