Az előszóban részletesen írsz arról, hogyan élted meg korunk zenehallgatási szokásainak átalakulását. Felidézed azokat az időket, amikor még sokkal kevésbé voltak elérhetők a zeneszámok, és órákat kellett várnunk arra, hogy a rádióban felcsendüljön a kedvenc számunk, amelyet, ha ügyesek voltunk, kismagnóval rögzíthettünk.
Az utóbbi 10-15 évben drasztikusan változtak meg a zenefogyasztási szokásaink, és egyáltalán az, ahogyan hozzáférünk a zenéhez. A ?90-es évek elején ? amikortól tudatos zenehallgatónak gondolom magam ? gondosan bekészített POLIMER-kezettával ültem le a nagyágyra, szemközt a magnóval. Szólt a rádióműsor, de a hírek persze nem érdekeltek, azt vártam, hogy felcsendüljön a szám, amelyet szeretek. Nem ritkán hosszú órákat töltöttem ott mozdulatlanul, a rec-gombra készített ujjakkal, mint valami természetfotós vagy sporthorgász. Résen kellett lennem, hogy rögzíteni tudjam a slágert, amelyet vártam. Az például elég nagy bosszúságot okozott, amikor a műsorvezető ?belejópofáskodott? a kedvenc dalomba. Ilyenkor vagy megbékéltem vele és így maradt meg a felvétel, vagy pedig újra vadászni kellett az adott számot, hátha legközelebb megúszom a verbális roncsolást. Ennek következtében elég érdekes házi mixek alakultak ki, hiszen a lejátszási sorrend random állt össze. Ha úgy jött ki a lépés, egymás mögé került simán a Roxette és az AC/DC, a Guns ?n? Roses meg a Scooter. Szép idők voltak.
A következő nagy ugrás az volt, amikor elterjedtek az otthoni számítógépek, amikor már nem a szomszéd sráchoz jártunk Prince of Persiázni a 386-oson, de még betárcsázós internetet használtunk. Akkor egy kétperces szám letöltésére akár egy-két órát is várnunk kellett, most meg egy szempillantás alatt megvan. De nem is muszáj feltétlenül letöltenünk, hiszen a digitális felhőben bármikor hozzáférhetünk. Korábban ? valami furcsa oknál fogva, és tényleg nincs most jobb metaforám erre a vadászatnál ? a zenét birtokolni vágytuk. Mintha zsákmányként kerültek volna ezek a dalok a kazettaszalagra és a merevlemezre. Manapság már csak lízingeljük a zenét, és ez azzal is jár, hogy kevesebbet tudunk az előadókról, elveszünk a rengeteg ajánlat és a sok-sok jó muzsika között. Ami persze jó is, másrészt viszont csak felületesebb hallgatók lettünk.
Mint a kötetből kiderül, Kaposvár akkori egyetlen lemezboltjában is gyakorta vendégeskedtél. Mennyire volt téged érdemes elkísérni egy lemezbegyűjtő körútra?
Az attól függ, mennyi ideje volt az embernek. (nevet) Az egész kisiskolás koromban kezdődött, amikor a tanítások után gyakran az első utam a lemezboltba vezetett. Sok időt töltöttem el azzal, hogy tanulmányoztam a lemezborítókat és a bookleteket. Véres metálborítók, elmosott fotók az indie-lemezek címlapján, cirádás vagy macskakapart betűk. Érdekelt, hogy milyen kommentárokat írnak a zenészek, vagy hogy kiknek mondanak köszönetet. Így lényegesen több információ jutott el hozzánk a zenekarról, mintha szimplán megnyitottuk volna egy wikipedia-szócikküket. Vagyis rengeteg időt el lehetett tölteni a boltban.
Aztán jöttek a koncertek, ahol olykor a két szám közti összekötő szövegek nagyobb hatással bírtak, mint maga a dal.
Kaposvárra általában egy évben egyszer jöttek el azok a zenekarok, akiket szerettünk. Végül is azok is, akiket nem. Bár az év 365 napján a lemezeiket hallgattuk, a koncert mégiscsak személyes találkozást kínált, és fokozott kíváncsisággal figyeltük a fellépők minden gesztusát. Valószínűleg a turné következő állomásán is hasonlókat mondott az énekes, mi akkor mégis úgy éreztük, az nekünk szólt, akik ott voltunk este. A Prosectura zenekar tagjainak egy rajongói levelet is küldtem Szekszárdra. A mai napig fáj, hogy semmit sem válaszoltak!
Évek óta több portálon is rendszeresen publikálsz. Milyen időszak terméseit gyűjtötted össze?
A kötetben található írások az utóbbi öt év terméséből válogatnak, a legkorábbi 2011-ben jelent meg, és van benne idei publikáció is. Online, illetve print fórumokon, főként irodalmi és képzőművészeti lapokban lehet találkozni ezekkel a szövegekkel. Most meg már a könyvben is, amelynek a szerkezete ? reményem szerint ? újra is értelmezi egyszersmind az írásokat.
A Hallgat három fő egységre bontható: Tájolóval vaksötétben, Land Art, Újra csak csend. Mi alapján történt a felosztás? Miben segítette a munkádat Ikker Eszter szerkesztő?
