Három nő valahogyan, valamiért éppen nincs börtönben, pedig egyébként ott kellene lenniük (szökés? próbaidő?), és nem is szeretnének visszamenni, úgyhogy megpróbálnak az erre szakosodott maffia segítségével illegálisan átkelni az országhatáron. Ez végül valamiért nem sikerül, sőt, mintha az egyikük nem is akarná igazán a dolgot, mert helyette inkább lelőné az őt teherbe ejtő, majd faképnél hagyó férjét (barátját? ex-barátját?). Az idősíkok vadul váltakoznak, egyes jeleneteket kétszer is megmutatnak, sok másikban pedig nem tudjuk, mi történik, mert a kamera nem mutat meg mindent. Egy ilyesféleképpen szétdarabolt, majd a linearitást elvetve újra összerakott filmben az idősík-váltásoknak mindig az a feladata, hogy az újabb és újabb információmorzsák elszórása révén percről percre többet tudjunk meg a történetről, ezzel növelve a feszültséget mindaddig, amíg végül minden összeáll és értelmet nyert. (A mechanizmus tökéletes szemléltetéséért lásd például Alejandro González I?árritu filmjeit.) A Három és félben szó sincs erről: az utolsó percig szinte semennyi információt nem kapunk semmiről, válaszok semmire sincsenek, sok mindenre az utolsó képkockáig sem derül fény (mi köze van egymáshoz a lányoknak, mióta és miképpen ismerik egymást? kit üt el autójával az egyik szereplő? miért menekül el az orvostól az egyik lány, és így tovább), így hát feszültségnek sem lehet nyoma sem. Mindaz, ami végül (esetleg, némi fantáziával) kihámozható a sztoriból, egy pár perces kisfilmhez sem szolgál elegendő munícióval vagy érdekességgel ? pláne, ha a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok olyannyira kidolgozatlanok, mint itt.
A Három és fél ? noha szemléletmódja egyértelműen realista ? legfeljebb metaforikus szinten szolgál figyelemreméltó mondandóval. A három nő az iráni diktatúrából szeretne meg nem nevezett okból távozni ? azaz szabadulni, menekülni a korlátozott szabadságjogok fullasztó uralma alól. ?Miért akartok elmenni??, kérdezi a határátlépésben segédkező sofőr; ?Foglyok vagyunk? ? feleli az egyik lány. S amikor a férfi erre közli, hogy nem néznek ki szökevényeknek, így válaszol: ?Nem is mondtam, hogy már megszöktünk?. Ez az egyetlen szóváltás jelölheti meg, miről is szólhat(na) valójában a film ? csakhogy a zavaros és hasonló kétértelműségektől mentes maradék kilencven percet ez a pár másodperc sem teszi meg nem történtté.
