A véméndi általános iskolában nem a szorgalmáról volt híres, leckeírás helyett inkább a foci érdekelte.
Így van. Imádtam focizni, játszani a többi gyerekekkel, de a több hangszeren való gyakorlás (gitároztam, zongoráztam és tangóharmonikáztam) is a mindennapok részét képezték. A pécsi Kodály Zoltán Gimnáziumba jártam ének-zene tagozatra, ahol Kertész Attila Liszt-díjas karnagy nevelt minket, és apai kezdeményezésre elvégeztem a pécsi kántorképzőt is.
15 éves koromig nem láttam operát. Az első élményem A sevillai borbély volt a Pécsi Nemzeti Színházban, együtt a gimnáziumi osztállyal. A következő évben a Toscát láttuk. Puccini műve annyira megfogott, hogy még hétszer néztem meg. Később már nem vettem jegyet – nem volt rá pénzem, és kérni sem mertem –, így bekéretőztem. Puccini zenéje magával ragadott. Nagyon tetszett Győrfi István, aki a tenor szerepet énekelte. A következő évi operapremiert Blázy Lajos vezényelte és rendezte, Erkel Hunyadi Lászlójának első felvonásában komoly férfikarra van szükség, ezért kisegítőket kerestek. Kertész tanár urat is kérdezték, így kerültünk többen a gimnáziumból a tenor szólamba. A TV2 felvette a bemutatót, mulatságos ma visszanézni magam, ahogy az első sorban lelkesen énekelek… Blázy javasolta az operatőröknek, hogy ezt a fiút többször mutassák a kórusrészekben, mert belőle egyszer még énekes lesz – legalábbis így mesélte évekkel később. Mindenesetre a műfaj engem beszippantott.
Édesapja népművelő, édesanyja előbb az orvos mellett dolgozott, majd az öregek napközijét vezette.
Véméndet sok német ajkú család lakja, édesapám viszont a szomszéd faluból, Szebényből származik, ahol magyar kultúra virágzott, így tehát két oldalról kaptam impulzusokat.
A kétnyelvű közeg nemrég hasznára vált. A felújított Theater an der Wien 2025. január 18-án bemutatta ifjabb Johann Strauss A királyné csipkekendője című darabját. A keringőkirály a hetedik operettjét 1880-ban alkotta. Ugyanazon év novemberében a császárváros legnagyobb sikerének tartották az ősbemutatót.
Don Sancho szerepére kértek fel. A mű a saját korában is erős politikai utalásokat tartalmazott, talán ezért volt a nézők körében népszerű, viszont a mű ritka játszása a politikai elit érdeme lehetett… Az író-költő, Miguel Cervantes a cselekmény egyik kulcsfigurája, de a darab számtalan utalást tartalmazott a Habsburg-udvar, Rudolf trónörökös ügyeire. Most ugyancsak politikai cselszövések kavalkádját vitte színpadra Christian Thausing rendező. Őszülő, torzonborz parókát kaptam, a körmömet feketére lakkozták. Don Sanchónak rengeteg az énekelnivalója. Öt héttel a premier előtt kaptam csak meg a szövegkönyvet, amiből kiderült, hogy még 15 oldalnyi prózát is el kell mondanom, mindjárt a nyitány után egy nagy monológgal kezdtem. Viszonylag jól beszélek németül, tehát nem az éneklés és önmagában a szöveg elsajátítása volt hatalmas kihívás, hanem a színpadi beszéd érthető, jó hangsúlyozása. Kaptam az egyetemről egy nyugalmazott professzort, úgynevezett sprech coach-ot, úgyhogy több mint egy hónapnyi kemény munkával ezt is megoldottuk.
Strauss születésének 200. évfordulója és a 224 éves színház felújítás utáni megnyitása összekapcsolódott. Milyen érzésekkel énekelt benne?
