Hogyan tekint vissza az itt töltött időszakra? Milyen változásokon, fejlődésen ment keresztül az intézmény?
Kis megszakítással az egyetemi tanulmányaim óta dolgozom a múzeumban. Az igazgatóhelyettesi állást 1996-ban pályáztam meg, majd két ciklus után, 2005-ben főigazgatóként folytattam a munkát. Elképesztő gyorsan elmúlt ez az időszak, annyira nagy a pörgés, olyan sok az újdonság, hogy az idő múlását teljesen elfeledteti. Az igazgatóhelyettesi időszakom alatt újították fel például a Károlyi-palota egészét, és a több évig tartott renoválás során vált az épület korszerű múzeumi hellyé, hiszen korábban egy magánpalota benyomását keltette.
Az intézmény szakmai bővülése is ekkor indult el, létrehozták például a Digitális Irodalmi Akadémiát, amely később, 2007-ben végleg a múzeumunkhoz került. A Magyar Könyv Alapítvány megszűnése óta pedig a Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Iroda is a múzeum részeként működik, ami szintén egyfajta nyitást eredményezett. Eközben több filiálénk is átalakuláson ment át: a Kassák Múzeum a magyar avantgárd innovatív, fontos bázisa lett, amely a nemzetközi szcénában is jelentős szereplővé kezd válni, valamint 2012-2013 fordulóján két filiáléval is gazdagodott a múzeum: a Magyar Nyelv Múzeuma (Széphalom) és a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum is hozzánk került. Azóta a sátoraljaújhelyi intézmény alvó állapotából a térség egyik fontos szigetévé nötte ki magát.
A múzeumnak 1954-es alapításától kezdve feladata, hogy foglalkozzon az országban lévő irodalmi emlékházakkal is, így 2008-ban megalapítottuk a Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesületét, amely még inkább erre a feladatra fókuszál. A reneszánsz év mentén pedig sikerült pályázati úton felújíttatni 23 emlékházat és kiállításokat ? köztük például a prügyi és a tiszacsécsi Móricz-emlékhelyet, a balatonfüredi Jókai-villát, Kápolnásnyéken Vörösmarty Mihály házát, Csesztvén a Madách Emlékházat. Ezzel olyan helyszíneket lehetett aktivizálni és bevonni az irodalmi életbe, amelyeket már kezdtek elfelejteni. Mindezt a határon túli területekre is sikerült kiterjeszteni (Csucsa, Zilah, Érmindszent, Munkács stb.)
Majdnem húsz éve vesz részt a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetésében. Milyen céllal indult?
Szerettem volna, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum a magyar irodalmi élet fontos találkozóhelye, nyitott intézménye legyen. Egy olyan pont, ahol a klasszikus és a kortárs irodalom együtt szerepel, a múzeumi gyűjtemény élővé válhat. Ahol az a szó, hogy múzeum, nem avítt helyet jelent, hanem olyan közeget, amelyben közvetlenül meg tudjuk szólítani a közönségünket, és párbeszédre tudjuk hívni a kortárs írókat, költőket is. Nagyon sok olyan sorozatot szerveztünk, amelyben a kortárs írók az elődeikről vagy barátságaikról vagy kedvelt tárgyaikról vallanak, valamint számtalan rendezvénynek: konferenciáknak, kerekasztal-beszélgetéseknek, színházi előadásoknak adtunk otthont. Úgy gondolom, sikerült nyitott, minden korosztállyal párbeszédre kész intézményt létrehozni, és jó kapcsolat alakult ki a kortárs irodalom minden szervezetével: az Írószövetséggel, a József Attila Körrel, a Fiatal Írók Szövetségével és a Szépírók Társaságával is. A magyar kultúrának olyan találkozási pontját hoztuk létre az irodalom középpontba állításával, ahova szívesen jön a közönség. Az évek során gyarapodott a látogatók köre, sok a teltházas eseményünk. A célok eléréséhez nagyon fontos bázist jelentett a múzeum munkatársainak köre. Rendkívül jól együttműködő, családias csapatunk van, akikkel fél szavakból is megértjük egymást. Az évek során lassan egy generációváltás is bekövetkezik, és a sok fiatal kolléga kiváló partnerként dolgozik az idősebbekkel.
Érdekes és hozzám is kötődő lépésként említhető, hogy az I. kerületi önkormányzat támogatásával sikerült létrehozni a Mesemúzeumot a Döbrentei utca 15. szám alatt. Szerettük volna elérni az óvodás korosztályt is, de kiállításaink, tereink nem igazán hozzájuk szóltak, ezért gondolkodtunk azon, hogyan lehetne ezt a réteget megszólítani. Az ötletgazda Kányádi Sándor költő volt, aki a közelben lakik, és megtervezte, kiviteleztette Benedek Elek meseíró kútját. Így lett a szemközti ház a mese otthona, amely azóta újabb térrel bővült, ezért a kisiskolás korosztályt is megszólíthatjuk programokkal, foglalkozásokkal. Hisszük, hogy az olvasás megszerettetését nem akkor kell elkezdeni, amikor már tudnak olvasni a gyerekek, hanem már egészen kicsi korban. A múzeum így a gyerekirodalomra és a mesékre fókuszál. A foglalkoztató teremből indulva a kis látogatók kalandos utazáson, próbákon keresztül ismerkedhetnek a népmesék hőseivel és világával, és válhatnak királylánnyá és királyfivá.
