Egy restaurált tárgy ne nézzen ki jobban, mint új korában!

A restaurátorszakma nem csupán technikai mesterség, hanem értelmezési feladat is. Ön szerint mit jelent ma megőrizni egy műtárgyat?

A restaurátor feladata, hogy segítse a műtárgy megőrzését és minél hosszabb életet biztosítson annak lehetőségei, képességei szerint. Minden szerves és szervetlen anyag lebomlásra, átalakulásra van ítélve, ennek a folyamatnak a tompítása, lassítása és a műtárgy eredeti jellegének a megőrzése a mi munkánk. A megőrzés meghatározó eleme a megfelelő műtárgykörnyezet biztosítása, ami elsősorban klimatizált raktározást és a műtárgy kímélését, védelmét jelenti a belső és külső károsító tényezők ellenében. A restaurátornak nem elsődleges feladata az adott műtárgy értelmezése, járulékos lehetőség a kutatás, publikáció írása a munkája során tett felfedezésekről. Természetesen szakmailag értelmeznie kell a munkadarab sérüléseit, különben a megoldásokat sem tudja megtenni.

Egy kulturális intézmény restaurátora milyen mértékben formálja azt, amit a közösség emlékezetként vagy örökségként értelmez?

Nem feladata a formálás, elegendő, ha jól végzi a munkáját.

A kortárs muzeológia és tudományos gyűjteménykezelés gyakran állítja szembe a megőrzést és a hozzáférhetőséget. Milyen válaszokat kínál erre a restaurátor szemszöge?

Rendre előforduló konfliktus, hogy a kurátor vagy a muzeológus kiállítana, bemutatna egy olyan műtárgyat, amit állapota miatt a restaurátor vagy műtárgyvédelmi szakember nem javasol. Itt belebotlunk abba a kérdésbe, hogy mi a múzeum feladata. Szerintem a műtárgyak megőrzése és bemutatása egyformán fontos, de megsemmisült műtárgyat nehéz kiállítani. Előfordulhat, hogy a restaurátor határozottan beleáll egy műtárgy bemutathatóságának tiltásába, ilyenkor, ha szükséges, szakmai indokokkal, írásban illik elmennie a gyűjtemény vezetőjéig. Lehetőleg kompromisszumra kell törekedni, nem mindegy, hogy milyen körülmények között és mennyi időtartamra lesz kiállítva. Ha megfelelő a kommunikáció a kurátor, a muzeológus és a restaurátor között, akkor már a kiállítás tervezése, előkészítése alatt megbeszélhetik a vitás kérdéseket, amiben az adott műtárgy állapota a döntő.

Természetesen akceptálni kell a másik fél igényeit is, hiszen elvileg mindnyájan ugyanazért a műtárgyért töltik be az állásukat, kapják a fizetésüket. Ekkor jön a kompromisszum. Megjegyzem, egy-egy kiállított műtárgymásolat sem az ördögtől való.  Szerencsére az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeumban egészen kiváló munkakapcsolat jött létre, de más gyűjtemények gyakorlatáról nem nyilatkozhatok.

Azzal az illúzióval is le kell számolnunk, hogy egy agyonvilágított, hosszan kiállított tárgyat majd a következő évben „pihentetünk”, és ettől jobban lesz. Nem lesz, amit roncsoltunk rajta, azt majd kezelnünk kell, vagyis beavatkozunk, és az a legjobb a tárgynak, ha ez nem válik szükségessé, nem piszkáljuk feleslegesen. Vannak olyan műtárgyak, amelyekben már csak nyomokban fedezhetők fel eredeti anyagok, technikák. A kutathatóság biztosítása is hozzáférhetőséget jelent, ezt segíti a digitalizálás. Jelenleg munkánk tetemes részét teszi ki például kéziratok, könyvek előkészítése digitalizálásra, hogy kutathatókká váljanak személyes kontaktus, tárgymozgatás nélkül.

A konzerválás során alkalmazott eljárások milyen filozófiai vagy etikai döntéseket vonnak maguk után?

