Nem tudom, szeretnék-e olyan porcelánkészletből reggelizni, amelyet kimondottan nekem készítettek, és hogy ez egyértelmű legyen, a saját nevemet és árnyképemet festették rá, tekintélyes mennyiségű arany társaságában. Abban sem vagyok biztos, hogy nyugodt szívvel adnék a kislányom kezébe miniatűr, kézzel festett, egy vagyont érő porcelán teáskészletet, hogy azzal rendezzen a babáinak teadélutánt. Igaz, engem nem hívnak Mária Teréziának, és nem is vagyok része a császári családnak, amelynek tagjai számára teljesen természetes volt, hogy a Császári Porcelánmanufaktúra csészéiből isznak teát, jégkrémhűtőjéből kanalazzák a fagylaltot, vázáiban tartják virágaikat.
A lenyűgöző porcelánok ma már ott vannak, ahol nem eshet bajuk: üvegvitrinek mögött. A gazdag horvát magángyűjtemény egy része néhány hónapig most az Iparművészeti Múzeumban látható, úgy tűnik, nagy sikerrel: a Múzeumok Éjszakáján talán az épületnek ezen a részén téblábolt a legtöbb nő (leszámítva persze az ékszereket, ruhákat, kiegészítőket árusító vásárteret), s valószínűleg jó néhányan végiggondolták, ugyan milyen érzés lenne egy ilyen készletből kávézni. Nap mint nap megcsodálni a tökéletesen élethűre festett ?hajtogatott szalag? szegélydíszt, a miniatűr festményeknek megfelelő mitológiai jeleneteket, a levelek, indák, virágok kavalkádját, az etruszk kort idéző vörös-fekete alakokat ? bár tény, hogy például a teljesen arannyal borított, nyíló rózsa alakú csészéről hatalmas fantáziával is nehéz elképzelni, hogy bárki is tudott belőle a ruhája összecsöpögtetése nélkül inni. Persze, ki tudja, a régiek az etikett nevében sok mindenre képesek voltak.
Az Üllői úti épületben a szépségről szólt ez az este, akarva-akaratlanul csodálatra méltó tárgyakba botlott az ember, legyen szó perzsa díszkardról, fémcsipkének tűnő vízszűrőről, hihetetlenül bonyolultnak tűnő hímzéssel díszített magyar főúri mentéről, gyöngyökkel kivarrt hercegnői szoknyáról, vagy épp a szecesszió tökéletes mintapéldányának számító állóóráról. És akkor még nem is beszéltünk arról a rengeteg, napjainkban készült iparművészeti tárgyról, amelyek között rengetegen nézelődtek egész éjjel, miközben az Arasinda zenéjét, netán török, pakisztáni, iráni, perzsa, esetleg kurd dallamokat hallgattak, vagy épp fél szemmel A bagdagi tolvaj némafilm-változatát követték a kivetítőn. Igaz, úgy tűnt, a többség inkább csak nézelődik, és legfeljebb gondolatban viseli azt a különleges anyagú ruhát, terít meg a furcsa alakú, de mégis kézbe simuló teáskészlettel, húzza ujjára a modern, mégis egyszerre ősinek tűnő gyűrűt.
Ez a kettősség, a modern és a régi harmóniája köszönt vissza a múzeum ékszertervezői pályázatának díjazott munkáiban is: a feladat az volt, hogy az épület tetejét borító Zsolnay-cserepek töredékeiből készítsenek ékszereket. 70 pályázó több mint 400 munkát adott be, amelyek felsorolhatatlanul sokféle módon tették ékszerek részévé az egyébként használhatatlannak tűnő kisebb-nagyobb darabokat. A közszemlére tett ékszerek körül egész este sokan tolongtak, volt, aki alig akarta elhinni, hogy tényleg egyébként kidobásra ítélt ?törmelékből? születtek.
Aki szerint pedig inkább a méret a lényeg, a múzeum udvarán szemügyre vehette az épület tetejéről nemrég leemelt csúcsdíszt ? a majdnem 12 méter magas lanterna mellett, egy korsó sörrel a kézben ücsörögve erőt lehetett gyűjteni a következő kiállításhoz, vagy éppen a hagyományos perzsa dallamokat mai felfogásban tolmácsoló DJ szettjéhez. Kinek-kinek ízlése szerint.
