Tus, tinta, október – az Inktober kiállítás az analóg alkotást ünnepli
Az Inktober a szabad alkotás hónapja: egy nemzetközi mozgalom, amely a digitális világ gyors tempójával szemben a lelassulásra, a napi kézi rajzolás örömére hív. A kihívás 2009-ben Jake Parker kezdeményezésére indult, és mára világszerte milliókat inspirál. A hazai Inktober közösség most kiállításon mutatja be, hogyan válik a vonal személyes ritmussá, a rajz pedig napi rítussá.
Ami kezdetben személyes vállalásként indult – harmincegy nap, harmincegy rajz –, mára világméretű közösségi mozgalommá nőtte ki magát. Októberben művészek ezrei vesznek részt benne világszerte, nap mint nap megválaszolva ugyanazt a kérdést: vajon képesek vagyunk a kreativitást napi rituálévá formálni?
A mostani kiállítás is ebből a szellemiségből született, Pallós Anna Lídia, Jusztusz Noémi és Krizbai Gergely Krizbo kurátori munkája nyomán. Ahogy egyikük, a Barcsay-díjas grafikus és a Petőfi Kulturális Ügynökség art directora, Krizbo mondja: „A hazai grafikusszakma jeles képviselői közül sokan vesznek részt a projektben. Képtelenség lenne felsorolni, hány hazai illusztrátor, grafikus vagy képzőművész csinálta már végig a kihívást. 2016-ban döntöttem úgy, hogy átemelem a jellemzően online térben létező projektet a valós térbe. Felkértem öt barátomat, ismerősömet, akik között volt grafikus, street art művész, formatervező és illusztrátor egyaránt, hogy csináljuk végig a kihívást.” A falakon látható művekben nem csupán technikai kísérletek, hanem személyes vallomások, belső monológok, játékos és elmélyült reflexiók váltják egymást. A sorozatszerűség nem lesz monoton, hanem ritmust teremt: mindennap egy új hang, egy új vonal, egy új felismerés. És miközben ez a napi fegyelem az alkotást keretbe foglalja, fel is oldja a nyomás kényszere alól: nem az egyes rajzok tökéletessége számít, hanem az egész folyamat íve. A művek ereje éppen abban rejlik, ahogyan együtt, egymást erősítve rajzolják ki az adott gondolatot.
A sorozatszerű gondolkodás egyik legizgalmasabb példája Richolm Orsolya projektje, a Hogyan találtam meg a férjemet 2025 júliusáig?. A falon egymás mellé rendezett rajzok és rövid szövegek egy adott időszak történetét követik végig, mintha egy vizuális naplót lapoznánk. A művek őszinték, önironikusak, néha fájdalmasak, máskor játékosak – mindennapi helyzeteket és apró rezdüléseket rögzítenek. Egy-egy bejegyzésből kirajzolódik a vágy az intimitás, a szerethetőség és az önelfogadás iránt. A képi világ szándékosan egyszerű, gyermeki, de éppen ettől hiteles: a rajzok együtt, sorozatként rajzolják fel az alkotó életének érzelmi térképét.
A kiállítás egyik legderűsebb, legjátékosabb szekcióját Herkli Mátyás Barnabás és Póth Rebeka munkái alkotják. Herkli Balatoni rajzok sorozata geometrikus mintákba komponált, stilizált alakokat mutat: fürdőző nőalakok, úszómedencék, nyári tárgyak és absztrakt térszerkezetek váltják egymást. Póth Rebeka Szív-történetek sorozata hasonlóan ironikus, de sokkal személyesebb tónust üt meg: a különböző színes hátterekre rajzolt szívformákban miniatűr jelenetek bontakoznak ki – szerelmek, csalódások, fantáziák és hétköznapi gesztusok. Horváth Zoltán absztrakt rajzai és szobrai szintén ezt a hangulatot ütik meg, azonban absztrakt nyelven: a formák és minták izgalmas összekapcsolódásából születnek meg a narratívát mellőző kompozíciók.