A Magyar Restaurátorkamara és az ICOM etikai kódexei az iránymutatók, ha valaki eltévedne és filozófiai kérdéssé tenné a munkáját. Szakmai értelemben nincsenek bűnös vagy gonosz műtárgyak. Alaptétel, hogy munkánk során nem változtatható meg a tárgy eredeti jellege. Könyv- és papírrestaurátorként csak olyan anyagokat használhatunk fel, amelyek irreverzibilisek, vagyis eltávolíthatók károkozás nélkül.

Nem azt kell bizonyítanom a konzerválás során, hogy mennyivel okosabb vagyok, mint a hajdani alkotó, hanem meg kell őriznem az ő mai szemmel hibás döntéseit is, amennyiben nem befolyásolják negatívan ma a tárgy állapotát. Azzal is érdemes tisztában lenni, hogy meddig terjed a tudásom, nem szégyen segítséget kérni vagy békén hagyni az adott tárgyat.

Mennyire tekinthető befejezettnek egy restaurátori beavatkozás? Létezik-e olyan, hogy egy tárgy készen van?

Természetesen egy adott munkafázisnak van kezdete és vége, amikor a beavatkozás befejezettnek tekinthető, például letisztítottam a tárgyat, további vakarászásnak nincs értelme, sőt káros. Általános értelemben nem lehet cél egy tökéletes állapotú tárgy létrehozása, mert szubjektív a tökéletesség fogalma, ha valami teljesen olyanná lesz, mint az eredeti, akkor hamis, hiszen elveszti a korát, az eredeti korát, amit a restaurátor éppen átalakított, hamisított a saját korává. Egy restaurált tárgy ne nézzen ki jobban, mint új korában. Ebben az értelemben egy tárgy mindig készen van.

Egy műtárgy állapota gyakran többet mond a történelméről, mint az állítólagos eredeti formája. Milyen elvek mentén dönti el, mit érdemes meghagyni, és mit szükséges visszaállítani?

Egy sok évszázadon át használt, koptatott műtárgy mesélni tud a személyes történetéről és a használóiról. Például milyen bejegyzések, firkák találhatók az adott könyvben, mennyire gondosan óvták, ronggyá olvasták vagy fel sem vágták a lapjait, még az ujjnyomok és szamárfülek is árulkodók lehetnek. Nem közömbös egy gyűjtemény számára, hogy kinek a könyve volt, mennyire ismert a hajdani birtokos.

A restaurátornak nem feladata a mérlegelés, meg kell őriznie a tárgy eredeti jellegét, amibe beletartozhatnak azok a sérülések is, melyek nem okoznak további károsodást a tárgyban. Azokat az elemeket kezeli, szükség szerint cseréli a gyűjtemény tulajdonosával, kezelőjével előzetesen egyeztetve, amelyek elkerülhetetlenek a műtárgy állapotának javításához, megőrzéséhez. Ha valamit mégis leold, eltávolít és nem építi vissza a könyvbe, akkor azt dokumentálja és mellékeli a restaurálási dokumentációhoz, mert az adott tárgy történetének része.

Egyre inkább terjed az a gyakorlat, hogy nem nyúlunk a sérült könyvhöz, irathoz, legfeljebb tisztítjuk a porszerű szennyeződésektől, orvosoljuk a papír pár nagyobb szakadását, rögzítjük a leváló részeket, digitalizáljuk, és szépen becsomagolva elhelyezzük a klimatizált raktárban. Így gazdagabb forrás a jövőbeni kutatás számára. Vannak fenntartásaim ezzel kapcsolatban. Szerintem a restaurálás folyamata gyakran kutatómunka és információszerzés is, és ha csak részben vissza tudom adni egy tárgy eredeti jellegét és funkcióját, azzal a tárgy történetét szolgálom.

Ha óvatosan bánunk a beavatkozás mértékével és dokumentáljuk, akkor csökkenthetjük a hibázás lehetőségét. Ma már előfordul, hogy már egy restaurált műtárgyat kell ismét kezelni, mert a károsodás okozója a korábbi restaurálás, ebből a szempontból érthető az óvatosság. Jobb híján a jövő bölcsességében bizakodunk, de hogyan jutunk el odáig, ha kerüljük a műtárgyat?

