Keretek

Mikor megérkezek műtermébe, épp egy új festményre illesztget kereteket. Előbb egy fehér semleges rámával próbálja, majd egy aranyozott antik keretet helyez fölé. Nézegeti, fejét dönti jobbra, balra.

– Mit gondolsz?

– Mást mutat így, mást amúgy – felelek. – Emez a képet emeli ki. Önmagában áll. Az antik kerettel a kultúra részévé válik. Olyan, mint egy múzeumi tárgy.

Csend (2015), olajpasztell, velúrpapír, 35×27 cm

– Igen – bólogat. – Megváltozik a karaktere. Egy szép nő is gyönyörűvé tud válni a megfelelő környezetben, öltözékben. Viszont egy szép nő is elcsúnyul, ha igénytelen a ruhatára. A képeknél is ez van. Sokat számít, mivel keretezzük. Ezzel gyakran szenvedek, kínlódok. Imádom a régi kereteket. Tele van ilyenekkel a műtermem.

– Valóban. Föl sem tűnt az előbb.

– Itt vannak! Ezek régi tükörkeretek, azokban meg szentképek voltak. Nézd csak! Ez egy kis antik keret, nagyon szeretem. New Yorkból hoztam. Ezt meg a vajai Vay Ádám Múzeum igazgatójától kaptam.

– És ezek?

– Oh, azokat lomtalanításban találtam. Azt hiszem, valami kredenc darabjai lehettek. Ezeket szétbontottam, s miközben dolgoztam, ötletek születtek. Van triptichonom is, azt meg szekrényekből gyártottam. Inspirálnak a keretek, ám mégsem azok irányítanak. Legfeljebb csak az ötletet adják, a lehetőségeket állítják irányba. Nemcsak a festményt keretezik, de lehetnek az alkotásnak is foglalatai.

Nagybánya

– A Nagybánya tájképfestő telep alkotótáborát – Nagybányán, Felsőbányán, Koltón – általában szeptember első felében szervezik. Több mint húsz éve részt veszek a tábor munkájában. A nagybányai festészeti hagyományok, a nagy elődök, a táj és az ember viszonya inspirálólag hatnak rám. A máramarosi táj, a hegyek, az atmoszféra, a színek különleges varázsa maradandó élményeket nyújt.

A keretekkel átellenben hatalmas festmény tölti be a falat. Ismert képe ez Buhály Józsefnek. Almáskert. Olvastam róla. Egy véletlenül felfedezett gyümölcsöskert képe. Nagybányán készült.

– Ezt nem ott csináltam – pontosít a mester. – Barátaimmal, Bráda Tiborral és a feleségével, Deák Ilonával sokat jártuk a környéket, keresve a megfelelő motívumokat. Így leltem rá erre az öreg almáskertre, ahol roskadoztak a fák a színes terméstől. Pasztellkrétával a helyszínen szoktam készíteni vázlatokat, képeket. Akkor éreztem, hogy ezt nagy méretben is szeretném megfesteni. Megfogott az a megfogalmazhatatlan színvilág, az ég kékje és a zöldek sokfélesége. Itthon aztán egy év múltával megszületett a nagyméretű almáskert, kasírozott kartonra pasztellal.

– Van annak jelentősége, hogy éppen Nagybányán fedezted föl azt az almáskertet?

– Van. Nyírségi születésű vagyok. A szülői ház kertjében egy hold almaültetvényünk volt, ami az év minden szakában gyönyörű látványt nyújtott, de nem született meg a kép. Nagybányán és a környékén más a színvilág, a napfény, különleges szelleme, varázsa adhatta az ihletet. Talán így éreztek az elődök, a történelmi nagybányai művésztelep alkotói.

– Hogyan lesz festmény az élményből?

– Lerakódnak a vizuális élmények. Megjelenítéskor azonban tömörödnek, kompozícióvá válnak. A szív és az agy együtt dolgozik, s akkor jó a végeredmény.

Súrdesi fatemplom (2014), pasztell, papír, 48×64 cm

Anyagok

Nézegetem a képeket, kérdezgetek, a festőművész meg magyaráz. Lelkesen, örömmel, aprólékos gonddal, mintha tanítványa volnék. Egyszer csak különös tárgy kerül elő a képek, vásznak, festményalapok átláthatatlan halma alól. Nevetve magyarázza:

– A szülői ház egykori konyhaasztal székeinek tondo (kerek) ülődeszkái ma már képként szolgálnak.

– Van itt sok különleges anyag. Mire kellenek ezek?

