Egy késő őszi reggelen teljesen váratlanul öltött testet Sáli Leventében a felismerés: bár gyerekkora óta intenzíven él benne a szülővárosa nevét fémjelző halasi csipke, ezúttal művészként is dolga van ezekkel a hófehér, leheletfinom műremekekkel. „Kint ültem a kertünkben, ahol megannyi ihlet született már, egy nagyon tiszta, csodálatos, kontrasztos színekben úszó reggelen. A napsugár a fáktól a virágokon át a táncoló rigókig mindenre aranyszínű kontúrt rajzolt, melyekben szép lassan elkezdtem felfedezni a halasi csipke motívumait. Ekkor költözött belém egy nagyon erős belső kényszer, hogy a csipkékkel kezdenem kell valamit.”
Ettől kezdve hosszú időn át tanulmányozta a csipkéket, a különféle mintákat, motívumokat az 1900-as évektől egészen napjainkig. Minél többet foglalkozott velük, annál inkább úgy gondolta, hogy a csipkék ősidők óta létező, angyali üzeneteket közvetítenek felénk, amelyek alakot váltva a csipkevarrók kezei által emelődnek háromdimenziós valóságba.
„Mindig is csodáltam a csipkéket, gyerekként is többször jártam a múzeumban, de most 46 évesen éreztem először, hogy felnőttem a feladathoz, méltó vagyok arra, hogy ehhez a számomra nemes, angyali dologhoz hozzá merjek nyúlni. Megtanultam a »csipkék nyelvén«, de mindvégig szem előtt tartottam, hogy csak tolmácsolhatom ezt az ősi üzenetet, az egómmal egyetlen plusz ecsetvonást sem tehetek hozzá. Épp ezért az alkotás az első perctől az utolsó ecsetvonásig egy angyali, áldott állapotban telt, melyben inkább csatorna voltam, mint festőművész.”
Ahhoz, hogy munkához láthasson, az ihletnek a fejéből a szívébe kellett költöznie, amihez elmondása szerint három dologra volt szüksége: szeretetre, tiszteletre és alázatra. A szeretetet Kiskunhalas idézte fel benne, ahol születése óta él, s amely bárhol jár a világban, mindig hazavárja. A tisztelet a mindenkori csipketervezők világszínvonalú művészi teljesítményét bújva, míg az alázat a csipkevarrók munkája láttán született meg benne, hiszen vannak csipkék, melyeket több ezer órán át varrnak egyetlen szál cérnából elképesztő türelemmel és alázattal.
Azon a bizonyos őszi reggelen nemcsak a téma rajzolódott ki előtte, de új festészeti eljárások is megfogantak a fejében, olyan technikák, melyeket korábban még soha nem alkalmazott. A kollekció összes képét koromfekete alapra helyezte, mellyel a kozmikusságot, a csipkék időtlenségét szerette volna kifejezni. Majd ezt a feketét világosította vissza úgy, hogy a nézőnek az legyen az érzése, hogy a csipkék belülről világítanak, és a különféle motívumok az idő homályából rajzolódnak ki az akrillal festett vásznakon. „Akár egy régész, mintha régi kőzetlemezek között fosszíliákat tárna fel az ecsetem, úgy dolgoztam el a számomra oly fontos színeket. Minta repedések lennének a képen, kőzetszerű anyaggá formáltam a csipkéket, a motívumok pedig hol előtűnnek, hol pedig a háttérben maradnak. Ilyen a Hattyú című képem is, melynek háttere olyan, mint egy ütött-kopott ház fala, rengeteg fosszilis réteggel, melyből mintegy világítva emelkedik ki a hattyú és a már-már látomásszerű fénysávok.”
Sáli Levente szenvedélyes lokálpatriotizmusa nem most először mutatkozott meg. A közelmúltban Kiskunhalas belvárosának gyalogosterelő oszlopait festette ki, melyek azóta is a keze munkáját dicsérik. Idén tavasszal pedig az áramszolgáltató egyszínűre festett köztéri trafóházait dekorálta ki képeivel. Alkotásain a naplemente, a faágak és a madarak mellett megjelentek a várost jelképező képek és motívumok is, mint a halasi csipke, a Sáfrik-féle szélmalom vagy éppen a városháza tornya.
A Csipkemúzeumban bemutatkozó képsorozatának darabjai többféle festészeti stílusban közelítenek a csipkékhez, amit határozottan megindokol: „A magamfajta bipoláris zavarban szenvedő ember nagyon utál unatkozni a vászon előtt, ilyenkor olyan vagyok, mint egy hisztis gyerek, ezért sem tudok ugyanabban a stílusban sok képet elkészíteni, egyszerűen fizikailag képtelen vagyok rá. Amikor mélyen vagyok, túlélő üzemmódra kapcsolok, s várok. Aztán egy pillanat alatt máris a magaslatokban érzem magam, jobbnál jobb ötleteim születnek, akár egy megszállott, úgy alkotok, van, hogy egyszerre több képen is dolgozom. Épp ezért a munkásságom 25 évét sem lehet lineárisan felfogni, sokkal inkább egy háromdimenziós fraktálként, ami egyre nagyobbra nő és másképp néz ki, de mindig ugyanaz a mondanivalója.”
