Gondolom, már nagy az izgalom, hisz hamarosan indul a forgatás. Honnan jött a film témájának ötlete?
Berecz András ihlette, akinek több bolondos története van, és a régi falusi bolondok inspiráltak, akik nagy igazmondók és bölcsek voltak. Az egész valahol a Covid kitörésekor kezdődött. Már akkor láttam magam előtt képeket furcsa, alakoskodó figurákkal. Andrissal szerettem volna megírni, de ő sajnos nem tudta vállalni, éppen más dolgok jártak a fejében. Az akkori egészen bolond helyzet viszont engem megindított, ezért elkezdtem kollázsokat készíteni. Eleinte némafilm volt a fejemben, de a szereplőim lassan megszólaltak, és furcsa film története kerekedett ki a szavaikból, amely továbbra is magán viseli a látomásos, némafilmes, regeszerű jelleget, ezért nyelvében biztosan eltér majd a mai filmektől. Pusztai balladának kereszteltük el.
Azt mondod, kollázsokat készítettél, majd megszólaltak a szereplők, tehát a történet sokat formálódott. Hogyan alakult ki a végleges forgatókönyv?
Hónapokig nem szólaltak meg a szereplőim, és történet sem volt, csak kisebb történetmagocskák, amelyek nem is függtek össze. Ekkor még csak lerajzoltam, amit elképzeltem, szabadon fantáziáltam. Az volt a legboldogabb korszak. Ha az ember ki tud ebből valami jót sajtolni, az közel áll a gyermeki tiszta képzelethez és a teremtéshez. Hosszan vívódtam, aztán újraírtam az egészet, visszanyestem az eredeti elképzelés felé, elkezdtem szabadon használni az idősíkokat, és visszalépkedtem a belső szabadsághoz, mert annak éreztem az igazságát és a súlyát. A lényeg az, hogy képből indultam ki. De fontos lesz a filmben a zene és a zörejek is. Minden képiség, ami időben történik, zenei ritmust követel magának.
Itt lép akkor a képbe a zeneszerződ, Mezei Szilárd, akinek eszerint jó nagy feladata van.
A zenék legnagyobb részét ő szerzi, aztán van még egy Scarlatti- és egy Vivaldi-darab, amelyet Berecz Mihály játszik majd, továbbá pár Szabados György-szóló. Szilárd tizenvalahány kompozíciót szerez a filmhez. Mind ütőhangszer nélküli zene, hogy a film belső ritmusát ne fékezzük. Csak irányvonalakat adtam neki, egyébként meghagytam a művészi szabadságát. Gyönyörű vezérdallamot hozott, ami egy filmnél nagyon fontos. Finom, fátyolos, szomorkás vezérgondolat, mert a film egyik alaptémája az elveszett gyermekkori paradicsom.
Ami esetedben itt van a Vajdaságban?
Igen. A film nyolcvan-nyolcvanöt perces lesz, és két perc kivételével mindent itt, Magyarkanizsa mellett, a járás pusztaságában veszünk fel. Egy rövid búcsújelenet helyszíne a kanizsai kis temető szélén lévő akácos lesz, és egy porondjelenetet is forgatunk majd: a homokszigetek jelenetét, ami az én gyerekkorom paradicsoma. Ami ma már nincs is meg, és amióta nincs, a város is megszűnt közösen létezni. A hatvanas években mindenki ott volt a homokszigeteken, és együtt játszott. Ezt a jelenetet a Tisza északi szakaszán, Magyarországon forgatjuk majd le.
K. Kovács Ákos a film operatőre. Vele már nem először dolgozol. Most miért őt választottad?
Szeretem az érzékenységét, és azt, hogy soha nem elégszik meg egyetlen megoldással. Ezért mi ketten sokat vitatkozunk is, ami segíti a munkánkat – hisz neki már csak a korosztályánál fogva is más az attitűdje. Nálam a belső mozdulatlanság az alap, még ha meg is mozdul a kamera, nála pedig a kíváncsi tekintet, ami a mozgékonyságból, elemi kíváncsiságból következik. Szerencsére a kettő jól ötvözhető, csak ki kell izzadni. Szeretek vele vívódni, mert rengeteg ötletet hoz, és ez nagyon inspirál. Biztos a keze, a tekintete. Aki ezen a vidéken nőtt fel, annak különleges ritmusérzéke van, képes a szimmetriát és az asszimmetriát egyedien ötvözni. Sajnálatos, hogy a nevelés során nem foglalkozunk ezzel az adottsággal. Ákosban ott van ez a képesség, és ez az a közös alap, ami minket – akármilyen messzire szárnyal is a fantáziánk – összeköt.
Ki nyeri ezeket a küzdelmeket?