Szárnyas Doboz rajzai a kiállítás egyik legmarkánsabb, szöveg és kép együttműködéséből születő művei. A munkák egyszerre idézik meg a pszichológiai önreflexiót és a képregények szabad asszociációit. A képeken a koncentrikus körök, buborékok, kézzel írott mondatok sűrű hálója tölti be a papírt, mintha az elme működését térképeznénk fel. A szövegbuborékokban hol filozófiai felismerések, hol szarkasztikus önmegszólítások tűnnek fel. Ezek a rajzok egyszerre naplószerűek és társadalmi látleletek – a jelenkori bizonytalanság, a magány, a kapcsolódás iránti vágy vizuális esszéi, amelyek humorral oldják a súlyt.
A kiállítás csendesebb, borúsabb tónusait Lantos Júlia és Biacsics Renáta munkái hozzák. Lantos Júlia rajzai finom, ironikus illusztrációk, amelyek hétköznapi helyzeteket fordítanak át lírai vagy szürreális látomásokká. Hősei esernyő alatt várakoznak vagy éppen egy piros kabátban sétálnak a fekete-fehér erdőben. Halk és melankolikus képek ezek, amelyekben mindig van egy csepp magány, egy leheletnyi nosztalgia. Biacsics Renáta Amália álma című sorozata még inkább a belső tájak felé fordul. A képek visszafogott, monokróm világa álomszerű, töredékes jeleneteket idéz – mintha egy elfelejtett történet foszlányait látnánk újra és újra előbukkanni. A nőalakok, arcok, terek között lebegő motívumok az emlékezés és az álom határán tartják a nézőt.
Az első teremben Krizbo illusztrációi Dunajcsik Mátyás Ég című kötetéhez készültek. A rajzok nem egyszerűen képi kísérői a szövegnek, hanem annak vizuális rezonanciái. A fekete mélysége a kimondhatatlant próbálja megérinteni. A versek és képek együtt idézik fel azt a lassú, őszi melankóliát, amelyben a csend is történetté válik. Szépen rezonálnak ezek a munkák Ábrahám Anna japános sorozatára, amely lelassulásra hívja a nézőt. Japán tus és rizspapír, kalligrafikus mozdulatok, finom átmenetek – ezek rajzolják ki a mozdulatlan, csendes tájat. Ezek a képek nemcsak a természetet ábrázolják, hanem magát a figyelmet, az elidőzés gesztusát: az apró mozdulatok meditatív tereket hoznak létre.
A kiállítás záróterében a vonal szó szerint kilép a papírról. Losonczi Szilvia drótinstallációjában a rajz háromdimenzióssá válik, a levegőben lebeg, miközben árnyéka finom vonalhálóként rajzolódik a falra. Bocsi Eszter Budapest impressions című sorozata a városi tájban keresi a ritmust: a fekete-fehér épületrajzokban a város árnyékai, a homlokzatok textúrái, az üres terek poézise rajzolódik ki. A tus és akvarell keveredése finom, időtlen atmoszférát teremt. Demeter Anett tusrajzai a testiség és mitológia kapcsolatát idézik meg: nőalakjai egyszerre erősek és kiszolgáltatottak, szimbolikus tárgyakkal, kígyókkal és archaikus gesztusokkal körülvéve.
A kurátor szerint: „Az anyag bemutatja azt a sokszínűséget, ami jellemzője az Inktober résztvevőinek. Így történhet meg, hogy egyaránt találkozunk tárgyakkal, szobrokkal, animációs filmekkel, helyspecifikus installációkkal, valamint grafikákkal, festményekkel. Üde, színes kavalkád, fényes, ragyogó, misztikus és sötét tónusokkal.”
Az Inktober így nem csupán a rajz mint médium sokféleségét mutatja meg, hanem az alkotás személyes ritmusát is. A csoportos kiállítás azt ünnepli, hogy a rajz ma is képes egyszerre játékos és mély, közvetlen és filozofikus lenni: a jelen pillanat, az itt és most műfaja, amelyben az alkotó nem a tökéletességet, hanem az őszinte jelenlétet keresi.
A kiállítás Szentendrén, a Karnevál Kávéház és Gasztrobárban tekinthető meg 2025. október 3-tól november 23-ig.
Fotók: Sorok Péter / Kultúra
