BDK a Tokaji Írótáborról

   
   Kis kavarodás és bosszúság, még mindig Tokaj okán. Miután előre jeleztem, hogy szubjektív leszek és erősen kritikus, és miután ez elfogadást nyert, megírtam beszámolómat az Írótáborról, elküldtem a folyóiratnak, amelyiknek főmunkatársa rendelte. Kérték, még egy enyhítő, "pozitív" bekezdést is írjak elé. Megtettem. Erre tegnap hideg zuhanyként: a megbízást adó főmunkatárs elutasítása, mégsem közlik, mert nem elég objektív és túlontúl kritikus a szervezőkre, az írótábori kurátorokra nézve. Hm. Úgy látszik, nemcsak Kárpátalján, B.A.Z-megyében is nehezen viselik a kritikát. Tudomásul vettem, ezt visszaírtam, egyben furcsállkodásomnak is hangot adva. Viszem a kéziratot máshová, semmi gond. El is küldtem egy másik folyóiratba, ennek főszerkesztőjéről tudtam, hogy az enyémnél is sokkal rosszabb véleménnyel volt a két tokaji napról. Alighogy elmegy, levél az első folyóirat egyik szerkesztőjétől: a főszerkesztő nevében és vele egyeztetve elnézést kért a teljes szerkesztőség nevében, megköszönte az írást, őszi számukban közlik, és a továbbiakban is igényt tartanak a munkámra. Ennek persze örültem, mégis úgy éreztem, valaki a bolondját járatta velem. (BDK: MANZART)
   

   
   Az írótábor nem megy az égbe*
   Az első felvillanyozott: milyen jó, hogy a mai magyar irodalmi lapok a kitűzött téma, megismerhetem kiváló kollégák szerkesztési elveit, értékőrző és -teremtő munkájukat. Ha minden jól megy, még műhelytitkaikba is beavatnak: hogyan válogatják és "mozgatják" a szerzőiket, miként állítják össze a manapság oly gyakori tematikus számokat, hol és hogyan húznak meg esztétikai mércéket, miként kezelik a nívót meg nem ütő kéziratokat és nem egyszer rámenős szerzőiket, mit tartanak érvényes szerkesztői szerepnek, hogyan látják az elefántcsonttoronyba zárkózó elit irodalom és az alacsonyabb igényeket kiszolgáló tömegkultúra viszonyát, milyen közönségmunkát végeznek, hogyan működnek együtt tudományos műhelyekkel, irodalmi intézményekkel, vannak-e kapcsolataik más lapokkal, látnak-e esélyt szorosabb szellemi összefogásra - stb., stb. Megannyi izgalmas kérdés.
   Második gondolatommal azonban nyomban le is hűtöttem a lelkesedésemet. Dehogy fogok bármit is megtudni a fentiekről! Dehogy alakul majd ki érdemi vita a tartalmi kérdések körül! Végigültem már annyi szakmai tanácskozást, beleértve a tokajiakat is, hogy akár előre borítékolhattam volna a leggyakrabban elhangzó vezérszavakat.
   
   II. Ha nő lenne, már nem kezdenék el udvarolni a Tokaji Írótábornak. No, nem a harmincegy éve miatt, az még hagyján. Hanem hogy: egyre inkább öregecskének, megfáradtnak, fantáziátlannak látom. A kilencvenes évek elején tapasztalható látványos nyitásnak és felpezsdülésnek nyoma sincs. Nem az izgalom, hanem a megszokás, a tízegynéhány éves közös múlt és a nosztalgia az, ami évről évre idecsal.
   
   [...]
   
   Voltak azért emlékezetes pillanatok is. Már a második nap délutánját ültük, amikor Elek Tibor, szerintem jogosan, úgy találta, semmiről sem szól ez a tanácskozás. Felvetette, hogy talán külön-külön fel kellett volna készülni az előadóknak az egyes részkérdésekből, valaki összefoglalhatta volna a finanszírozás problémáit (akkor nem lenne egyik felszólalónál ugyanaz a tétel százalék, ami a másiknál ezrelék), valaki áttekinthette volna a vidéki lapok, másvalaki a határon túliak problémáit, lehetett volna előadó, aki a folyóirat-struktúra törésvonalait elemzi stb. (Erre válaszolva Székelyhidi Ágoston, a kuratórium elnöke kifejtette, hogy ez nem állt szándékukban, azaz a tanácskozás nem véletlenül, hanem szándékosan olyan, amilyen...) Ami egyébként azokat a fránya törésvonalakat illeti, ezek körül majdnem kibontakozott az érdemi vita. Ács Margit rövid villanásában például megállapította, nem a táborok megléte a baj, hanem hogy vagy lebecsüljük vagy démonizáljuk egymást. Szerinte a bal-liberálisok lebecsülik a nemzeti-konzervatív oldalt, a nemzeti-konzervatívok pedig démonizálják a bal-liberálist. Elemzésre érdemes felvetés, ezen a nyomvonalon talán eljuthattunk volna valahová - de az észrevételre senki sem reagált. Már-már kialakult valami vita akkor is, amikor L. Simon László a Parnasszusról szólva azt mondta, lám, ez olyan lap, amely nem válogat a szerzők között hovatartozás szerint - mire Oláh János felpattant és ezt kikérte magának: a Magyar Napló sem rekeszt ki senkit. L. Simon válaszolt: ő nem említett kirekesztést, de azt Oláhnak is el kell ismernie, hogy egyes szerzők egyes lapokba nem adnak anyagokat, és élesen elüt egymástól mondjuk a Magyar Napló és a Jelenkor szerzőgárdája. Ennek a gondolatnak sem lett folytatása. Vasy Géza irodalmi reminiszcenciával szólva megállapította, hogy az örökségbe kapott itatóvályút nem hosszában, hanem keresztbe kellene elvágni, mert így egyik örökös sem tudja használni; ahogy a történelmi múltban a végvárak vagy a törökkel, vagy az osztrákkal egyeztek ki, úgy nekünk is ki kellene egyeznünk bizonyos kérdésekben, de nem ártana előtte megnézni, kivel egyezett ki a szomszéd vár. Figyelemre méltó meglátás, ám süket fülekre talált. Papp Tibor a szerkesztői elkötelezettségről beszélt, amelynek pénztől és körülményektől függetlenül munkálnia kell, Gál Elemér meg éppenséggel a legjobb emberi tulajdonságokkal ruházta fel a folyóiratokat, mint életünket meghatározó és megnemesítő személyiségekről, úgy beszélt róluk.
   (teljes anyag)
   (Az írás a miskolci Új Holnap őszi számában jelent meg.