Rakovszky Zsuzsa Kossuth-díjas író, költő, műfordító több évtizedes írói pályafutása alatt számos verseskötetével, regényével, műfordításával gazdagodott a magyar irodalom. Legutóbbi, idén megjelent, Célia című regényének narrátora egy középkorú férfi, aki megtudja: lehet, hogy van egy lánya, a huszonéves Célia. Az írónő, aki többek között a regényen átszűrődő társadalomkritikáról mesélt, először árulta el, miért Céliának hívják a főszereplőt.
Egy idei interjúban azt mondta: egy idő után az ember kevésbé résztvevője, inkább szemlélője a dolgoknak. Van ennek köze ahhoz, hogy a Célia narrátora egy férfi, főszereplője pedig egy fiatal lány?
Nem hinném. Azt hiszem, egyáltalán nem szokatlan, hogy más a narrátor és más a főszereplő, még ha a narrátor történetesen szintén szereplője is a regénynek, sőt, mint ebben az esetben, némileg a főszereplő ellenpontja.
Abban az interjúban valószínűleg arról beszéltem, hogy miért ír az ember fiatalon inkább verset, később inkább prózát: hogy a vers általában erős érzelmekből születik, a próza inkább többé-kevésbé tárgyilagos megfigyelésből, legalábbis részben – bár mindenre van ellenpélda. De ha már próza, jobban mondva regény és nem vallomás vagy önéletrajz, akkor szerintem semmi magyarázatra szoruló nincsen abban, hogy sem a narrátor, sem a főszereplő neme, életkora vagy bármely más tulajdonsága nem azonos a szerzőével. Hosszan lehetne sorolni azokat a férfiak által írt regényeket, amelyeknek nő a központi alakja, esetleg még a narrátora is.
Miért egy férfi hangján íródott a Célia?
Miért ne? Úgy éreztem, a szereplők közül ez a figura a legalkalmasabb arra, hogy elmondja a történetet, ő van talán a legkevésbé bezárva a saját látószögébe, van benne önismeret, hajlamos az öniróniára, ami talán szintén nem hátrány, ha olyan történetről van szó, amelynek vannak groteszk, sőt már-már bohózati elemei.
Ez hogyan alakult ki? Először megszülettek a karakterek, akik közül narrátort választott, vagy a narrátor-szerepre „talált ki” egy karaktert?
Először az alapgondolat született meg, a fiatal főszereplő útkeresése, illetve motoszkált a fejemben egy „anya keresi lányát” szituáció, aztán a kettő egybekapcsolódott. Csak ezután kezdtek kialakulni a figurák.
A történelmi (korokba ágyazott) prózai műveiben nem a történelemkönyvekben leírt nagy események állnak a középpontban, hanem az átlagemberek mindennapi élete. A Célia is felfogható így: a kortárs társadalmi jelenségekbe ágyazott „történelmi”, de mégis az individuum belső világát lerajzoló műként?
Nem tudom, hogy egy kortárs környezetben játszódó regény mikor nevezhető „történelminek” – talán akkor, ha rátapint valamilyen tendenciára, folyamatban lévő, jelentősebb változásra az emberek életében és gondolkodásában. Természetesen örülnék, ha a Célia ilyen lenne. És igen, természetesen leginkább akkor érdekelnek ezeknek a változásoknak azok a megnyilvánulásai, ha azok az „átlagemberek” – ha van ilyen egyáltalán – életében és gondolkodásában mutatkoznak meg.
Többször megkérdezték, miért Céliának hívják a főhőst, de eddig nem árulta el…
Szívesen elárulom. T. S. Eliot The Cocktail Party (magyar fordításban: Koktél hatkor) című drámájában van egy Célia nevű szereplő. A darab afféle társalgási vígjátékként indul, amennyiben így szokás fordítani a „comedy of manners”-t, és Célia egy szerelmi háromszög része, egy válófélben lévő nős ember szeretője. Majd kilép ebből a környezetből, és megtudjuk róla, hogy Afrikában mint misszionárius, mártírhalált szenved. Eliotot fiatal korom óta nagyon szeretem, a The Waste Land (Átokföldje – a szerk.) és más versek egyes motívumai, ha átalakulva is, megtalálhatóak a Céliában és egyes verseimben is.
Jól gondolom, hogy megszületett a fejében Célia karaktere, majd önálló életre kelt – és önálló akarata is, ezért nem szólalt meg?
Az „önálló akarat” talán túlzás, illetve csak annyit jelent, hogy ha már kialakult a figura jelleme, akkor ezzel a jellemmel bizonyos dolgok nem férnek össze. Például Céliát meglehetősen hallgatag és zárkózott természetnek képzelem, aki idegenkedne attól, hogy a belső történéseit a világ elé tárja, amellett fiatal is, talán szavai sincsenek arra, ami történik benne.
És emellett a bőség zavarában él spirituális útkeresése közben. Ön szerint tényleg így állnak ehhez ma a fiatalok? Elutasítják a túlzott kínálatot, és azt, hogy úgy válogathatnak a vallások között, mint a boltban a különböző márkájú kukoricakonzervek között?