Azzal a tudattal, hogy itt mutatták be Mozart A varázsfuvoláját, Beethoven Fidelióját, Strausstól A denevért és A cigánybárót, röviden: rendkívüli élmény volt, hogy e falak között szólalhattam meg. Azt beszélték a színházban, hogy mintegy hatmillió eurót költöttek a produkcióra, nemzetközi szereplőgárdát szerződtettek.
Lépjünk vissza a pécsi évekhez. Először elvégezte a középiskolát.
Azután jelentkeztem a Janus Pannonius Tudományegyetemre, egy évig tanultam ének-zene, karvezetés szakon, majd felvételiztem a magánének szakra. Abban az évben szerencsére hárman kerültünk be, a diplomára azonban egyedül maradtam. Legnagyobb szerencsémre Bukszár Mártához kerültem, hozzá azóta is el-eljárok.
A Pécsi Színházban kapott először operaszerepet, A varázsfuvolában.
A fiatal papot és az első őrtállót énekeltem, ezeket a szólamokat sok színházban ugyanarra a tenoristára bízzák. A pályám következő állomását Gábor Géza barátomnak, kiváló basszistának köszönhetem, aki jelezte, hogy Miskolcon A sevillai borbélyhoz keresnek Almaviva grófot. Ajánlott Váradi Katalin karmesternek, a színház zeneigazgatójának. Elmentem hozzá előénekelni. Kati néninek volt egy kutyája. Géza a meghallgatás után nem azt kérdezte, hogyan énekeltem, hanem, hogy a kutya bent maradt vagy kiment. Bent maradt, válaszoltam. Géza pedig azt: „Az jó!”
Az első nagy feladatom tehát Miskolchoz köt, rengeteget köszönhetek Váradi Katalinnak. Még Pécsen laktam, tanítottam, és igen sokáig nem mertem a tanítást föladni. Mentem Szegedre is énekelni, megismerkedtem Miklósa Erikával – akivel azóta családi barátság köt össze minket –, és ő is hívott koncertekre. Meglendült velem a szekér, az a három-négy év rettentő nehéz volt, mert folyamatosan ingáztam, és hát Miskolc 440 kilométerre van Pécstől. Föl-alá, éjjel haza, vissza próbára. De nagyon-nagyon boldog voltam, hogy komoly szerepeket énekelhetek. Miskolcon játszottam először a Bohémélet Rodolfóját. Nem akartam elvállalni, kicsit korainak éreztem. De Kati néni hajthatatlan volt: „Réti József is énekelte, neked is el kell” – mondta. És igaza volt, mert az sokat lendített a pályámon. Vidékről nehezebb ez a pálya, nincsenek az egyetemek úgy „bekötve”, mint a Zeneakadémia.
Érzett valamiféle megkülönböztetést?
Én például ötször voltam előénekelni, pedig az akkori tudásomhoz képest nem énekeltem egyszer sem rosszul. Azt gondolom, hogy ez önmagában elég sok mindent elárul. Adódtak rossz élményeim. Volt olyan meghallgatás, hogy az illető föl se nézett, nem tudtam kontaktusba kerülni a meghallgatókkal. Amikor bekerültem az Operaházba, folyamatosan zajlott a vezetőváltási hercehurca. Jött egy e-mail, hogy az összes szerepet elvették – egyik pillanatról a másikra. Az eleje nagyon göröngyös volt, aztán lassan kisimult. Ha hallgatom Kováts Kolost, Molnár Andrást vagy Rozsos Istvánt, akik felidézik az együtt töltött időt, akkor bizony arra gondolok, de szép lehetett. Mára ez világszerte megváltozott. Mi manapság rohanunk haza, robogunk a gyerekeinkért, és keressük a megélhetésünket, hiszen nincs fix fizetésünk. Ilyen szempontból is teljesen megszűnt a klasszikus társulati lét. Beszélgetünk egymással, de leginkább akkor, ha találkozunk egy-egy produkcióban.
Úgy gondolom, azzal, hogy az Operaház elindítja a saját énekversenyét, talán a vidéken tanuló énekesekre is nagyobb reflektorfény jut majd, és ez több lehetőséget kínál számukra.
