Azt szokták mondani, meglepődnénk, ha látnánk, miféle indulatok munkálnak mások lelkében. Nos, anélkül, hogy valami csodás léleklátónak hazudnám magam, elmondom: én bizony gyakran megdöbbenek, mikor egy-egy akaratlan megjegyzés nyomán bele-belepillanthatok, milyen hajtóerők, félelmek, remények, szándékok mozgatják ismerőseimet. Művészemberek ihletforrásáról azonban semmit nem tudok. Így aztán kétszeresen is meglepődtem, amikor Buhály József azokról az inspirációkról mesélt, amelyek a festményei megszületéséhez sugallatot adnak.
Keretek
Mikor megérkezek műtermébe, épp egy új festményre illesztget
kereteket. Előbb egy fehér semleges rámával próbálja, majd egy aranyozott antik
keretet helyez fölé. Nézegeti, fejét dönti jobbra, balra.
– Mit gondolsz?
– Mást mutat így, mást amúgy – felelek. – Emez a képet emeli
ki. Önmagában áll. Az antik kerettel a kultúra részévé válik. Olyan, mint egy
múzeumi tárgy.
– Igen – bólogat. – Megváltozik a karaktere. Egy szép nő is
gyönyörűvé tud válni a megfelelő környezetben, öltözékben. Viszont egy szép nő
is elcsúnyul, ha igénytelen a ruhatára. A képeknél is ez van. Sokat számít,
mivel keretezzük. Ezzel gyakran szenvedek, kínlódok. Imádom a régi kereteket.
Tele van ilyenekkel a műtermem.
– Valóban. Föl sem tűnt az előbb.
– Itt vannak! Ezek régi tükörkeretek, azokban meg szentképek
voltak. Nézd csak! Ez egy kis antik keret, nagyon szeretem. New Yorkból hoztam.
Ezt meg a vajai Vay Ádám Múzeum igazgatójától kaptam.
– És ezek?
– Oh, azokat lomtalanításban találtam. Azt hiszem, valami
kredenc darabjai lehettek. Ezeket szétbontottam, s miközben dolgoztam, ötletek
születtek. Van triptichonom is, azt meg szekrényekből gyártottam. Inspirálnak a
keretek, ám mégsem azok irányítanak. Legfeljebb csak az ötletet adják, a lehetőségeket
állítják irányba. Nemcsak a festményt keretezik, de lehetnek az alkotásnak is
foglalatai.
Nagybánya
– A Nagybánya tájképfestő telep alkotótáborát – Nagybányán, Felsőbányán, Koltón – általában szeptember első felében szervezik. Több mint húsz éve részt veszek a tábor munkájában. A nagybányai festészeti hagyományok, a nagy elődök, a táj és az ember viszonya inspirálólag hatnak rám. A máramarosi táj, a hegyek, az atmoszféra, a színek különleges varázsa maradandó élményeket nyújt.
A keretekkel átellenben hatalmas festmény tölti be a falat.
Ismert képe ez Buhály Józsefnek. Almáskert. Olvastam róla. Egy véletlenül
felfedezett gyümölcsöskert képe. Nagybányán készült.
– Ezt nem ott csináltam – pontosít a mester. – Barátaimmal,
Bráda Tiborral és a feleségével, Deák Ilonával sokat jártuk a környéket,
keresve a megfelelő motívumokat. Így leltem rá erre az öreg almáskertre, ahol
roskadoztak a fák a színes terméstől. Pasztellkrétával a helyszínen szoktam
készíteni vázlatokat, képeket. Akkor éreztem, hogy ezt nagy méretben is
szeretném megfesteni. Megfogott az a megfogalmazhatatlan színvilág, az ég kékje
és a zöldek sokfélesége. Itthon aztán egy év múltával megszületett a nagyméretű
almáskert, kasírozott kartonra pasztellal.
– Van annak jelentősége, hogy éppen Nagybányán fedezted föl
azt az almáskertet?
– Van. Nyírségi születésű vagyok. A szülői ház kertjében egy hold almaültetvényünk volt, ami az év minden szakában gyönyörű látványt nyújtott, de nem született meg a kép. Nagybányán és a környékén más a színvilág, a napfény, különleges szelleme, varázsa adhatta az ihletet. Talán így éreztek az elődök, a történelmi nagybányai művésztelep alkotói.
– Hogyan lesz festmény az élményből?
– Lerakódnak a vizuális élmények. Megjelenítéskor azonban
tömörödnek, kompozícióvá válnak. A szív és az agy együtt dolgozik, s akkor jó a
végeredmény.
Anyagok
Nézegetem a képeket, kérdezgetek, a festőművész meg
magyaráz. Lelkesen, örömmel, aprólékos gonddal, mintha tanítványa volnék.
Egyszer csak különös tárgy kerül elő a képek, vásznak, festményalapok
átláthatatlan halma alól. Nevetve magyarázza:
– A szülői ház egykori konyhaasztal székeinek tondo (kerek)
ülődeszkái ma már képként szolgálnak.
– Van itt sok különleges anyag. Mire kellenek ezek?
