Akinek volt már pánikrohama, az tudja, hogy néha milyen vékony a határvonal a mindennapok megszokott „ügymenete” és az iszony között. Az otthonosság, a rutinos tevés-vevés és az a magától értetődő háttér, amely természetessé teszi, akár egész váratlanul is átválthat a legnagyobb stresszbe, például mert elvesztjük a tárcánkat minden iratunkkal és a bankkártyáinkkal, vagy mert rájövünk, hogy félóra múlva két helyen kellene lennünk egyszerre, vagy mert a mobilunk egy százalékon van, és ha lemerül, nem fognak elérni egy életbe vágó ügyben, vagy mi nem fogunk odatalálni, ahová éppen tartunk, de még megkérdezni sem lesz lehetőségünk, hogy mi a cím. Hogy az életünk sok vonatkozásban mindenestül ennyire esetleges apróságoktól függ, és hogy a magabiztosságunkat valami véletlen folytán ennyire könnyen elveszthetjük, az már eleve nem normális.
Gyakran eszembe jut hasonló helyzetekben, hogy érthetetlen, hogyhogy az előttünk járó nemzedékek ötven, száz, százötven évvel ezelőtt egyáltalán képesek voltak létezni olyan lehetőségek nélkül, mint a GPS vagy az esemes. Mindenki összevissza bóklászott, és azt sem tudta, hol van? Soha senki nem találta egymást? Vagy éppen ellenkezőleg: olyan szabadok voltak, mint a madár, és hírét sem ismerték a „rohanok, de már úgysem érek oda, kinek mit hazudjak?” érzést. Nyilván nekik is megvolt a maguk baja, de azt azért irigylem tőlük, hogy nem voltak olyan tárgyaik, amelyek hiánya vagy meghibásodása egyetlen pillanat alatt tehetetlenné és tanácstalanná tette volna őket. Hogy nem függtek annyi mindentől egyszerre. Hogy nem volt körülöttük minden olyan átkozottul bonyolult, és mondjuk ha valakinek a társaságára vágytak, egyszerűn fogták magukat, és elmentek hozzá – aztán vagy otthon találták, vagy nem. Ha nem, hagytak neki üzenetet az ajtajára tűzve.
Van egy másik probléma is. Hogy mi magunk is átalakultunk, a körülményeinkhez idomultunk, és meggyőződésünkké vált: a hétköznapok hajrájában az lesz sikeres, aki egyfolytában több mindent csinál egyszerre.
Mindannyian Weöres mutatványosát próbáljuk utánozni, aki „a lábával karikázik, / A kezével citerázik, / Az orrával orgonázik, / A fülével figurázik, / A szemével gurgulázik, / A szájával vacsorázik”. Amiből szerintem az következik, hogy mindent egy kicsit rosszabbul fogunk csinálni. Vagy hogy semmit sem fogunk úgy igazán.
De nem akarok sommásan ítélkezni: bizonyára akadnak olyan életszakaszok, amelyekben elkerülhetetlen, hogy több színtéren-tevékenységi körben teljesítsünk egyidejűleg (és mindben a legjobban), például mert csak munka mellett tanulhatunk, mint a Sünvadászat hőse, Bogi. Az azonban már társadalmi szintű problémát jelez, ha szülők százezrei számára kizárólag bébiszitter alkalmazásával oldhatók meg a hétköznapok. Azt mutatja ugyanis, hogy a családok időgazdálkodása válságba került, hogy a belső erőforrásaik elégtelenek, hogy a szülőkre túl sok hárul – és esetleg még azt is, hogy maga a családi élet, azok a helyzetek és örömök, amikre vágyva családot alapítunk, az évek során minden máshoz képest hátrébb sorolódtak. Ami azért fonák, mert azt a rengeteg minden mást (szavak szintjén legalábbis) minden esetben a család boldogulásának érdekében vállalják az érintettek. Egyensúlytalan helyzet alakul tehát ki, amelyet csak külső segítség bevonásával lehet megoldani, és ez itt Bogi, a férj Zeneakadémiára, ének szakra járó unokatestvére. Akinek az élete – mert minden mindennel összefügg – éppen ettől válik egyensúlytalanná.
Hozzám hasonlóan bizonyára sokak számára lesznek ennek a filmnek a legemlékezetesebb jelenetei azok, amelyek Bogi pótanyai odaadását, pótolhatatlanságát bizonyítják. De legalább ennyire erős lesz annak a felismerésnek a fájdalmassága is, hogy olyasmit is csinál, ami nem az ő feladata lenne, és emiatt megvilágító erejűek Zita, az anyuka szavai, amelyek szerint Bogi a bébiszitterkedésével azt pótolja, amire ő nem képes. Vagyis annak beismerése, hogy olyan terhet ró a rokon lányra, aminek az elviselésére az az életkorából és a helyzetéből, zeneakadémiai kötelezettségeiből fakadóan nem lehet képes.
Ijesztő később a szülők bárbeli tisztázó beszélgetése is, amely során kiderítik, hogy nem is akarnak válni (noha Tamás már beadta a válókeresetet), és hogy később aztán nagy boldogságban találjuk őket otthon, miközben Bogi még mindig kisfiuk életéért, egészségéért aggódik. Ezek a jelenetek egyértelművé teszik, hogy éretlen és felelőtlen szülőkről van szó, akik ártanak Boginak a gyereknevelésbe való fokozott bevonásával, és felelőtlenül kockára teszik a tanulmányi előrehaladását, végső soron a hivatását. Nagyon jellemző az a részlet, hogy az éves vizsgájára készülő Bogi a házaspár gyerekes játszmázása miatt nem tud a fellépőruhájához jutni, ezért a színész Tamás visz neki a színházból három másikat, ahogy esik, úgy puffan alapon („valamelyik biztosan jó lesz”).
