Acsai Roland: Jelenkor-szemle, december

   
   1.)
   
   Az évadzáró Jelenkor Bertók László verseivel kezdődik. A Három az ötödiken című monumentális szonettkötet után Bertók szakított az őt csaknem tíz éven keresztül intenzíven foglalkoztató szonettformával. Az e számban olvasható versek a '98-ban megjelent Deszkatavasz-kötet versformálódását, - szerveződését fejlesztik tovább: az egyetlen helyes szó poétikája helyett, a több lehetséges szó költészete felé. Ezt az ars poeticát formailag a gyakori kérdőjelek, zárójelek használata fejezi ki: "az általam érzékeltnél sokkal több, / mint mondod, húsz percnyi (húsz? Miért / húsz?) hiányzik (hiányzott) még (már?) / abból a szövegből?, igyekezetből? műből? (miből?), ami számodra kívánatos?"
   
   2.)
   
   Bertók verseit Tóth Krisztina elégikus hangú költeménye követi, a Mindenszentek. Temetés-képeket sorjáztat a költő egészen a befejezésig, ahol egy gyerekkori ismerősét pillantja meg a lírai én: "megláttam Őt: egy másik, távoli / világ gyerekkorában egyszer egyidősek / voltunk. Emlékszem átizzadt hajára. / A szeme a régi, de a teste! A teste / idegen, formátlan és halandó."

A belső (a vers beszélőjének örökideje) és a külső idő (a megpillantott gyerekkori ismerős romló teste) ütközik itt plasztikus, mindenki számára ismerős képekben, életszituációkban.
   
   3.)
   
   Számomra mindig különösen érdekes, ha költő ír költőről tanulmányt, kritikát. A szemszög, amelyből egy költő egy másik költő művészetét figyeli sokban különbözik a hivatásos kritikusokétól. Jász Attila a Porhó-kötet kapcsán foglalkozott Tóth Krisztina költészetének alakulásával. Ennek a "mini-monográfiának" már a fejezetcímei is sokat elárulnak Tóth Krisztina költészetéről: Álomlogika; Dalszerűség; Emlékezésgyakorlatok; Fonalgombolyítás; Formakísérlet; Hiánypillantások; Kötetkompozíció; Női tudás; Nyelvkeresés; Pontosságmánia; Számmisztika; Szemlélődés.

   
   4.)
   
   Marno János Térdig Aranyban című verse, Arany János Magányban-jából indul ki. A vers végén Marno egzisztencialista nyelvfelfogásával találkozhatunk: "Mert mindene mégis a nyelv, / mely folyvást az egyensúly mérlegét / (k)ölti benne (a testében), s az ég / tudja tovább." A nyelv mint a (lelki) egyensúly letéteményese: ez Marno János költészetének egyik legfőbb sarkpontja.

   
   5.)
   
   Folytatódik Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének közlése. Egyre beljebb jutunk a történetben, egyre többet tudunk meg a szereplőkről, és az őket körbevevő regénytérről, mely földrajzilag az Aréna út (mely a regényben egy világ határa), a Stefánia, a Dembinszky utca.
   
   6.)
   
   Ebben a számban olvashatjuk az idei Bródy-díj (Grecsó Krisztián kapta a Pletykaanyu című kötetéért) átadásakor elhangzott laudációkat Mikola Gyöngyi és Ilia Mihály tollából: "Grecsó mintha szemben haladna az árral és az így felfogott korszellemmel: mondatai hosszúak, többszörösen összetettek, szereplői ráérnek hosszan beszélgetni és bonyolult történeteket mesélni egymásnak." - végül Mikola Gyöngyi szavaihoz még hadd fűzzek hozzá egy személyes észrevételt: Grecsó Krisztián prózáját magamban szeretem rokonítani Tolnai Ottó szintén a vidékkel, a vidékiség kérdésével foglalkozó nagyszerű prózájával.