Azt írja a regényben: ?Az irodalom a semmirekellők utolsó mentsvára?. Kifejtené?
Aki gimiben rossz tanuló vagy nincs érzéke a reáltárgyakhoz, általában bölcsészkarra megy, onnan kikerülve pedig két lehetőség közül választhat: tanítani vagy kutatni fog. Ha az ember egyik iránt sem érez elhivatottságot, elmegy újságírónak, aki pedig még annak sem jó, nos, abból író lesz. Ezt most öniróniának szántam, de azért van benne némi igazság. Van az a mondás, hogy egy újságíró mindenhez ért, de igazán semmihez sem ? az író is ilyen. A való életre alkalmatlan fajta, aki egy másik, képzelt világban jobban eligazodik. Sőt ott piacképes igazán.
Egy ízig-vérig novellistának hogyan jut eszébe nagy prózai műbe belekezdeni?
Igazából két dolog nőtte túl eredeti formáját és kapaszkodott össze: az egyik egy western kisregény, a másik pedig egy novellaciklus volt. Írás közben sosem tudom, hogy egy-egy mű hová fog kifutni, most is nagyjából egy év volt, amíg ezek a dolgok addig kavarogtak bennem, hogy egyáltalán eljutottam odáig: a két különálló alkotást egy regénnyé fogom gyúrni.
Volt egy pontja a regényírásnak, ahol annyira megakadt, hogy csak a környezetváltozás tudta kilendíteni; így fél évre Kolozsvárra ment.
Hosszabb időre előtte még soha nem hagytam el az országot, két hét után mindig súlyos honvággyal küzdöttem. Amikor elakadtam a regényben, úgy gondoltam, ha kívül leszek a saját életemen, akkor a szövegre is megfelelő távolságból tudok majd tekinteni. Az írásnál ez a külső nézőpont ugyanolyan fontos, mint a humornál. Kolozsváron sokkal több időm volt, mert egy csomó olyan kötelezettség lehullott rólam, melynek itthon eleget kellett volna tennem. Hirtelen minden tisztább lett.
A regénynek mely pontjáról volt szó?
Ezt nem tudom pontosan megmondani. Egy regény ugyanis nem úgy íródik, hogy elkezdjük az elején, a közepén picit elakadunk, a végén pedig kitesszük az utolsó pontot. Nyilván van egy alapanyag, amelyet az ember ide-oda pakolgat, ír hozzá, elvesz belőle, szerkesztgeti. Amikor az ominózus dolog történt, ?kilóra? már megvolt az írás, csak azt éreztem, még nem az, még nem olyan, amit és amilyet én szeretnék.
A műbe a magyar irodalomból hiányzó műfajokat emelt be: westernt, krimit, horrort és pornót. Mennyire volt tudatos, hogy az irodalmi kánontól távol eső műfajokkal dolgozzon?
A műfaji sokszínűség már novellistaként védjegyemmé vált: a sci-fitől a krimiig sokféle novellát írtam, és ez a kavargás, káosz, örvény, ez a túlzsúfoltság nyilván a regénybe is bekerült. Alapvetően izgatnak a nem kanonizált, popkulturális műfajok, pl. a western, a krimi, vagy a sci-fi. Nagyon érdekes, hogy a mi irodalmunk miért zárkózik el ezektől a máshol fénykorukat élő, vagy már divatjukat is múlt formáktól.
A kritikák elég megosztóak a regénnyel kapcsolatban. Olvasta őket?
Kétféle író van: az egyik bevallja, hogy olvassa a kritikákat, a másik pedig olvassa, aztán letagadja. Nyilván sejthető, mit érez az ember, ha rosszat írnak a művéről, de igazából nem ez, és mégcsak nem is a példányszám dönti el, hogy jó-e az adott könyv. A mű (hibáival együtt) vagy beépül ? nevezzük így ? az irodalmi köztudatba, vagy nem. Írhatnak róla bármilyen jót, vagy bármilyen rosszat. Meg tudná egyébként mondani, hogy Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című könyvéről mit írtak annak idején a kortárs kritikusok?
Nem.
Én se. Mégis része a magyar irodalomnak, az irodalmi közgondolkodásnak.
Akkor kinek a véleményére ad az írásával kapcsolatban?
A sajátomra. És ez most nem nagyképűség, nem azt akarom mondani, hogy én értek ehhez a legjobban. Annyit tudok, hogy akkor adtam ki a kezemből az anyagot, amikor úgy gondoltam, hogy olyan, amilyennek szeretném. A művészet szubjektív dolog. Hagyni kell, hogy a regény kijárja a maga útját ? ez vagy sikerül neki, vagy nem. Az évek elteltével érdektelenné válik majd, hogy a kritika mit írt egy-egy műről. Igazából mágikus dolog, hogy egy regény mitől működik és mitől nem. Ennek ellenére nem akarok úgy tenni, mintha nem esne rosszul a negatív kritika. És a jó kritika pedig jólesik, ilyen önző, hiú dög az ember.
A Szíved helyén épül már a Halálcsillag főhőse Emlék Bundás, aki a Pusziboltban (az író korábbi kötete ? a szerk.) is szerepel ? ott speciel, válóperes ügyvédként. Hogyan született meg a fejében a karakter?
Van egy alapfigura, aki éveken keresztül folyamatosan változik, amíg összeáll olyanná, akit te akartál. Azt tapasztaltam írás közben, hogy a regényszereplők teljesen másképp viselkednek, mint egy novella hősei. A regénynek van egy belső logikája. Sokszor elmondtam: a novellánál nem érzem azt, hogy nem én irányítanék, a regénynél viszont mindig van egy jó megoldás, ami felé menni kell, ami ezekből a figurákból és az adott történetből következik. Erre szokták mondani, hogy a regény írja önmagát...
Többször vontak párhuzamot Ön és főhőse között.
Ez egy nagyon lusta olvasói szemlélet, amellyel nem tudok mit kezdeni ? a Halálcsillag fikció, nem pedig önvallomás. A probléma talán az irodalomoktatásban (is) gyökerezik, amely sokszor gyakorlatilag arra korlátozódik, hogy az írók, költők életrajzát kéri számon a diákoktól. Mindeközben a lényeget nem tanítják meg, azt, hogyan lehet viszonyt kialakítani egy alkotással, mi is tulajdonképpen az irodalmi mű, arról már nem is beszélve, hogy nem tudatosítják: a műalkotás egy fikció, akkor is, ha egyes szám első személyben szól a történet.
Ez tömegbetegség?
Persze! Manapság népszerű olvasási mód, hogy egy műre csakis önéletrajzi forrásként tekintenek, amely tartalmazza az alkotó összes szerelmét vagy bűnét, és az egész magyar irodalom tulajdonképpen az írók elferdített önéletrajza. Ugyanakkor az is igaz, hogy csak olyat tud az ember leírni, amit ismer, saját maga is tapasztalt. Meg kellene tanulni a műalkotást akként kezelni, ami valójában.
Filákovity Radojka
(Fotó: Oláh Gergely Máté)
