- Nem szokásos dolog negyvenkilenc évesen első kötettel jelentkezni?
- Valóban. De lám, ilyen is van. Korábban egyszerűen nem akartam kitenni a verseket a recepciónak. Meg akartam óvni magam számára ezt a terepet. Olyasfajta viszonyban voltam velük, mintha a naplót írtam volna, jóllehet ezek a szövegek ki vannak dolgozva, az évek során többször is visszatértem rájuk. Ugyanakkor mindig nagyon intim dolognak tartottam ezt a fajta írást. Magát a tényt, hogy verset írok, függetlenül attól, miről és hogyan. Eszembe jutott néha a kötetben való közlés, mint lehetőség, de soha nem léptem tovább ritka, folyóiratokbeli megjelenésnél, és azon túl, hogy néha felolvastam a barátaimnak. Bensőséges, nem publikus, és a szakmai életemhez képest periférikus dolog az életemben a versírás, amennyiben az a szó, hogy periférikus nem értékhelyet vagy az intenzitás hiányát jelöli. Ez csak annyit jelent, hogy a szakmám, a filmezés eleve csak publikusan működhet, egy hordozó-formátum felett az ember nem készíthet csak úgy magának filmet. A hivatásom tehát, amivel a kenyeremet keresem, a homlokverejték, a szakma, amiért dolgozni kell, ahol az ambíciók feszítenek, a filmezés. A költészet, illetve a nem alkalmazott írás eddig magánügy volt, és jóval előbb is kezdődött, mint minden más az életemben. Talán ezért is publikáltam keveset. A régi Mozgó Világban kétszer, épp akkor oszlott fel a szerkesztőség, amikor belejöttem volna. Azután nagy kihagyással a 2000-ben olykor-olykor.
- Az elmúlt három-négy évben merült fel bennem egyre gyakrabban, hogy rendet kéne tennem e versek között, és egy kötet jó lehetőség erre. Időközben pedig megszűnt bennem a félelem a fogadtatástól. Pontosabban attól, hogy azáltal elvész ez a belső lehetőségem, szabadságom. Ezek a versek megvannak már. Tíz évvel ezelőtt talán le lehetett volna beszélni akár az írásról is, de most már jól ismerem ezeket a verseket és tudom az értéküket is. Ki merem adni őket a kezemből, és hajt valamiféle kíváncsiság, hogy na, most mi jön ezután?
- Nem félsz attól, hogy jó páran csak egyfajta sznob kíváncsiságból veszik kézbe a könyvedet?
- Ez inkább előnye ennek a harminc évnek. Ha már egyszer kiadod magad egy kötetben, szeretnéd, hogy több emberhez eljusson. A versek megcsinálják magukat, a név csupán segíthet nekik. És ezek a szövegek meggyőződésem, hogy megugorják ezt az akadályt.
- Hogyan válogattál?
- A rostálás volt az igazi nagy élmény. Vannak versek, amiket az ember az időbe visszanyúlva megment. Nagyon örömteli pillanat, mikor előkerül egy tizenöt, húsz, harminc évvel ezelőtti szöveg, és észreveszem, hogy egy atavisztikus valami lóg a végén, amit ha elhagyok, akkor az egész vers magára talál. Örültem, hogy nagy korpusszal dolgozhattam. Összeszámolva kiderült ugyan, hogy évente átlagban nem írhattam többet tíz-tizenöt versnél, de ez harminc év távlatában már tetemes anyag. Ami most megjelent, az ennek durván a negyede. A hosszú évek alatt megengedhettem magamnak azt, hogy félbemaradt vagy annak tűnő dolgok fiókok alján hányódjanak, aztán évekkel később ránézve, azt mondjam, ez mégis csak rendben van. Ezekben a versekben ilyen szempontból is idő van. Tom Waits mesél egy zenészről. A szaxofonos nyitott ablaknál játszik, gyerekkorának egy dallamát próbálja felidézni. Járkál fel-alá, fújja a hangszert, de a dallam csak nem jut az eszébe. Egy óra hasztalan próbálkozást követőn dühösen a sarokba hajítja a szaxofont, mire az ablak alatt időközben összegyűjt sereglet megtapsolja a produkciót. Ami csak próbálkozások sora volt, egy másik szempontból összeállt tehát egésszé. Nos, ilyen értelemben volt alkalmam, hogy időben eltávolodva a próbálkozásaimtól felfedezzem az értéküket, hogy a dolgok, amiket félreraktam, kidobtam, elhajítottam ? megmenthetőek. A kötet szerkesztésében is az idő lett végül az alapvető szempont ? a kronológia maga. Hiszen harminc év kivételes adottság, ezt nem lehet kihagyni. Elkezdtem hát 1974-ben, és 2004-ig érkeztem. Bizonyos volt, hogy az idő is hozzáad a szövegekhez, egymáshoz préseli őket, kialakítja, megmutatja az ívet. A szerkesztésben Ferencz Győző barátom segített sokat.
- Magyarországon születtél, de török szülők gyermeke vagy, a világ több helyén éltél. miért éppen magyarul írsz?
- Az életem ilyen szempontból valóban speciális, több kultúrához volt és van közöm, és ilyen módon egy zebra-antilopfajta valami vagyok, és ezt meg kellett ragadnom egy nyelvvel. Éltem Németországban, Finnországban, Franciaországban, származásom révén Törökország is alapvető vonatkoztatási pont számomra. Mindig is opcionális volt, hogy magyarul írjak, de mégis ez volt a legtermészetesebb választásom. A magyart használtam legtöbbet, azzal kerültem a legszorosabb viszonyba, jóllehet, néha még mindig rámjön a frász, ha leírok egy mondatot, hogy ez helyesen van-e. Az a legérdekesebb, hogy írás közben mindig úgy viszonyultam a magyar nyelvhez, mint egy lerakódásmentes, kristálytiszta dologhoz, amit az én személyes használatomra bocsátottak rendelkezésemre. A németet választékosabban, talán ügyesebben tudtam használni, de gyakran a nyelv diktált, szinte önállósult. Előfordult, élményfüggően, hogy németül vagy franciául írtam, de ezek inkább próbálkozások voltak. Az igazi harcot a magyar nyelvvel vívtam meg.