– Festek rájuk. Szeretem a furcsa alapokat. Egyszer találtam egy kartont, egy öreg dobozt. Valami csomag jött benne, talán Amerikából. Én meg elkezdtem nézegetni a lemezt. Bitumennel volt rétegelve. Bontogattam, s csodáltam, milyen szép. Váratlan színek és váratlan formák meglepetése. Később is sokat dolgoztam ilyen lemezekkel. Megvakartam a farostot vagy belefaragtam. Aztán rájöttem, hogy a lekapirgált rétegeket is színezhetem. Egyre jobban tetszett ez a móka. Aztán eljött az az idő, amikor úgy dolgoztam, mintha sgrafittót készítenék. Rétegeket festettem fel, aztán, mielőtt megszáradt volna, visszakapartam.

– Tényleg sokféle anyagot használsz. Van itt doboz, régi csomagolópapír, hullámpapír…

– Az meg ott egy tortalap. Megnyúztam, mert az egyik oldalát aranyfóliával borították, a másik meg fekete volt, de le tudtam húzni, és most már szép. Olyan lett a felület, mint egy szép papír. Tetszik. Martin Henrik szomszéd kollégától kaptam, ő is tudja, hogy szeretek bizonyos kemény kartonokkal dolgozni.

– Más technikákat is használsz?

– A Szovjetunióban rákaptam a linóleumra. Ösztöndíjjal voltam Moszkvában egy évig. Én ugyan nem szerettem a linómetszést, de ott egy időben nem volt más lehetőség. Megpróbáltam, s rájöttem, hogy lehet azzal is szépen dolgozni. Szeretem a különleges anyagokat, ugyanúgy, mint a kereteket. Inspirálnak.

Művésztelep

Vendéglátóm a szentendrei művésztelep legrégebbi lakója. 1979-ben kapott itt műtermet. Igaz, akkoriban még nem lehetett itt lakni, nem volt fűtés, ő mégis ideköltözött. Nyári használatú műtermek voltak, de ameddig bírta a hideget, itt dolgozott. Később, amikor szükséglakása lett, a teleket már nem a műteremben töltötte. Azóta is itt alkot, ha csak teheti.

Őszi délután (1991), akril, karton, 20×25 cm

– 1979. március 15-én két évre kaptam műtermet a régi művésztelepen, Szentendrén. A két év letelte után az akkori idősebb mesterek állandó taggá választottak. Boldog voltam. Együtt dolgozhattam a nagy öregekkel. Barcsay Jenő, Bánovszky Miklós, Gráber Margit, Korniss Dezső, Mihálcz Pál, Kántor Andor, Bartl József, Keserü Ilona, szóval a nagy korosztály még itt volt, amikor ide kerültem.

– Számított ez? Lehetett tanulni a nagy öregektől?

– Igen. Barcsay Jenő volt itt akkoriban a legfontosabb mester. Ő ugyan nem itt lakott, volt följebb egy kis háza, amihez hozzáépített egy műtermet. De lejárt ide, mert a barátja, Kántor Andor ezen a helyen dolgozott. Átjártak ebédelni a közeli étterembe. Visszafelé be-benézett hozzám. Na, mit csinálsz? – kérdezte.

– Bele is szólt? Adott ötleteket?

– Nem, nagyon finom ember volt. Egy alkalommal azonban készítettem egy képet, amire szikkadt, megrepedezett földet festettem. Kicsit vastagabb festékréteget vittem föl, és kikísérleteztem, hogyan tudom valóban megrepeszteni. Végül olyan lett, amilyet akartam. Éppen elkészültem, és elégedetten bámultam a kész képet, amikor beállított az öreg. Mondom neki, hogy éppen kész. –Éppen? – kérdezte. – Azt úgy hagyod? – bökött a repedésre. – Le fog esni. – Nem, mester, az nem esik le, feleltem. Kértem, bátorítottam, hogy próbálja meg a repedésnél lepattintani. Odalépett, kezébe vette a kést, amivel a farostot vakartam, piszkálgatta a képet, de nem a festék esett le, hanem a kés tört el. Soha többé nem szólt, mit miért csinálok.

Nyírségi ősz (1992), akril, karton, 69×56 cm

– A többiekkel is ilyen jó a kapcsolat? Hatnak egymásra?

– Átjárunk egymáshoz, beszélgetünk, de hogy hat-e rám, amit látok, hallok, azt nem tudom. Egyik esetben tetszik, amit a másik műteremben látok, máskor meg inkább azt gondolom, jaj, mit csinál… De azért biztos, hogy valahol előjön, akár ez, akár az. Megragad egy-egy gyönyörű szín, lenyűgöz egy-egy különleges forma, ötletes megoldás. Ám azt nem tudnám megmondani, mennyit merítünk egymástól. Mégiscsak önálló művészek alkotnak itt. Mindenki máson dolgozik, mást gondol a világról, talán mást is tart szépnek. De azért valami varázsa kell legyen a művésztelepnek. Én több mint negyven éve élek, dolgozom itt, érezhető még a hely szelleme. Boldog vagyok.

Nyitókép: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

A beszélgetés egy részlete megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.