Balázs Eszter: Egy csapással a magyar irodalmat

   Huszárvágás, mégpedig a javából: egy jól célzott és erőteljes suhintás, nem kevés virtussal kísérve. Habár talán találóbb lenne a buzogány, már (csak a kötet súlyát és tekintélyes oldalszámát látva -de a fegyverhasonlat használata mindenképpen helytálló. Bán Zoltán András kötetbe gyűjtött írásaiból ugyanis kitűnik, hogy egész életműve során (és az életmű szó alkalmazására maga a szerző jogosít fel, mikor előszavában lezártnak tekinti ezt a húszévnyi termést), minden egyes kritikájában háborút folytatott. Tollvonása hírhedtté vált, akárcsak Ferenc Józsefé, nem volt kegyelem semmilyen elgyötört alkotó vagy Parnasszusra emelt mű számára. Bán nem egyszer ír magáról mint korszerűtlen jelenségről, aki más korokba visszavágyva, békés kávéasztal után kutatva olvassa egy letűnt kor nagyjait - s mutat némi hajlandóságot a nosztalgia iránt az a tény is, hogy legtöbbet megidézett példaképei a XIX. század alakjai. Ezen túllépve azonban inkább erkölcsi kiállása, döbbenetesen szilárd kritikai attitűdje az, ami írásait feltűnő egységbe fogja. Leginkább egy inkvizítorra emlékeztet, de annak egy különleges fajtájára, mely talán sohasem létezett: ő is az elveiért száll síkra, melyeket természetesen könyörtelenül komolyan vesz és mindenkire érvényesnek tekint, de azért szívsajdító őszinteségén, lesújtó ítéletén túl konkrét emberáldozatot, szerencsére, nem követel.
   
   Bán Zoltán András ebből a sajátos pozícióból szemléli a szerinte "urambátyámos, intimpistás" magyar irodalmat, s meggyőződése, hogy eközben - több lap munkatársaként folyamatosan véleményezve és publikálva! - ő maga az irodalom intézményétől teljes mértékben független maradt. Kívülállásának téves képzete talán abból a valóban fontos tényből eredeztethető, hogy épp 1989-ben dönt az irodalomkritika-írás mellett, mikor minden elbizonytalanodni látszott. Beszédmódja társnélküli még a rendszerváltás utáni években is.
   
   Bán kritikai elvei a hosszú évek során mit sem változtak; s ez a koherencia még szembetűnőbb a kötet egészét szemlélve. Jól szerkesztettség jellemzi mind az egyes írásokat, mind az egész könyvet; s meglepő az a nyelvi egységesség, mely a hangulati különbözőségeken (a néhol kitörő keserűségen vagy az érzékelhető rezignáltságon) át is stiláris homogenitást biztosít a szövegek között. Az erős szerkesztettséget mutatja, hogy a kötet Bán összes publikációjának mindössze egyharmadát adja, és megjelenési idejüktől függetlenül közli őket. De a bevallottan "önportrénak" és "búcsú"-nak( 12.l.) szánt szövegeken a szerző utólag is alakított. Stilizált, bővített vagy húzott, illetve mottókat emelt be; de a változtatásokat nem jelölte külön - ezzel egyértelműen a kötetbe foglalt textusokat téve meg autentikussá a korábbi megjelenésükkel szemben.
   