A papíralapú műtárgyak restaurálása során milyen módszerekkel rekonstruálható a korabeli anyaghasználat?

Az analízisre, anyagvizsgálatra több lehetőség van a kémiai reagensek használatától a spektroszkópos mérésekig, ehhez társulnak a technika-, könyv- és papírtörténeti ismeretek és a szakmai tapasztalatok. A korabeli anyaghasználat és technika azonosítása segít a restaurálás módjának kiválasztásában és információkkal szolgál a kutatás számára is. Ezeket a restaurátor nemcsak a dokumentációban, hanem tanulmányban, előadásban is közzéteheti, hogy szélesebb körben hasznosuljon.

Sok esetben egyedül a restaurátor képes hozzáférni a munkája során olyan felhasznált, könyvkötésekbe épített anyagokhoz, makulatúrákhoz, melyek fontos információk hordozói lehetnek. A gyakorlati munkában nem közömbös egy sérült anyag pótlásakor, megerősítésekor, hogy milyen anyagot használok fel. Megfelelő vastagságú és erősségű legyen, lehetőleg természetes anyag, ha megoldható, ugyanaz a fajta, mint hajdan. Már egy anyagvastagság megváltoztatása technikai problémákat okozhat, lehet, hogy nem nyílik ki a könyv tőle vagy megvastagszik olyan ponton, ahol szakadást okoz. Mindig fel kell mérni előre, mielőtt megtennénk, hogy milyen következményekkel jár a beavatkozás, de így is történhetnek meglepetések.

Néha érdemes makettet készíteni a tervezett beavatkozás kapcsán, fellapozni a szakirodalmat, és előzetesen konzultálni tapasztaltabb kollégákkal. Nincs nálunk a bölcsek köve, senki sem tudhat mindent. Az sem lehet ma már cél, főleg nem egy közgyűjteményi restaurátor számára, hogy jó erős kötéseket állítson elő restaurálás címén, mert a muzeális műtárgyak többé nem használati tárgyak, nem ez a funkciójuk.

Az éghajlatváltozás, a rovarinváziók vagy a hirtelen hőmérséklet-ingadozások milyen új veszélyeket hoztak a műtárgyvédelembe az elmúlt évtizedekben?

Megnőtt a váratlan katasztrófák esélye. Pontosabban ahhoz a rendhez képest, amit megszoktunk vagy amit feltételezünk. Ötszáz évvel ezelőtt a városi tűzvészek, áradások szinte mindennaposak voltak, sokkal gyakrabban következtek be, mint jelenleg. A penészgombák, rágcsálók, fosztogatók sokkal nagyobb kárt tettek a korabeli könyvtárakban, mint a mai gyűjteményekben előfordulhat. Ma sok esetben tudjuk, hogy mi lenne a teendőnk, csak éppen a források hiányoznak hozzá.

A digitalizálás és a mesterséges intelligencia egyre több területen válik segédszakmává. Milyen módon tudja ez segíteni – vagy akár veszélyeztetni – a klasszikus restaurátori munkát?

A digitalizálás véleményem szerint a restaurálás és műtárgyvédelem egyik legfontosabb segédeszköze. Az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeumban közös főosztályt képez a restaurátorokkal és a műtárgyvédelemmel. Nem veszélyezteti, hanem kiegészíti a restaurátor munkáját. Általa kutathatóvá, akár virtuálisan lapozhatóvá válik Jókai Mór kézirata, ugyanakkor nem éri fény-, pára- és fizikai károsodás az eredeti példányt, és az eredeti műtárgy léte szavatolja a digitalizált másolat eredetiségét.

Továbbá figyelmen kívül hagyjuk azt is, hogy milyen mennyiségű műtárgy és műemlék vár konzerválásra, restaurálásra, bármilyen mentésre, milyen mértékű ezek sérülése, pusztulása a legjobb igyekezetünk ellenére. Amennyiben a mesterséges intelligencia segít ebben, akár virtuális rekonstrukciók készítésében, akár modellezésben, az tiszta haszon.