A rendező dönt, mert egy fej, egy kapitány van. A világban nem volt, nincs és soha nem is lesz demokrácia, a művészetben és a teremtésben pedig pláne nem. De sokszor engedek Ákosnak, mert belátom, hogy jó dolgokat emel be. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy a belső látomásommal külső hatásokat ötvözhessek. A mozgófilmet ma teljesen tévúton járó valaminek látom. Igaza lett Hamvasnak, aki a harmincas években azt mondta, hogy az ideológiát hamarosan felváltja a mozgókép. Ezt akkor mondta, amikor Magyarországon még tévé sem volt. A mai divatokra, a különféle, könnyen mozgó kamerákra tehát nem vagyok igazán vevő. Szeretem állóképben mozgatni a dolgokat, a szereplőket, mert akkor önvalóan működő ritmus születik.
A filmben magyarországi és vajdasági színészeket is láthatunk majd. Hogyan válogattál?
Mivel a film belterjes és remélhetőleg bensőséges világról szól majd, adja magát, hogy ki illik bele. Az idevalósiak eleve beleillenek. Ami nálam a válogatáskor elsődleges szempont volt, az az arc a tájban. Ki illik bele a pusztai tájba? Akinek polgári arca van, az nem lehet pusztalakó. Táj és ember együttese ilyen helyen még inkább szembeötlő. Amikor egy figuráról elkezdek fantáziálni, szinte megjelenik előttem, hogy kire osztanám a szerepet, így el is kezdem rá írni a történetet. Szarvas József a főszereplőm. Berecz Andristól kaptam meg az önéletrajzi könyvét (Könnyű neked, Szarvas Józsi), de ismertem filmekből is. Nem mindennapi, nagyon életes ember tele humorral. Könnyen rá alakítottam a karaktert, és ő eggyé vált vele.
A profi színészek mellett amatőrök is lesznek a filmben. Mennyire könnyű velük dolgozni?
Ha megnézed a nagyokat: Pasolinit, Fellinit, ők fantasztikus eredményeket értek el amatőrökkel, egyszerű emberekkel. Én a nyomukba sem érhetek, és nem is vagyok jó színészvezető, mert ahhoz pszichológia kell. A nagy színészekhez nem, ők tudatos, felkészült lények, könnyű őket valamerre elindítani. A mai színjátszás, legyen szó filmről vagy színházról, többségében nagyon naturális, nem archetipikus, nem hagyományból fakadó, hanem utánjátszó, csak a pszichére épülő, ezért azok a rendezők eredményesek, akik pszichológusként is tudják kezelni a színészeket. Én erre alkalmatlan vagyok.
Melyik fázisát élvezed a legjobban a filmkészítésnek?
Szerintem mindenki a fantáziálást élvezi a legjobban. A képzelet szabadságát. Én nem tanultam filmrendezést, autodidakta vagyok, de sokat olvastam, filmeket és a forgatásról szóló dokumentumfilmeket néztem, és forgatásokra jártam, öreg mestereket faggattam. Sok minden függ az adott közegtől, a hely geniusától. Az olasz közegben másképp dolgozott Fellini, mint a skandinávban Bergman. Izgalmas rész maga a megvalósulás is. Ha úgy érzed, hogy nem sokat hibáztál, a vágás is lehet élvezetes, különösen amikor a hang kezdi kibontani a kép mögöttit. Nagyon szeretem a zörejek készítését, amelyek nálam egy kicsit mindig elemeltek, a valóshoz képest túlzottak, zeneiek. Az Álom hava című filmemben például a szél hangja több hangból van összeszerkesztve: a szél búgása mellett megjelenik benne egy-egy brácsaszólam is, olyan hatást keltve, mintha valamit suttogna. Elválik a természetestől, emelkedettebb lesz. Szeretek a tájban dolgozni, amelynek részei a madárhangok, és a füvek, kórók furcsa hajladozásával együtt hihetetlenül gazdag ritmusszövetet tudnak létrehozni. Azért is forgatunk júliusban, mert olyankor szép sárga színárnyalata van a járásnak. Szóval a filmkészítés minden fázisának van izgalmas része.
Ki támogatta a Bolondmese létrejöttét?
A Nemzeti Filmintézet pályázatán nyertünk, így az ő támogatásukkal készül, és a Duna Tv mutatja be, de aztán remélhetőleg a mozikban is látható lesz.
Szoktál moziba járni?
Már nem igazán. Régi filmeket szoktam nézni a helyi filmklubban, amelyet Magyarkanizsán Oláh Tamás vezet. Az új filmek előzeteseibe bele-belenézek, de nem emlékszem, mikor történt velem utoljára olyan, hogy egy filmért lelkesedtem. Sok jó dokumentumfilmet látok viszont mostanság is; szerintem ma ez a műfaj az, ami még igazán film. A többin jószerivel csak a pénz arcát látom csillogni. Nagyon ideologikusak is, ezért engem nem érdekelnek. A pénz uralkodik a mozivásznon, holott a film lehetett volna, ahogy Buñuel mondta: a legálomszerűbb műfaj. Lehetett volna olyan teremtő álom, amely segíti az embereket a megtisztulásban.
Készítettél portréfilmeket is, ami nagyon más műfaj. Dokumentumfilmet is ugyanolyan elánnal csinálsz, mint játékfilmet?