A Csipkébe írt történetek alkotása ösztönösen zajlott, volt, hogy a puszta véletlen folytán öltött alakot egy csipkeforma, mint a rögtön a tárlat elején látható Lepke című alkotásnál is, melyet nem is ecsettel készített a művész. A vászon közepére többféle színű festéket öntött, majd spaklival egyetlen gesztussal húzta meg a vonalakat. „Nagyon izgalmas volt ez a munka, mert a pillangó céltalannak tűnő repkedését szerettem volna utánozni a mozdulataimmal, és fura módon végül egy pillangó lett belőle.”
A lepke mellett egy, a többitől eltérő, egészen modern, absztrakt festmény kapott helyet. Levente elmesélte, hogy kezébe akadt Dékáni Árpád iparművész (aki egyébként meghonosította a csipkét Kiskunhalason és számtalan csipketerv kötődik a nevéhez) egyik munkája, egy terítő csipkeszegélyének mintája, amelynek ritmikája a mai graffitire emlékeztette, ezért gondolta úgy, hogy az 1900-as évek elején készült ritmust most, a 21. században vászonra festett graffitiként szólaltatja meg.
A Juhász című alkotás Levente egyik személyes kedvence, amelynek megszületéséhez ugyancsak különös történet fűződik. Hosszú ideig tanulmányozta a juhászt ábrázoló csipkealapot, kereken öt napig ült tétlenül az üres vászon előtt, mert csak a fejében élt a történet, ő pedig nem akart egóból festeni. „Aztán amikor felraktam ezt a kicsit fáradt, sárga színt háttérként, bölcsességgel átitatott nyugalom árasztott el, beleképzeltem magam az egykori juhászok helyébe, akik a csend és a természet által hatalmas bölcsességet és tudást szívtak magukba, s ettől kezdve már vitt is a kezem. A képnél, melynek a Csodák földjén címet adtam, sem kellett gondolkodnom, hiszen felülről kaptam az utasítást, milyen színeket kell használnom, mit kell és mit nem kell követnem.”
Sáli Levente igen rögös utat járt be nemcsak művészként, de magánemberként is. Nyolcévesen döntötte el, hogy festőművész akar lenni, amikor végre sikerült úgy megrajzolnia egy unalmas rajzóra alatt a kedvenc rajzfilmje főszereplőjét, a kockás fülű nyulat, ahogyan azt szerette volna. Ezt a gyermeki énjét és az akkor érzett határtalan boldogságot és rácsodálkozást keresi azóta is minden egyes munkája során. 21 éves koráig nem festett, mert ugyan próbálkozott a temperával, hamar szembesült vele, hogy sem a színekhez, sem az ecsethez nem ért. Éjjel-nappal rajzolt, majd, amikor elérkezettnek látta az időt, nekiállt teljesen autodidakta módon, sokszor kínkeserves utakat bejárva képezni magát. Azóta számos kiállítása volt már szerte az országban és határon túl is.
Levente vállaltan szenvedélybeteg, sok évvel ezelőtt súlyos gyógyszer-, drog- és alkoholfüggőség teperte évekre maga alá, ma sem érti, hogyan élte túl ezt az időszakot. 15 évvel ezelőtt azonban képes volt gyökeresen megváltozni, s azóta tisztán tölti a napjait. Számtalan áldás kíséri az életét, ehhez a legutóbbi munkájához is nagy segítséget kapott. A képsorozatot még az alkotás kezdeti fázisában megvásárolta egy nagynevű kiskunhalasi vállalkozó, így az hamarosan magángyűjteménybe kerül. „Mellém szegődött egy mecénás, aki hálót rakott alám, így a hétköznapok zaja nem vonta el a figyelmemet, energiámat a munkától, nem kellett kapkodnom, jutott minőségi idő a ráhangolódásra, mi ez, ha nem áldott állapot?” – mesélte.
A 15 éve a függőség bűvköréből kikerült művész máris új terveket szövöget, ezúttal a fák törzsének rajzolatait szeretné vászonra álmodni, melyek egészen közelről és távolról szemlélve is rendkívül különös világot tárnak elénk, véli, hasonlóan a hangyák útvonalához, a neuronjaink bonyolult hálózatához vagy épp a falevelek fonákjának erezetéhez. „Mindez egyelőre még csak a fejemben van meg, ennek is le kell költöznie a lelkembe, hogy megkapjam a kérdéseimre a választ. A lényeg, hogy itt is megadasson a rácsodálkozás kegyelme, a hálaérzeté, hogy része lehetek valaminek, ami tőlem függetlenül megszületik. Így voltam az itt bemutatott csipkesorozatommal is, ezekre a képekre is a nevem helyett legszívesebben csak annyit írtam volna: köszönöm.”
Fotó: Kovács Iván / Halasmédia