Az anyag öregedése nem pusztán technikai, hanem időbeli kérdés is. Hogyan gondolkodik egy restaurátor az időről?

Sokféle időt vesz figyelembe, legfontosabb a határidő és a munkaidő. Viccen kívül, gyakran nincs arra ideje, hogy elgondolkodjon arról, mi fog történni a műtárggyal ötven vagy száz év múlva. Majd jön egy másik restaurátor, és a jövőbeli korszerű tudásával még jobb munkát fog végezni, és talán felfegyverkezve a többletismereteivel további száz-kétszáz évet ad a műtárgynak. Remélhetőleg.

Fontos szófordulatunk a jelenlegi ismereteink szerint kifejezés, jelentése, hogy a legjobb tudásunk szerint járunk el. Ma. Léteznek mesterséges öregítési eljárások, amelyekkel tesztelhetők a tervezett eljárások, anyagok. Igazából az öregedési, a lebomlási folyamatok lassításával adunk időt a műtárgynak. A rekonstrukciók alkalmából vetődik fel a kérdés, hogy a teljesen vagy részlegesen elpusztult műtárgy, műemlék melyik korszakát építsük újjá. Készítsünk-e új kötést egy megmaradt kódexnek, ha eredeti kötése megsemmisült és fogalmunk sincs, hogyan nézett ki? Milyen legyen az új budai vár?  

A restaurálás dokumentációs oldala gyakran rejtve marad a nyilvánosság előtt. Hogyan válik ez a láthatatlan munka a kutathatóság és a műtárgy jövője szempontjából kritikus tényezővé?

A restaurálási dokumentáció és ennek részeként fotódokumentáció elkészítése sok gyűjteménynél, megbízónál kötelező elvárás, és valóban rendkívül hasznos mind kutatási szempontból, mind egy későbbi restaurálás alkalmával. Nem közömbös, hogy milyen anyagokat, milyen technikai megoldást használtak az előző beavatkozáskor, milyen mértékben változtatták meg a tárgy eredeti jellegét, megjelenését. Egy esedékes újabb restaurálásnál szükséges lehet az előző beavatkozás anyagának, ragasztójának, kiegészítésének eltávolítása, leoldása. Jó tudni, hogy mit használtak korábban, mit építettek hozzá az eredeti tárgyhoz. Ennek ismerete az egész folyamatot befolyásolhatja, például leoldható-e a korábbi kiegészítés a műtárgy károsítása nélkül?

Ön szerint hogyan lehetne a restaurátori szakmát láthatóbbá, érthetőbbé és presztízsét tekintve méltóbbá tenni – nemcsak a múzeum falain belül, hanem a társadalmi közbeszédben is?

Talán gyakrabban kellene a közvélemény számára megmutatni azt a felelősségteljes munkát, amit a restaurátorok végeznek. Egy hibátlan műtárgy, egy tökéletes állapotú könyvritkaság, pláne egy festmény, egy Van Eyck, egy Turner, egy Csontváry sértetlensége mindenkinek természetes, ezt várják el a múzeumlátogatók.

Hogyan maradhattak ennyire épek annyi idő elteltével? Elárulom: nem maradtak. Nagyon ritkák a kivételek. Éppen a gyűjtemények tehetnék meg, hogy egy kis térben felvillantják a restaurátorok munkáját, eszközeit. Vannak már erre pozitív példák Bécsben, Berlinben, Tokióban. A turisták tömegei a restaurátorok és a műtárgyvédelmi szakemberek munkáit is csodálják világszerte, legyen az képtár, székesegyház vagy kolostori könyvtár. Ugyanakkor ők teljesen láthatatlanok. Így van jól. Akkor végeztek jó munkát, ha nem ők látszanak, hanem a műtárgy. De valóban több megbecsülést és figyelmet érdemelnek, mert tetemes elméleti és gyakorlati tudás szükséges a felelősségteljes munkájukhoz.