Az alapkoncepció már régen összeállt a fejemben, azaz, hogy háromszor tíz írást szeretnék egy csokorba rendezni. Meg egyet eléjük. Fontosnak tartottam, hogy külső szem is lássa ezeket a szövegeket, és ebben Ikker Eszter nagy segítségemre volt. Ezeket az írásokat korábban mind publikáltam, ezért alapvetően már szerkesztett anyagokról van szó. Mégis, mivel az első és az utolsó között eltelt öt év, így úgy éreztem, érdemes stilárisan újradolgozni őket. A szövegekben mindig maradnak hibák, ami alkalmat ad arra, hogy újból elővegyük őket, velük együtt pedig elővesszük a korábbi gondolatainkat is. És szerencsés esetben meglepődünk, hogy mennyire így gondolunk valamit ma is. Vagy mennyire másképp. Eszter nagyon jó tanácsokkal látott el, rávilágított például, hogy kevesebb jelzővel, metaforával bizonyos esetekben még letisztultabb lehet a mondanivaló.
Munkáid fókuszában a zene, az irodalom és a képzőművészet állnak, a különböző témák a lineáris olvasást megbontva, keverten helyezkednek el a kötetben.
Pontosan ez volt a fő kérdésem: tudnak-e vajon elegyedni, egymásra kacsintani ezek a más művészeti ágak apropóján keletkezett szövegek. Hogy mi a válasz, azt csak az olvasó tudja. Aki találkozhat amúgy kihívásokkal, a kötetben ugyanis QR-kódokat is talál, amelyek dalokhoz vezetnek. Kíváncsi vagyok, mit szólnak hozzá az olvasók, ez elvégre afféle provokáció is az irányukba. Hiszen nemcsak úgy lehet elolvasni egy kötetet, hogy szisztematikusan végiglapozom, hanem adott esetben vehetek egy levegőt és meghallgathatok egy dalt a YouTube-ról. Ami vagy közelebb visz az adott szöveghez, vagy éppenséggel eltávolít tőle. De valami biztosan történik. Az márpedig jó. A könyv legvégén is található egy jó nagy QR-kód, amely csaknem kétórányi zenét rejt. Egy olyan mixet a kedvenc dalaimból, amelyet húsz éve még biztosan egy TDK-kazettára vettem volna fel.
A szakmai észrevételek mellett olykor személyes élményeid is belefűzöd a szövegekbe, például azt, hogyan vezetett az utad az adott kiállításra, vagy milyen hangulatban voltál a koncert előtt. Mennyire vagy benne te magad ezekben az írásokban?
Lehetne talán hidegebb távolságtartással is viszonyulni a művészeti alkotásokhoz, de szerintem én alapvetően esszéket írok, annak márpedig sajátja, hogy mer személyes lenni. Az alkotóktól való visszajelzések azt igazolják, hogy ez a bátorság megtérül, mivel izgalmasabb visszacsatolást ad számukra, mint egy olyan munka, amely a szakmai kánonon belül, rigorózus érvek mentén értékel. Ne érts félre, utóbbira is szükség van az értekező prózában, és persze az esszéisztikus szövegalkotás sem mellőzheti a szakmaiságot, de szerintem megengedhet magának merészebb asszociációkat is.
Mikor szoktál nekiállni az írásnak? Amikor még friss az élmény, vagy hagyod egy kicsit leüllepedni?
Ez attól is függ, miről írok. Amikor egy könyvről, akkor először csak elolvasom, majd utána többször is újraolvasom, és közben megjegyzéseket írok magamnak mellé. Általában harmadik, negyedik olvasásra kezd formálódni a fejemben valami. Nem szabad ezt sürgetni. A kiállítás esetében viszont fontos a művek aurája. A helyszínen tudom megszerezni azokat az impulzusokat, amelyek kapcsán később megfogalmazhatom a gondolataimat. Szeretek bóklászni a térben. A jegyzetelés itt is fontos előzménye az írásnak, például, ha fel akarom idézni, milyen is volt az a kék szín, amelyet a festő használt. A reprókon már nem úgy kék ugyanis a kék, mert hát a szín nem egy mondat. Ezért fontos leírni.
Az alkotói folyamat nem állt meg a kötet megjelenésével. Aktívan jelen vagy a közösségi felületeken, ahol folyamatosan újabb tartalmakat is megosztasz.
Igen, abszolút nem zárult még le ez a folyamat. Az írások bővülnek, és egyre több visszajelzés is érkezik az olvasóktól és a szakma részéről. A print kiadvány és az online jelenlét között jótékony interferencia jött létre, amelyet még inkább erősíteni szeretnék. Fontos az interaktivitás, hogy valódi kapcsolat jöjjön létre a szerző és az olvasó között. Lesz majd kötetbemutató is, de az majd csak ősszel. Jobban passzol az az évszak a könyvhöz.
A borítón Czigány Ákos fotója található. Hogyan kapcsolódik ez a kép a hallgatáshoz?
A művész Egek című sorozatából választottam a képet, amely gyönyörű. A fotót egy bérház gyomrából készítette Ákos, a középső kivágatot az ég szürkéje festi meg, a keretet pedig a belső gangja rajzolja ki. Czigány Ákos ihletője pedig egy japán fotós, Hiroshi Sugimoto, aki gyönyörű, szecessziós mozik sötét termeibe látogatott, és addig exponált, míg a vászon kivilágosodott. Mindketten valami a mi világunkon túlmutatót tárnak fel szerintem ezekkel a fotókkal. Kontemplatív várakozást hívnak elő a sötétkamrában. Én meg azt tapasztalom, hogy az írás által is a transzcendens jelenlétét éljük meg.
A kötetet szüleidnek ajánlottad. Mit szóltak hozzá?
Örültek neki! Ez nagy meglepetés volt számukra, nagyon sokáig nem is tudtak róla, hogy ezen dolgozom. Voltak mondjuk pillanatok, amikor nehezen hitték el, hogy egész hétvégén nem csináltam semmit, mert azt akkor nem árultam még el nekik, hogy a kézirattal vacakolok. Volt aztán egy pont, amelyen túl már nem hallgattam tovább.
Végh Nóra
