Három eladósorban lévő lány, három özvegyasszony és három férfi verseng egymással: mind házasodni akar (az özvegyeknek pedig ehhez előbb a gyerekeiknek kell férjet fogni). A helyszín Velence egyik terecskéje ? vidám és vérbő, kissé középszerű komédia adja magát, főként Nádasdy Ádám szellemes és élénk fordításában. Ilyesmiről viszont Zsámbékon szó sincs.
Már a rendező Kovács Dániel díszlete is sejtet valamit az előadás világából: rögtön három, ?veronai? erkélyt épített a rakétasiló tátongó bejáratába, mindháromban egy-egy Júliával(?) ? mindezt azonban a slumok jellegzetes palatető-darabjaiból, melyek éppoly embertelen hangulatot sugároznak, mint a bennük megjelenő cseppet-sem-Júliák. A bő órás előadás minden eltelt perce csak erősíti az első benyomást: Kovács Dániel nemhogy hátat fordít a komédiajátszás hagyományainak (s többször kifigurázza annak jellegzetes elemeit), de kegyetlenül lenyúzza róla a bőrt, és megmutatja, mi van alatta. S ami igazán ijesztő: a könnyed, bohókás, olykor mesterkélt és mindig bájos módinál az ő világképe, még ha erősen sarkított is, sokkal ismerősebbnek tetszik.
A terecske itt izolált sziget, állott levegőjével, önnön visszataszítóságukból mit sem sejtő lakóival a megszokott és elfogadott mindennapi élet helyszíne ? ide érkezik a csak valamivel jobb külvilágból a szintén nevetséges, de ?elegánsabban? nevetséges Lovag, hogy feleséget és hozományt szerezzen magának. Sansuga, aki Goldoninál a terecske egy pincére, itt egyfajta Sancho Panza a lovag mellett: a rendkívül kreatívan és bátran dolgozó dramaturg, Róbert Júlia Kovács Dániel tökéletes partnere a Goldoni-darab ? nem is kifordításában, hanem ? felpiszkálásában.
A lovag ? itt: Gróf ? és kísérője, az idegenek pedig ? hamar kiderül ? abban különböznek a terecske lakóitól, hogy ők (legalább ideig-óráig) képesek magukon tartani a társadalom, a civilizáció által megkövetelt maszkot, a szuperegót, mely határt szab az ösztönöknek, s utat nyit a gondtalan együttélés lehetőségének. A többiek ilyesmivel nem bajlódnak: akár az állatok, zsigerből, ösztönösen cselekszenek, a szégyenérzetet hírből sem ismerik, csak saját érdeküket nézik, az első szóra robbannak, azonnal ütnek, gátlástalanul hisztériáznak (s közben összevizelik magukat), részegen a porban fetrengenek, vagy akár a nászéjszaka ?termését? próbálják tálba öklendezni. Infernális világ ez, szépsége egyáltalán nincsen ? azonban tökéletesen levezethető a komédiából. Az egyének mozgatórugói, cselekvéseik célja, indulataik oka pontosan egyezik azzal, amit Goldoni leírt, ám míg ott minden felszín-közelben marad (minthogy egyfajta felszínesség a civilizált együttélés egyik alappillére), itt nincs meg az ideális világ ? vagy épp a komédiai színház ? által épített, jótékony gát ? és minden elszabadul. Nem tud ellenállni a Lovag és kísérője sem: az esküvő vacsoráján belőlük is előtör mindaz, amit elfedni próbáltak ? és hirtelen már nem is hangzik szájukból olyan hitelesen a megvető bírálat, hogy ?Mindig ezt csinálják. Szégyen, gyalázat!?. A komédiai szereplők és Kovács Dániel saját horror-lényei (a gátlástalan emberek) ?összecsapásából? egy percig sem kérdéses, ki kerül ki nyertesen.
De az előadás nem csak összképében jó. Kovács minden egyes másodpercet és minden egyes karaktert részletesen kidolgozott, s az ilyenformán iszonyú pontos szerepek, szituációk és jelenetek kidolgozásában remek társai mind a színészek (egy-kettő híján mind brillíroz, a legprofibb talán a Maladypéből meghívott Orosz Ákos: tréningruhás panel-parasztja az első megjelenésétől fogva döbbenetesen hihető és természetes), mind a már említett, s Nádasdy fordítását is minden fölösleges tekintélytisztelet nélkül kezelő dramaturg. A rettentően sodró lendületű, szélsőségesen energikus előadásban sokszor észrevehető Bodó Viktor és Pintér Béla hatása ? de korántsem plágiumként: egy sajátos színházi hagyomány értő továbbviteleként.
A Szputnyik Terecskéje jelentősebb előadás annál, hogy csak háromszor-négyszer játsszák a zsámbéki közönségnek, s ez hatványozottan igaz lenne, ha a vége felé is koncepciózusabb maradna, ha érezhetően tartana valamerre, s nem érné el és hagyná el csúcspontját a lakoma kulcsjelenetében.
Kovács Dániel (még nem is végzős) színművészetis létére lassan évtizede rendez, amatőr társulattal kezdve a figyelemreméltó egyetemi és azon kívüli rendezéseken át a Szputnyikba való felvételéig. Ott van benne a nagy jövő lehetősége. Télen a Kamrában rendez ? jó lesz figyelni rá.