   A gondosság kiterjed a fejezeteken belülre is: az első bírálat általában valamilyen összefoglaló vagy bevezető jelleggel bír: korra, műfajra jellemző problémát vet fel, mely a többi írásnak is kiindulópontjául szolgál.
   A kritikák felépítése világos, s nagyrészük hasonló strukturáltságú: az előre jelzett ítéletet vagy a mű(vek) és/vagy szerző(k) korban, műfajban kitekintő jellegű elhelyezését a kulcsszavak láncára fűzött kifejtés követi, melyet egy összefoglaló zár le. Ugyanez mondható el magáról a gyűjteményről: a visszafogott, de mutatós borító kevésbé visszafogott, de érdekfeszítő írásokat fűz össze. A Hangolás című előszót hat fejezet követi, melyek javarészt műfaj és kor szerint tagolják a megbírált műveket. A hangok a súgólyukból az opera, az operett és a dráma XX. századi kérdéseivel foglalkozik, ezután a regényeket elemző Ködképek a regény láthatárán című rész található. A negyedik, azaz középre biggyesztett, erősen esszéisztikus írás (melyre később majd külön kitérek) különleges helyéhez méltóan speciális szerepet játszik mind a kötetben, mind -feltehetőleg- a szerző életében. A Félmúlt a XX. század második felében született vagy újra kiadott művekkel foglalkozik, ezt követi a frissebb írásokat tartalmazó két rész: a Zsurnálkritika és a posztmodern elleni heves kirohanással záruló A nap követelménye.

   
   A koherenciát azonban elsősorban a mindent átfogó koncepció garantálja: a konkrét mű legtöbbször csupán apropó egy jelenség, egy fenomén - legtöbbször a hiány - megragadására, ahogy pl. Wyspiansky magyarországi fogadtatásának nemléte Bán szerint a magyar drámairodalom fogyatékosságára mutat rá. Így a végső kifutás általában igen lehangoló, a ritkán megjelenő, valóban kiemelkedő alkotások légüres, B. Z. A.-t idézve #8220;mítoszüres" térben születnek, kopár sziklák, melyek körül semmi nem található, s igy visszhangra sem lelhetnek. A sivárság az egész magyar irodalmat jellemzi, #8220;nincs tehát magyar dráma" (39.l.), a színház képtelen megteremteni saját hagyományát, a próza akaratlagosan fordul el a gyökereitől - egyedül talán a költészet az, mely organikusnak mondható Bán tehát egy megszakadt és elfeledett kritikai tradícióhoz tér vissza: tévedhetetlennek hitt és elmarasztaló véleménye Gyulai Pál szellemét idézi. Ugyanakkor nem mondhatnánk éppen élvetegnek sem: gyilkos iróniája rezignáltsággal, egy-egy dühkitörése pedig mély keserűséggel átitatott.
   
   Mottóiból és a rendszeresen visszatérő hivatkozásaiból körvonalazódik az általa #8220;segítőtársnak" (82.l.) nevezettek névsora - a követendő ítészek. Első helyen báró Kemény Zsigmondot kell említenem, de gyakori szereplő még az ifjú Lukács,
   Nietzsche és Wittgenstein. A racionális gondolkodású és alapos teoretikus képzettséggel rendelkező Kemény mellett azonban - ahogy az előszóban olvashatjuk - Bornemisza Péter szókimondása is "ihletőleg" hatott Bánra. Hadd idézzem e mintegy ítészi követelményként olvasható citációt: #8220;Az ganéjt és undok szart míg nem mozgatod, nem annyira büdös. Mihelyt megmozdítod, ottan az benne való büdösség felindul." (11.l.) Márpedig a jó kritikus célja - Bán szerint - nem más, mint a látszólag tiszta tengervíz iszapját felkavarni. A Hangolás című bevezetőben világossá válik, hogy ez nem mindig szívderítő feladat. Mert bele lehetne nyugodni a jelenlegi helyzetbe is, hiszen még Bán is elismeri (kénytelen-kelletlen), hogy vannak tehetséges íróink-költőink -de ha elfogulatlan, általánosabb érvényű, időtálló értékítéletre vágyunk, szét kell tekintenünk a hazai és az európai irodalom történetének mezején. Bán valahogy így szemléli a műveket: mintha egy magas bástyán állna, melyet saját elveiből épített magának, de ezek az elvek előítéletekkel(pl. a posztmodern reflexszerű elutasításával) és rögeszmés elvárásokkal (pl. a #8220;főmű" számonkérésével) terhesek. Megingathatatlan követelményeinek szinte alig látszik valaki, aki megfelelhetne. "Egyre szilárdabb a meggyőződésem, hogy a mai magyar próza történetének talán legsúlyosabb válságát éli (...). És ami igazából tragikomikus: sem maga az epika, sem a kritika nem hajlandó ezt tudomásul venni, mondhatni, meg sem pendíti a kérdést. (...) Persze számos jele van annak, hogy "mindenki" érzékeli a válságot (...). Ám szembenézés (netán gyötrődés) helyett "mindenki" pótcselekvésbe feledkezik -soha még ennyi őszintétlen hang"(171.l.) - mondja Bán 1994-ben. Kritikái valószínűleg ezért kíméletlenül szókimondóak, s talán kétségbeesettek is.