Ennyire nem tisztelik (hiszen bizonyára nagy jelentősége lett volna a számára annak, hogy a saját ízlését tükröző ruhában lehessen); ennyire nem érdekli őket, hogy az ő számára mi fontos, viszont mint segítőjükre a legnagyobb mértékben támaszkodnak rá, sőt még egymás ellenében is felhasználják, cinkosuknak tekintik. Megkérdezése nélkül döntenek a sorsáról, terhelik túl, oktrojálják rá családi zavaraikat, és hívják be a maguk szülői elégtelensége folytán támadt űrbe, kihasználva, hogy rászorul az anyagi segítségükre. (Ez utóbbira csak következtetek: Bogi családi hátteréről nem tudunk meg túl sokat. Például az sem világos, hogy miért csak a nagyapja meg a barátja jön el a vizsgájára. De jelzésként ez is megteszi arra vonatkozón, hogy mint a Nyírségből a Zeneakadémiára bekerült diák nehéz lehet neki Budapesten boldogulni.)
A film fő – és mindvégig mesterien fokozott, fenntartott – feszültségforrása az, hogy a kisfiú lenyel egy (vagy két, ez csak a vége felé derül ki) hűtőmágnest, Bogi magát okolja ezért (éppen a vizsgája ügyében telefonált, amikor történt), és halálos kockázatot lát az eseményben, mégsem árulja el a szülőknek, mi történt. Ehelyett „inkább” elmegy a hangja, és emiatt nem tud vizsgázni, másrészt megpróbálja a gyereket orvoshoz vinni, de iratok híján, nemtörődömségből és rideg bürokratizmusból elhajtják a rendelőből (hasonló esetben mentő hívását javaslom). A film némi túlzással ennek a hallgatásnak a története, és a néző mindvégig azon bosszankodik, miért nem viselkedik Bogi felelősségteljesebben, miért nem teszi, amit az emberek többsége magától értetődőnek tekintene. Miért olyan makacs? Miért kockáztatja egy rábízott csöppség életét?
A válasz megtalálásához körültekintőnek kell lennünk. Hogy mulaszt, és hogy ezzel óriásit vét, egyértelmű. Még belegondolni is rossz, mi történik Bogival, ha a kisfiú meghal. Az ő felelőssége azonban az eddigiek ismeretében nagyobb összefüggésbe ágyazódik bele, és csak valaminek a következménye. Egyszerűen nem tehetjük meg, hogy kizárólag rajta verjük el a port a házaspár felelőtlenségéért és a társadalmi háttérből következő determinációért. Már csak azért sem, mert a fantasztikus záró jelenetből egyértelműen kiderül, hogy ha van igazán jó szülő, gondviselő ebben a történetben, az tini létére ő és csakis ő. Bogi csak bűnbak lehetne, akire mindenki más bűnét ráterheljük, hogy a mi lelkünk könnyebb legyen.
Elképzelhető, hogy amit tesz, lázadás. Lázadás mindennel és mindenkivel szemben, ami vagy aki túl sokat: tökéletességet, cinkosságot, felnőtt érettséget követel tőle. Ráébred, hogy éppen ő: az, amitől ő jobban érezhetné magát, valamint éppen az, aki a teljesítményétől függetlenül ő maga, senkit sem érdekel igazán. A barátja lehetne az a személy, aki ezt a szempontot figyelembe veszi, de ezen a vizsgán ő is megbukik (és az ő kapcsolatukról sem tudunk meg eleget ahhoz, hogy ez ügyben tisztábban lássunk).
Másrészt nyilvánvaló, hogy Bogi mintája a családi életre vonatkozóan Zita és Tamás házassága, és ebben az életközösségben az elhallgatás, a hazugság, a problémák szőnyeg alá söprése a túlélést, a rendszer zavartalan működését biztosító módszer. Így aztán joggal hiheti azt, hogy a házasság ilyen, és hogy a problémákkal így kell megküzdeni. Ha nem nézünk oda rájuk, ha nem beszélünk róluk, a gondok majd egyszer csak maguktól megoldódnak.
Zita, az anyuka először magát vádolja a mágnes lenyelése miatt – és feltűnő, hogy milyen könnyen megbocsát magának. A legvádaskodóbb a férj, Tamás, noha ő a történet legkutyaütőbb karaktere: noha csak elhallgatásokból, de kikövetkeztethető, hogy sportszerűen csalja a feleségét.
Polgár Csaba meggyőzően hozza a magabiztos művészt, aki úgy gondolja, hogy házassága és gyermekei sem akadályozhatják meg a „teljes életben”. Jakab Juli kezdetben jól működő anyának tűnik, de aztán nagyon is kiderül, hogy komoly gondjai vannak a szülői szereppel. A kamera Mari Dorottya arcán időzik el a legtöbbet, vagyis Bogihoz hasonlóan rá tették itt a legtöbb terhet – és remekül bírja. Talán még azt sem túlzás állítani, hogy ez legfőképpen az ő filmje. Na és persze a két Schwechtje gyereké, Matildé és Jónásé. Az utóbbi korából következően főleg az „anya, anya” mantrázásban nyújt kiválót, nővére viszont már további nagyszerű színészi képességekről is jócskán tanúbizonyságot tesz.
Fotók: Mozinet