Én csak olyan filmet tudok csinálni, amit megkívánok, amihez a szívem ragaszkodik. Rajzolóként is csak olyan könyveket vállaltam illusztrálásra, amelyek közel álltak hozzám. A Forum Könyvkiadó több kiváló alkotó könyvét kínálta nekem illusztrálásra annak idején, de nem vállaltam, mert távol álltak tőlem. Ezt a szabadságot úgy őriztem meg, hogy a kenyérkeresetem mindig más volt, mint a művészet. Hol technikus voltam, hol szervező. Amit rajzolóként vagy filmesként választottam, az mindig szívből jött, így e résszel elégedett vagyok. Semmilyen elfojtott, meg nem valósult vágyam nincs, semmit sem csináltam kényszerből. Úgy érzem, hogy az én igazi műfajom a rövidfilm, a filmetűd. 14 éves koromban kezdtem el szuper 8-as kamerával filmetűdöket csinálni, a legutóbbi rövidfilmem pedig a Láttam című volt, ameelyet Ákossal vettünk fel.
Akkor a Bolondmese után nem készítesz újabb egész estés játékfilmet?
Nem hiszem. A kisfilmek esetében az a szép, hogy nem hajt senki: szép lassan, álmodozósan tudod őket csinálni. A Láttam című filmetűdöm esetében még a pontos formát sem láttuk előre. Volt egy versszerű váz, kimentünk, fantáziáltunk, filmeztünk. Soha szebb képzelődést. Saját pénzből, szimbolikus összegből, önzetlen odaadásból készült. Az viszont érdekes, hogy amióta a kamera a zsebünkben van, egyre kevesebb kisfilm készül, egyre kevesebbet képzelődnek az emberek. Mások képzetei által befolyásolva élnek. A hatvanas években, amikor csak szuper 8-as kamerák léteztek, Kanizsán négyen-öten is filmeztek. Miután azonban megjelent a VHS, csak lagzit és temetést vettek fel, és már senki nem fantáziált. Most pedig, amikor a telefon is lehet kamera, felveszik, hogy hol voltak, mit ettek, mutogatják önmaguk gyengébb felét, fantáziálásra, belső szabadságra, alkotásra pedig szinte alig van példa. Ennek az is oka, hogy túltelítődtünk a mozgóképpel. Már nincs iránta éhség senkiben, mert a zsebből is mozgókép folyik.
Nem szeretnéd a rajzaidat közönség elé tárni, megmutatni mondjuk kiállításon?
A képnek nem helye a kiállítás. Kiállítás csak olyan százharminc éve létezik. A képtárak találták ki, és eredetileg vásárlási célzattal, árumintavásárként (galerie) működött. Kiállításon nem tudsz belemerülni egy-egy alkotásba. A festmények helye csak szakrális tér: kastély, templom, közösségi hely, kocsma lehet. És az otthon. Hamvasnál olvastam, hogy a kínaiak hogyan nézik a festményeket. Nincsenek kirakva a szobájukban, hanem összetekerve vigyázzák őket egy ládában. Amikor pedig valamelyikre vágyni kezdenek, teát készítenek, előveszik a képet, kiterítik, nézegetik, eltelnek vele, majd összehajtják és elteszik. Így nem unják meg, és a kép helye nem szürkül el.
Nekem 1980-ban volt az első és utolsó önálló kiállításom. Weboldalam nincs, albumom nincs, ellene megyek a másolatok másolatának korának. Most kellene még inkább a közvetlen találkozás, a képekkel is. De a képeket most is meg lehet nézni a festő műtermében, mint régen, így nálam is otthon. Szívesen megmutatom őket bárkinek, aki kíváncsi rájuk.
Hogyan definiálnád Kanizsa lakóit, a kanizsaiságot? Én úgy látom, hogy az itt élők különösen büszkék a városukra.
Itt maradt még egy kis öntudat, ami szerintem jó. Jó, ha az ember úgy hiszi, hogy ahol él, az a világ közepe. Másként nem is lehet élni. Összhangban kell létezni a hellyel, ahová születünk, mert nem véletlenül születtünk éppen oda. Persze kell utazni, világot látni, de visszatérni is. Ahol mi vagyunk, az a nyugat-kínai sztyeppének és vidékeknek a legdélkeletibb része. Ha részeiben stilárisan nem is, szemléletében ugyanannak a kultúrának a különféle árnyalatait láthatjuk. Nem véletlen tehát, hogy például a magyarkanizsai Dobó Tihamér olyan „japánosan” tudott rajzolni tussal. A táj szelleme erős és meghatározó. Hogy ebből mi mutatkozik meg, mit mutatunk föl ma itt, Kanizsán, ebben az uniformizált világban? Egyre kevesebbet. Kevesebb a falu bolondja is, kevesebb a csavarintos ember, mindenben egyre több a jellegtelenség. De ez sajnos világjelenség. Ma egyenruhás külsőségekben vergődünk, és nem látjuk, hogyan kéne magunkat a hajunknál fogva kirántani a rosszból. Na, erre is jók voltak a falusi bolondok.