– Festek rájuk. Szeretem a furcsa alapokat. Egyszer találtam
egy kartont, egy öreg dobozt. Valami csomag jött benne, talán Amerikából. Én
meg elkezdtem nézegetni a lemezt. Bitumennel volt rétegelve. Bontogattam, s
csodáltam, milyen szép. Váratlan színek és váratlan formák meglepetése. Később
is sokat dolgoztam ilyen lemezekkel. Megvakartam a farostot vagy belefaragtam.
Aztán rájöttem, hogy a lekapirgált rétegeket is színezhetem. Egyre jobban
tetszett ez a móka. Aztán eljött az az idő, amikor úgy dolgoztam, mintha
sgrafittót készítenék. Rétegeket festettem fel, aztán, mielőtt megszáradt
volna, visszakapartam.
– Tényleg sokféle anyagot használsz. Van itt doboz, régi
csomagolópapír, hullámpapír…
– Az meg ott egy tortalap. Megnyúztam, mert az egyik oldalát aranyfóliával borították, a másik meg fekete volt, de le tudtam húzni, és most már szép. Olyan lett a felület, mint egy szép papír. Tetszik. Martin Henrik szomszéd kollégától kaptam, ő is tudja, hogy szeretek bizonyos kemény kartonokkal dolgozni.
– Más technikákat is használsz?
– A Szovjetunióban rákaptam a linóleumra. Ösztöndíjjal
voltam Moszkvában egy évig. Én ugyan nem szerettem a linómetszést, de ott egy
időben nem volt más lehetőség. Megpróbáltam, s rájöttem, hogy lehet azzal is
szépen dolgozni. Szeretem a különleges anyagokat, ugyanúgy, mint a kereteket.
Inspirálnak.
Művésztelep
Vendéglátóm a szentendrei művésztelep legrégebbi lakója.
1979-ben kapott itt műtermet. Igaz, akkoriban még nem lehetett itt lakni, nem
volt fűtés, ő mégis ideköltözött. Nyári használatú műtermek voltak, de ameddig
bírta a hideget, itt dolgozott. Később, amikor szükséglakása lett, a teleket
már nem a műteremben töltötte. Azóta is itt alkot, ha csak teheti.
– 1979. március 15-én két évre kaptam műtermet a régi
művésztelepen, Szentendrén. A két év letelte után az akkori idősebb mesterek
állandó taggá választottak. Boldog voltam. Együtt dolgozhattam a nagy
öregekkel. Barcsay Jenő, Bánovszky Miklós, Gráber Margit, Korniss Dezső,
Mihálcz Pál, Kántor Andor, Bartl József, Keserü Ilona, szóval a nagy korosztály
még itt volt, amikor ide kerültem.
– Számított ez? Lehetett tanulni a nagy öregektől?
– Igen. Barcsay Jenő volt itt akkoriban a legfontosabb
mester. Ő ugyan nem itt lakott, volt följebb egy kis háza, amihez hozzáépített
egy műtermet. De lejárt ide, mert a barátja, Kántor Andor ezen a helyen
dolgozott. Átjártak ebédelni a közeli étterembe. Visszafelé be-benézett hozzám.
Na, mit csinálsz? – kérdezte.
– Bele is szólt? Adott ötleteket?
– Nem, nagyon finom ember volt. Egy alkalommal azonban készítettem egy képet, amire szikkadt, megrepedezett földet festettem. Kicsit vastagabb festékréteget vittem föl, és kikísérleteztem, hogyan tudom valóban megrepeszteni. Végül olyan lett, amilyet akartam. Éppen elkészültem, és elégedetten bámultam a kész képet, amikor beállított az öreg. Mondom neki, hogy éppen kész. –Éppen? – kérdezte. – Azt úgy hagyod? – bökött a repedésre. – Le fog esni. – Nem, mester, az nem esik le, feleltem. Kértem, bátorítottam, hogy próbálja meg a repedésnél lepattintani. Odalépett, kezébe vette a kést, amivel a farostot vakartam, piszkálgatta a képet, de nem a festék esett le, hanem a kés tört el. Soha többé nem szólt, mit miért csinálok.
– A többiekkel is ilyen jó a kapcsolat? Hatnak egymásra?
– Átjárunk egymáshoz, beszélgetünk, de hogy hat-e rám, amit látok, hallok, azt nem tudom. Egyik esetben tetszik, amit a másik műteremben látok, máskor meg inkább azt gondolom, jaj, mit csinál… De azért biztos, hogy valahol előjön, akár ez, akár az. Megragad egy-egy gyönyörű szín, lenyűgöz egy-egy különleges forma, ötletes megoldás. Ám azt nem tudnám megmondani, mennyit merítünk egymástól. Mégiscsak önálló művészek alkotnak itt. Mindenki máson dolgozik, mást gondol a világról, talán mást is tart szépnek. De azért valami varázsa kell legyen a művésztelepnek. Én több mint negyven éve élek, dolgozom itt, érezhető még a hely szelleme. Boldog vagyok.
Nyitókép: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád
A beszélgetés egy részlete megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