   
   Figyelme kiterjed az érdeklődésre számot tartó régi könyvekre (ld. Pilinszky regényterve, Találtam egy könyvet), ugyanakkor elszánt küzdelmet folytat a mitikussá váló irodalmi alakok és művek ellen is. Mondhatni mítoszromboló munkát folytat, ahol a művészi értékek felmutatása egyenesen kötelesség, még ha ekkor #8220;egy vallással, egy szektával" (164.l.) kell is szembeszállnia - mint Ottlik vagy Hajnóczy rajongóinak esetében. S talán ezzel magyarázható, hogy írásaiban ritkábban teremt dialógust más kritikákkal, ám állandóan hangot ad az igazi műbírálatok iránti hiányérzetének.
   
   Számára, ahogy pl. Fodor Géza kritikusi elveinek szimpatizáló leírásakor olvashatjuk, a kritika egzisztenciális kérdés mivel az esztétikai elemeket is az élet kérdéseire adott válaszokként tartja interpretálhatónak. Épp ezért lehet egy kötetnyi bírálat portré vagy egyenesen ars poetica, amint A retorika vízjele című írásban láthatjuk. Itt Mészöly könyvének recenzeálása szinte csak alkalomként szolgált egy személyes indíttatású, de természetesen a magyar irodalom egészét érintő kérdés kifejtésére. "Ha véletlenül megkérdeznének, mi hiányzik nekem a legjobban az újabb magyar prózából" (176.l.) -kezdi Bán, majd három és fél oldalon át válaszol a fel nem tett kérdésre. Másutt a létrehozandó, új színház paramétereit, s a szerinte követendő alkotói magatartást írja körül: "Adorációval fogadnánk azt, (...) aki nem gondolná öncsaló módon, hogy létezik valami külön magyar sors, de aki úgy lenne magyar, hogy sokkal inkább antimagyar, és aki úgy lenne antimagyar, hogy sokkal inkább magyar." (69.l.)
   
   Az ilyen transzparens részeken túl épp a könyv közepén, mondhatni szívében található "együttérző előadás" az, amely magára hívja a figyelmet, s mely A szív örvényei címet viseli, megint csak a Bán által oly nagyrabecsült Keményre utalva. Ez a házasságtörési regényekkel foglalkozó elemzés valójában egy sajátos, többszörösen fiktívvé homályosított szituációban született, ugyanakkor zavarba ejtően nyílt vallomás. Az egyetlen szöveg, melybe Bán kritikusi koncepcióját háttérbe szorítva teljes személyisége, élete nyomul be, de természetesen többszörösen eltávolított formában. Itt az önfeltáráson kívül Bán fikcióteremtő igénye is megmutatkozik; s azáltal, hogy ennek a szövegnek a kötetben központi helyet jelöl ki, a bírálat műfaját is még inkább a portré felé tolja el.
   Bán Zoltán András könyve tehát jól szerkesztettségével, szórakoztató, ám még néha az épp nem-érintett számára is fájó szarkasztikusságával, határozott és szakszerű véleményével mindenképpen üdítő olvasmány. Remélem, hogy ebben a formában, így összegyűjtve, nagyobb figyelmet és több megértést fog kivívni magának, s olvasói előtt #8220;a zsörtölődő, csupán a gáncsért gáncsoskodó maszk mögött" (11.l.) felsejlik a feszülten figyelő és reménykedő arc. (Magvető)