Azt nem tudom, hogy a fiatalok általában hogyan állnak hozzá, de jó néhány fiatalt ismerek, akik csatlakoztak valamelyik kisegyházhoz vagy éppen szektához, illetve a történelmi egyházak valamelyikéhez, holott a szüleik nem voltak vallásosak, és nem is csak úgy tessék-lássék, nagyobb ünnepek alkalmával, mint az idősebb generáció egy jelentős része, hanem nagyon komolyan. Vagyis a maguk részéről elutasították, hogy a továbbiakban is szabadon „válogassanak”. De persze olyanról is hallottam, aki néhány hónap leforgása alatt végigpróbálta majdnem az összes világvallást, nyilván olyan is bőven akad, aki magáévá tesz valamennyit ezekből a new age-es „spirituális, de nem vallásos” irányzatokból, meg olyan is, aki csak ül a számítógép előtt vagy az okostelefonját nyomogatja. Mindenesetre régebben a fiatalsággal általában a kötöttségekkel szembeni lázadást társították, most az a sajátos helyzet adódhat, hogy a kötetlenség ellen lázadnak és a kötöttségeket keresik.
A tény, hogy Zsani, Célia édesanyja ráhagyja a választásokat Céliára, tulajdonképpen a mai értelemben vett liberalizmus kritikája?
Igen, a mai értelemben vett liberalizmusé. Aki olyan világban nőtt fel, ahol az állam ráerőltette a maga ideológiáját az emberekre, hazugságra és képmutatásra próbálta kényszeríteni őket, az mélyen átérzi a gondolat- és szólásszabadság, a klasszikus liberalizmus fontosságát. Kérdés viszont, hogy az olyan köztes intézményeket, mint a család, az iskola, az egyház vagy a lakóhelyi közösség, amelyek nem az állam „nyúlványai”, de bizonyos világképet átadnak az egyéneknek és bizonyos viselkedési szabályokat megkövetelnek, vagy legalábbis megköveteltek régebben, szintén elnyomó hatalmaknak tekintjük-e. Persze, lehetnek azok, ha nagyon szigorúak, már-már embertelenek, de én azt hiszem, normális esetben ezektől kapjuk meg azokat az elveket, amelyek alapján eldönthetjük, mi helyes és mi helytelen, de nemcsak ezt, hanem azt is, hogy mi magunk kik vagyunk: a valódi énünk nem valahol a lelkünk mélyén rejtőzik, elnyomva a társadalmi szabályok és konvenciók által, hanem ez alatt a neveltetés alatt formálódik ki. Természetesen később, ha lelkiismeretünk úgy diktálja, szembefordulhatunk a neveltetésünkkel vagy a környezetünkkel, de akkor ez valami komoly, egész személyiségünket átalakító szembefordulás lesz, nem egyszerű, következmények nélküli átsétálás egyik divatos elméletből a másikba.
Egy interjúban azt mondta, a vers vagy jön, vagy nem; nem lehet erőltetni, mert álvers lesz. Ezek szerint a prózát lehet?
Ez nyilván válasz lehetett valami olyan kérdésre, hogy miért nem írok több verset, vagy miért nem inkább verset írok, mint prózát, amikor éppen prózát írtam. A kérdésből talán az derült ki, hogy a kérdező úgy hiszi, elhatározás kérdése, hogy verset ír-e valaki vagy prózát, pedig hát az ember azt ír, ami „jön”, attól függően, milyen formába kívánkozik az anyag. Nyilván a prózának is kell lennie valamilyen mélyről jövő, központi magjának, anélkül nem működik, de ha ez a mag, vagy cselekményváz, vagy ilyesmi már megvan, akkor egy hosszú próza nyilván több, rendszeres munkát igényel, mint egy vers, és az már némileg tényleg elhatározás kérdése, hogy leülök-e mindennap a gép mellé vagy valami mással töltöm az időt.
Minden író más munkamódszerrel dolgozik. Ön hogyan, mikor alkot?
Túl későn már biztosan nem, akkor már fáradt vagyok. És reggel felkelés után sem, mert akkor a kutyámat kell kivinnem sétálni, elintézni az elintézendőket és így tovább. Nem is olyan régen, amikor még rendszeresen fordítottam, azt kellett eldöntenem, mi a jobb: ha reggel, kipihenten, friss aggyal írok, és délutánra hagyom az aznapi fordítás-adagot, vagy ha már délelőtt túlesem a fordítás-penzumon, és már nem zavar az írásban az a tudat, hogy abba kellene hagyni és nekiállni dolgozni. Ilyen most már nincs, most inkább az a veszély fenyeget, hogy az olvasás csábít el az írástól: különösen az internet jelent nagy veszélyt. Addig fogadkozom, hogy „már tényleg csak ezt nézem meg”, amíg azon veszem észre magam, hogy eltelt a nap.
Egy népszerű író egyszer azt mondta nekem, ha valaki írni akar, kezdjen el fordítani, és mindent megtanul az írásról. Egyetért ezzel?
Fiatal költőknek én is szoktam ajánlani, hogy fordítsanak, lehetőleg kötött formájú verset, abból meg lehet tanulni a „szakmát”, mármint a verselés technikai részét. De a fordítás igazából alig különbözik a nagyon figyelmes olvasástól, tehát akár úgy is szólhatna a tanács, hogy aki írni akar, olvasson. De azért nem hiszem, hogy ezzel „mindent” meg lehet tanulni az írásról, az végső soron mégsem csak technika: életismeret, emberismeret és más efféle is szükséges hozzá.
Gangel Noémi
A nyitókép forrása: Irodalmi Jelen