A Bánk bán-előadás után kapta meg a kamaraénekesi elismerést. Ottó nem a jellem bajnoka, hogy fér össze a lénye a maga derűs lelkével?
Melis György sokunk nagy példaképe. Ő meg tudott formálni gonoszt, jámbort, előkelő lovagot és bús nincstelent. Segít, ha nyitott szemmel járunk. Kinga, a feleségem szokta megjegyezni: te mindig nézed az embereket. Igen, nézem, hogy viselkednek, nézem a gesztusaikat, keresem a tekintetüket, és szeretek filmeket is nézni. Ottó az ősváltozatban azért nagyon nehéz szerep, mert egy nagy szekunddal feljebb írta Erkel, így iszonyatosan, kényelmetlenül magas, az ember az ellenségének sem kívánja. Ha az énekes csak picit nincs jól, hatalmasat lehet benne bukni.
Schönberg- és Richard Strauss-művekben Kocsis Zoltán irányításával debütált. Hogyan találkoztak?
Egyik tenor kollégám lemondott egy pécsi koncertet. Bartók- és Kodály-dalok voltak műsoron, Kocsis Zoltán átiratában. Bátor Tamás két nappal a koncert előtt azt kérdezte, meg tudnám-e tanulni ezeket a dalokat. Igen – válaszoltam. A koncert után mondta Kocsis, hogy szeretné a Bartók-népdalokat az összkiadás számára felvenni. Tanuljak még meg párat, és énekeljek ezekből neki. A dalok nem igazán lírai tenornak valók, hanem kicsit sötétebb, mélyebben ülő tenor hangnak. Tisztességesen megtanultam őket, de láttam, Kocsis nincs elragadtatva. Gyorsan tudattam vele, hogy ezek szerintem nem nekem valók, de ha nem bánja, megmutatnék neki egy Kodály-dalt, amelyikben igazán jól érzem magam. Melyik dalról lenne szó? – kérdezte. Várj meg, madaram – feleltem. A zongorakísérő próba nélkül nem vállalta, ekkor Zoli felállt, és azt mondta: Jó, akkor én kísérem. Miután elénekeltem, Kocsis úgy reagált: igazad volt. Zoli ezután sokat hívott koncertezni. Richard Strauss csodálatos zenéjét általa ismertem meg. Összeszámoltam: vele, valamint az Operaházban már tíz Richard Strauss-operában énekeltem. Nagy ajándék volt, és sajnálom, hogy nem tudtunk többet együtt dolgozni.
Lírai tenorként jellemzi magát, meddig terjedhet a repertoárja?
Egyelőre lírai, de idővel súlyosodhat, nőhet a hangom. Sokféle dolgot csinálok Eötvöstől Erkelen át Straussig, mondjuk A sevillai borbély határeset, az Ory grófját boldogan énekelném még. Ha lenne, de nincs… Most a Rigoletto mantuai hercege és a Bohémélet Rodolfója a határ. Addig szívesen nyújtózkodom.
Richard Wagnert se hagyja ki.
Két operájában, A bolygó hollandiban és a Trisztánban is a kormányost játszottam, de gyakran gondolok A nürnbergi mesterdalnokok Dávidjára, azt bizony nagyon szívesen elénekelném. Régen több énekes volt egy-egy szerepre. Úgy érzem, hogy az operaénekesi szakma nincs úgy benne a köztudatban, a fiatalokat kevéssé vonzza. Roppant fontos, hogy jó személyiségek jöjjenek a főiskolákra, egyetemekre. Ha sok a jó személyiség, jó hang a színpadon, úgy lesz igazán jó az előadás.
A felesége, két gyermekük anyukája a Nagyváradon született Kriszta Kinga szoprán. Hogy találtak egymásra?
