Szaddám Huszein Irakja a nyolcvanas évtizedre a Közel-Kelet és a világ egyik legveszélyesebb válsággócává lépett elő. Hosszú és véres háborúja Iránnal a térség teljes destabilizációjával fenyegetett, ezért az arab államok (vallási érdekekből is) támogatták az iraki diktátort ebben a harcban. A támogatás főleg kölcsönök útján, dollárok formájában érkezett, nem utolsósorban Kuvaitból. A háború sikertelen befejezése, értelmetlensége az országot pénzügyi csődbe sodorta; 1990 elejére Irak tartozásai meghaladták a 80 milliárd dollárt. Szaddám nem várta meg a csődöt, s elkerülhetetlen bukását: előre menekült. A diktátorok "utolsó érvét" használva hódítással kívánta megoldani a helyzetet. Ezzel egy csapásra megoldhatónak vélte a gazdasági gondokat, Kuvait hatalmas arany-, olaj-, és pénzügyi tartalékai, illetve az olajárak emelkedése révén. Ugyanakkor népét is újra egységbe forraszthatta az akció. "A csődből a bankrablásba menekült": 1990. augusztus 2-án megindította csapatait a szinte teljesen védtelen Kuvait ellen. A miniállam - hadserege 15 ezer főt számlált, míg Iraké egymilliót - ellenállást alig tanúsított, de az emírnek sikerült elmenekülnie, az aranytartalékhoz Szaddám nem tudott hozzáférni. Irak részéről csakhamar előkerültek a "történelmi érvek", s ezek alapján Kuvaitot egyszerűen tartományként Irakhoz csatolták. A diktátor azonban elszámította magát, amikor a szovjet-amerikai szuperhatalmi szembenállás felélénkülésére, Moszkva támogatására bízta magát. A gorbacsovi vezetés már nem vállalta az újabb konfrontációt, s a világ szinte egyöntetűen ítélte el az agressziót. Az ENSZ Irakot gazdasági szankciókkal sújtotta, a Biztonsági Tanács felszólította Husszeint csapatai feltétel nélküli kivonására. Mivel nem engedett, 1991 januárjában kitört a "sivatagi vihar", amely rövid idő alatt kisöpörte a megszállókat Kuvaitból, bár nem semmisítette meg támadó erejét.
