Varsa Mátyás dolgozatában a mítoszról elmélkedik. Arról a világról, amikor a nyelv és jelképek születtek. Arról amikor a nyelv szavai egyben a teremtés szavai voltak, vagyis, hogy a Világ a nyelv által rendeződött költészetté bennünk. Ez a kor a mitikus őskor, amelyben a szavak gyökei szinte megegyeztek, alig különböztek ahogy szerzőnk mondja a nyelv maga volt az Isten. A modern mitológia kutatás (V. V. Ivanov, V. N. Toporov és mások) azt mondják, hogy a mítoszokban az istenek nevei mintegy ?sűrített szövegként működnek? vagyis ha kimondunk egy nevet, akkor abból a hőshöz kapcsolódó összes történet azonnal emlékezetünkbe idéződik, mert a hős neve fonetikai szinten sűríti a hozzá kapcsolódó információkat (gondoljunk csak Lehel kürtjére vagyis a Lél vezérhez fűződő mondakörre). Ha egy kicsit költőien akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk, hogy a mitikus gondolkodás őrzi egy-egy nép közös lelkületét és ez a közös lelkiség köti össze a nyelvet a használókkal, vagyis egy kulturális közösség tagjaival. A közös nyelvhasználat és a nyelvben gyökerező mítoszok erősítik a közösséget és minden veszedelem és szélvész közepette megőrzik a közösség tagjait. És ez így van nemcsak velünk, magyarokkal hanem a velünk távoli rokon obi-ugorok mítosz nyelvével is ahogy erre Varsa oly sok kitűnő példát hozott. Mint sámánkutató további példákkal is szolgálhatnék az általa hozottakat gazdagítva, annyi bizonyos, hogy az ízről mondottakkal nemcsak egyetértek, hanem sokat is tanultam belőle. Vagyis dolgozatának egyik tanulsága, hogy szavaink legtöbbjének többértelműsége a mitikus időben gyökerezik.