Együtt énekeltünk Pécsett egy Falstaff-előadásban, ő Annuskát, én Fentont. Épp csak találkoztunk. Egy idő után Kinga Debrecenből Budapestre költözött, én Pécsről szintén. Sokat beszélgettünk, nevettünk együtt, aztán szerelem alakult ki közöttünk.
Van-e rivalizálás a családon belül?
Nincs. Kinga is, én is tesszük a dolgunkat legjobb tudásunk szerint, azt azonban érzékelem, hogy a nőknek sokkal nehezebb ez a pálya. Többen is vannak, kiélezettebb a verseny, és nem mérhető századmásodpercre a jobb teljesítmény, így a vágyott szerepek nem mindig találkoznak a döntést hozók elképzeléseivel. Azt is látom, ahogy telnek az évek, kivárják az énekesek a sorukat, majd amikor azt gondolják, rájuk kerülne a sor, akkor valahogy mégsem ők jönnek.
Ma azt az énekest, aki nem tud hírnévre szert tenni, idő előtt félreteszik – ez sajnos világjelenség. Régen, ameddig valaki szépen tudott énekelni, amíg érezték, hogy szeretik a nézők, addig hagyták énekelni. A mi szakmánkban nem kell egy év alatt sztárrá válni, lépkedni kell, és folyamatosan a lehető legmagasabb szinten kell teljesíteni, és akkor, ha a hangod szépsége, a személyiséged, a muzikalitásod és a kisugárzásod elér az emberekhez, akkor boldog lehetsz, ha sztár vagy. De ha a lelkünket megtörik, akkor nagyon nehéz a felállás. A mentális biztonság legalább olyan fontos, mint a biztos technikai tudás.
Önt könnyen ki lehet hozni a sodrából?
Ha a gyerekeimet kérdezi meg, a válasz igen! Én egyébként a próbákon egy jó viccért, ugratásért mindent megteszek, így sokszor egy konfliktus is jól kezelhető. Sokszor nagyon nehéz ám egy próbaidőszak, pláne, ha olyan rendező jön, aki csak képeket lát, meg filmszerű megoldást kíván. Van olyan, hogy öt hétig gyakorolunk valamit, és kiderül, hogy nem működik a jelenet.
Említette, hogy A nürnbergi mesterdalnokok Dávidját szívesen eljátszaná.
Vagy a Tosca Cavaradossiját. Nagyon szeretem Verdit, de Puccini dallamfűzése roppant kedves számomra. Persze mindent meg lehet szeretni. Emlékszem, pokolian kínlódtam az elején Richard Strauss zenéjével, ma rajongok érte. Szerencsére sokat koncertezem, készülök a nyárra, tervben van Kesselyák Gergely irányításával egy koncertszerű Turandot-előadás a Kodály Központban. Nyár végén az Operaház színpadán Ernestóként térek vissza a Don Pasqualéban.
Kriszta Kingával ritkán találkoznak a színpadon.
Azt szoktam mondani, hogy az Operaház családbarát munkahely, egyikünk mindig hazaér a gyerekekhez, ha nem, anyósom mindig készenlétben áll. Azért egy Bohéméletet boldogan énekelnék a feleségemmel.
Megnevezhet-e olyan művészt, aki inspirálta?
Imádtam, ahogy Pavarotti énekelt, zenélt, áradt a torkából az aranyfényű hang, nagy szívfájdalmam, hogy nem hallottam élőben. A természetes éneklést favorizálom, nem szeretem hallgatni a forszírozott éneklést, a csak a magas hangot kikiabáló, együttesekben legharsányabban, a záróhangokban túltartott énekeseket. Mindenkinek van áriája, ott bizonyíthat, a többi rész viszont kamarazene, ahol figyelnünk kell egymás szólamát, és segíteni a legfontosabb információk megmutatását a nézők számára. Ha ezt a legmagasabb színvonalon tudjuk, akkor ad egy duett, egy együttes közösen a zenekarral és a karmesterrel életre szóló élményt. Én ebben hiszek, és erre törekszem.