Éppen az Oktatás és köznevelés kategóriában vehette át 2015. december 4-én a Petőfi Irodalmi Múzeum több éves munkáját elismerő Prima-díjat. Hogyan lehet az irodalmat közel hozni a fiatalokhoz?
A múzeum látogatóinak majdnem 70 százaléka iskoláskorú ? beleértve a legkisebbeket egészen az egyetemista korúakig ?, ezért nekünk nagyon oda kell figyelni arra, hogy ezzel a közönséggel milyen nyelven beszélünk. Rendkívül sok programot szervezünk számukra ? vezetéssel és foglalkozással együtt majdnem 900 eseményt évente, valamint számos ? évi 400 ? egyéb rendezvénynek is otthont adunk. A kiállításainkat pedig próbáljuk úgy rendezni, hogy az olvasni szerető és az olvasással esetleg hadilábon álló fiatal is találjon magának érdeklődésre, elmélyülésre alkalmas érdekességet. Ügyelünk arra, hogy a tárlatunk kapcsolódjon a tananyaghoz, de egészítse is ki azt, legyen nagyon kreatív, innovatív, sokoldalú.
Amit még az elmúlt húsz év eredményének érzek, hogy a kiállítások arculata rendkívül átalakult. A múzeum sok területen nyert elismerést tárlataival ? az Év Múzeuma-díjat, az Év Kiállítása-díjat, a MúzeumCafé Díjat, a Budai Polgárok Díját, a Millenniumi Díjat és a Múzeumpedagógiai Nívódíjakat, mert látványosan, tudományosan megalapozva, a fő tematikára súlyozva, de olyan kiemelésekkel tudja érzékelhetővé tenni az irodalmi művet, hogy az széles körben befogadhatóvá válik. Az irodalmat térben megjeleníteni, jól ?eladni? és még érdekessé is tenni, nagy feladat és nehéz műfaj. A múzeumban sikerült olyan kiállítási módszertant megalkotni, amelyet ma már több kurzusban oktatunk is. De tanítjuk azt az informatikai tudást is, amely felépült az elmúlt húsz évben az intézményben. A múzeum azelőtt is és ma is élen jár a számítógépes feldolgozásban, közzétételben.
Hogyan lehet kiállításokkal közelebb vinni az irodalmat a látogatókhoz?
Már az ötvenes években is voltak módszertani írások arról, hogyan lehet az irodalmat kiállításokkal bemutatni, látványossá tenni. Már akkor indítottak több képzőművészeti pályázatot irodalmi illusztrációk készítésére, a hatvanas-hetvenes években pedig azzal is kísérleteztek, hogy megkértek művészeket: készítsenek a tárlatokhoz installációkat. Mi is sokszor fordultunk a társművészetekhez: színházi szakemberhez, filmeshez, belső építészhez. A gyűjteményeinkben van képzőművészet, fotó és médiatár is. Így a kiállítások megvalósításakor igyekszünk minél több érzékszervre hatni, egy kollégám a reneszánsz kiállításnál még az illatot is behozta: rózsaolajat locsoltak, míg a Rejtő Jenő-kiállításon hagymát vágtak a háttérben. Mindig törekedtünk a megújulásra is, a slam poetrytől kezdve a Rájátszás-koncertekig számtalan programot szervezünk, hogy a fiatalabbakat is elérjük. De azt is fontosnak tartottuk, hogy a múzeum kilépjen a saját teréből és országossá váljon. Ezért indítottuk az úgynevezett buszos kiállításokat. A Nyugat folyóirat 100. évfordulóján egy Nyugat busz járta az országot, több tízezer kilométert megtéve sok hívet szerzett a múzeumunknak. Ezt megismételtük a Magyar Nyelv Évében, amikor Nyelvet öltünk címmel indult el egy kiállításunk vidékre és határon túlra is.
Mely kiállításokra a legbüszkébb az elmúlt évekből?
