Darabos Enikő: Savanyú jegyzetelők, savanyú ötvenhat-szőlő (168 óra, szemle)

   
   
    168 óra 44. szám 2002. október 31.
   
   
   1.
   
   A címlapon Kovács László belefejel a hedlájnba. A kezét úgy tartja, mint aki római katolikus módjára imádkozik.

A cím vastagon szedve - az ország sorsa. A homloka ráncoktól gyűrött: aggódónak látszik. Van valami baj?
   
   2.
   
   Az eheti 168 óra hosszú, lírai szöveget hoz a Kerepesi temetőről, amely 1849-ben köztemetőként nyílt meg, 1885-ben dísztemetővé, mára pedig nemzeti sírkertté vált. A dísztemető terminus definíciója úgy hangzik, hogy "e szerint ingyenes temetés és díszsírhely illeti meg a rossz anyagi körülmények között vagy magányosan elhunyt tudósokat, írókat, művészeket". Dísz-temető. Azért kicsit morbid. A temető "ma is él". 1994 óta ismét bárki vásárolhat benne sírhelyet. Megfér itt Jókai Kádár Jánossal, József Attila a mai tehetősebb kínai családokkal és az éjszakára behúzódó hajléktalanokkal. Ez mindenképp megnyugtató. Mint ahogy az is, hogy vannak még barna mókusok. A Hyde Parkban állítólag már csak "elszürkült városi mókus él".
   
   3.
   
   Mintha lehetne olyat mondani, hogy mondd el az '56-os eseményeket, megmondom, ki vagy. Mert, teszem azt, mindenki úgy mondja, ahogy tudja. És ettől semmi nem tántoríthatja el. Ez az "októberi gyalázat" háttere. Mátyás Győző szövege jobb- és baloldalban beszél, érti az indulatokat, de "egy nemzeti ünnep meggyalázását és a durva kegyeletsértést még így sem". Úgy látja, hogy elhomályosult "a tiszta ész kritikája". És túl sokat "vált" a jobboldal. Hol így látja, hol úgy látja. Most éppen így látta. Mátyás számára pedig "marad a kétségtelenül érdekes nyelvi leleményeket is produkáló anyázás". Nincs megoldás.

   
   4.
   
   "Európa szereti, ha magunkról beszélünk" - mondja Almási Miklós, akit 70. születésnapja alkalmából szólaltat meg a 168 óra. Magáról beszél és a mesteréről, Lukács Györgyről. Elmondása szerint "isteni szózatként" hallgatták annak idején a szavait. Csakhogy hátul a sorokban mindig ült valaki, aki buzgón "jegyzetelt". Ők röhögtek ezen, aztán 1956 után kirúgták az egyetemről. Úgy látja, hogy "aki legalább egyszer nem bukott nagyot az életben, abból nem is lesz normális ember". Amerikai ösztöndíja óta tudja, hogy nem szabad semmibe sem belesavanyodni. Azon sem csodálkoznék, ha azt mondaná, hogy ismerd meg önmagad. Idővel azonban rájött, hogy a filozófia besavanyodott és halódik. Így tért át a pénzvilág működési logikájának tanulmányozására. De nem tőzsdézik, mert nincs semmi üzleti érzéke. Az ő szakmája a kritikai elmélet. És így látja az állam és a nemzeti kultúra finanszírozásának kérdését is. A két rendszer között van valamiféle eredendő inkompatibilitás. De alapjáraton bizakodó lélek.
   
   5.
   
   A Nemzeti Színház művészi koncepciójának hiányáról beszélget a 168 óra Sándor Ivánnal. Gondok vannak az épülettel, a különféle politikai húzásokkal, a pénzzel, de senkinek nem tűnik fel, hogy a pályázat kiírásával a pályázók nyakába varrták a nemzeti színházművészet megoldatlan dilemmáit. Sándor Iván szerint át kellene gondolni, mik a magyar színjátszás elvégzetlen feladatai. Ő úgy képzelné, hogy a színház mutassa meg "az ezredvég emberét, személyiségének mentális állapotát, a történelem kelepcéibe szorultságát", vagyis - a kitörési utat kellene megkeresni.

(Nevezzük véletlennek azt, hogy az idézett szövegrész alatti Škoda-reklám ellentmondást nem tűrően megadja a választ: Új Škodával Ausztriába!) Véleménye szerint a pályázat kiírása előtt okos embereket kellett volna megkérdezni a "a valóságos művészi dilemmákról". (Meg lehet tudni, hogy kik az okos emberek, mert fel vannak sorolva a neveik.) A helyzet mindenképpen szar, de "ez az igazi próbatétel művész vagy államférfi számára".
   
   6.
   
   A Fülemüle marad továbbra is a polgárok étterme. Csakhogy a reklámja most nem a minőségi európai konyhára hívja fel a figyelmet, amelyen kívül magyar és zsidó ételkülönlegességek is terítéken vannak, hanem azt nyomja, hogy a napfény ízei. Gondolj, amire akarsz. De mivel tudod, hogy a gondolkodás és az emésztés Nietzsche óta elválaszthatatlanul egybefonódik, megütközve olvasod az vastagon szedett utolsó sort: Mindenki hozzon magával még egy BILAGITOT!