 |
Martin Hanczyc dán kémikus néhány éve azt vizsgálta, hogy a protosejtek mennyire jöhettek szóba az élet előfutáraként. Jelenleg Neil Spiller és Rachel Armstrong londoni építészekkel a Future Venice Projektben újfajta protosejt hasznosításán dolgozik. Ez a tengervízben oldott szén-dioxidot alakítja mészképződményekké - lényegében ugyanúgy, ahogy a természet korallzátonyokat épít. Egy mesterséges korallzátony pedig nagyobb területen oszlathatná el a régi facölöpök által viselt terhet.
A lábazatok elmerülését ez hatékonyan megakadályozná, ha a cölöpök lennének Velence egyetlen gondja. A város mesterséges szigetei azonban azért süllyednek, mert az alattuk lévő agyagtalaj is geológiai okból süllyed, míg a tengerszint emelkedik. A mesterséges velencei korallzátonynak tehát ihletőihez hasonlóan felfele kellene növekednie, hogy a várost kiemelhesse a lagúnából.
A bevetni tervezett protosejtek érzékenyen reagálnak a fényre, ezért az előállított mészkövet sötét helyeken, az épületek alatt, résekben és repedésekben raknák le, kijavítva így a kimosódás okozta károkat, kalciummal megerősítve a vén, korhadt facölöpöket.
Bár úgy tűnhet, hogy önállóan reagálnak és cselekednek, a protosejtek nem élő sejtek, sem DNS-ük, sem sejtszervecskéik nincsenek. Ezért eltérnek a szokásos biotechnológiai módszerektől, mint amilyen például az élőlények géntechnológiai módosítása. Ezeknél előreláthatatlan a környezetre gyakorolt hatás, míg a protosejtmódszer kizárja az efféle meglepetéseket. A protosejtek nem élnek, tehát önállóan szaporodni sem képesek.