Nagyon sikeres volt a Nyugat-kiállítás, a Ködlovagok, az Örkény 100, a Radnóti-, a Weöres-kiállítással pedig egy rendkívül újszerű tárlatot hoztunk létre, amely azóta is vándorol, épp most kérik Erdélybe. A MOME-val közösen egy interaktív elemekből álló, minden érzékre ható tárlatot hoztunk létre a költő verseihez kapcsolódva, voltak hallható gyümölcsök, tapintható, lekopogtatható és fújható versek is. Nagyon szerettem a Karinthy-kiállítást és az Ottlik-kiállítást is, valamint azt a tárlatot, ahol a magyar írók európai kötődéseit mutattuk be. A Magyar írók Párizs-élményében még hatékonyan részt vettem, de feldolgoztuk a költők, írók Itáliához, Bécshez és Berlinhez köthető benyomásait is. A tárlat pedig nemcsak az írókról szólt, hanem azokról a képzőművészekről, híres terekről is, amelyek megjelentek a magyar alkotók műveiben. Izgalmas volt megnézni, hogyan lakja be a magyar író Párizst, és miként lehet a városi terekbe behelyezni az irodalmat. Emellett a világirodalomra is ki szoktunk tekinteni tárlatainkkal, volt például már Balzac, Baudelaire, most pedig Kleist német drámaíróval és lírikussal találkozhatnak a látogatók.
Az állandó kiállítást is meg kell említenem, hiszen az elmúlt időszakban megújítottuk a Petőfi-kiállításunkat. Különlegesség, hogy Petőfi-kiállítás 1909 óta folyamatosan létezik a múzeumunkban, de ahogy a Petőfi-kutatás is állandóan változik és bővül, úgy a kiállítást is igyekszünk modernizálni és a változó látogatókörhöz igazítani. Az új Petőfi-kiállítás végül nagyon sikeres lett, nem túl sok szöveggel az életút fontos csomópontjai mentén magyarázza el a mai gyerekeknek, hogy milyen választási lehetőségei voltak akkoriban egy fiatal férfinak, aki végül a tehetségére alapozva a költői létre szavazott. Mindezt testközelből, Petőfi alakját közel hozva szólítja meg a fiatalokat, éreztetve, hogy a választás mindenki életében elérkezik, és a döntéseink meghatározóan alakítják az életünket. Eközben a tárlat minden olyan tudományos és technikai aktuális újítást is behozott, amelyek muzeológiailag topnak számítottak a kiállítás készítésekor: vannak tudáspontok, hologramos terem, interaktív játékok.
Sokrétű munkát lát el a múzeum. Mi mindennel foglalkozik még a kiállítások szervezése mellett?
A múzeum nemcsak egy kifele élő, programokat szervező intézmény, hanem főként arról is szól, hogy amit ránk bíztak, azt hogyan őrizzük meg, és mivel sikerült gyarapítani az évek során. Az írókkal és örököseikkel való jó kapcsolatnak köszönhetően nagyon sok hagyaték került hozzánk. Több 20. századi író életműve, többek között Déry Tiboré, Mándy Iváné, Füst Miláné, Páskándi Gézáé, Somlyó Györgyé és hosszú, kitartó munkával Csáth Géza hagyatéka is a múzeum részévé vált. Az elmúlt évek során megvásároltunk számtalan kéziratot, teljes írói könyvtárakat, nagyon sok fotót, képzőművészeti alkotást és gyarapodott a hangtárgyűjtemény is.
Több mint száz éve nyílt meg a magyar irodalom kultuszának szentelt Petőfi Ház. Ennek utódintézménye a múzeum. Anno a Petőfi Ház is a gyűjtemények gondozására jött létre?
Még 1876-ban alakult meg a Petőfi Társaság, amelynek a tagjai azt a célt tűzték ki, hogy a Petőfivel kapcsolatos összes emléket összegyűjtsék és megőrizzék. A lelkes tagok sok kéziratot, tárgyat, könyvet gyűjtöttek össze ? még kályhát, ágyat, nyomdagépet is, melyeket lakásokon tároltak, és amikor ott már nem fértek el, keresni kezdtek egy méltó helyet. A fővárostól kértek segítséget, és végül az adakozásból összegyűjtött pénzből Jókai Mór és Feszty Árpád Bajza utcai villáját alakították át múzeummá, amely 1909-ben nyílt meg. A Petőfi Ház alsó szintjén Petőfit, emeleti termeiben pedig Jókait idézte meg. A Petőfi Házat a II. világháborúban bombatalálat érte, majd államosították, végül a hagyatékokat a Petőfi Irodalmi Múzeum örökölte, amely azt a magyar irodalom számos nagy alkotójának (Ady Endre, József Attila, Móricz Zsigmond, Tamási Áron) írott, nyomtatott, tárgyi anyagával gyarapította.
Petőfi örökségének őrzője, írói hagyatékokat gondozó intézmény és az irodalmi élet központja is ez a hely. Mit jelent még önnek a Petőfi Irodalmi Múzeum?
Rengeteget. Olyan helyet, amely a második otthonommá vált, és amelyben a mai napig jól érezem magam. Nem egy feladat, nem egy munkahely volt a számomra, hanem olyan tér, ahova mindig szívesen jöttem. Ez az irodalmi-kulturális közeg mindennap annyi újdonságot, értéket, izgalmat, új kihívást nyújt számomra, hogy egy percre sem emlékszem, amikor unatkoztam volna.
Wéber Anikó
Fotó: Csákvári Zsigmond
