(MTI) - Az Időmozaik című kötet a magyar holokauszt - vagy lágerirodalom - műveinek sorát bővíti. Késői visszaemlékezés, mivel a 15 éves Bernáth László visszatérése után azzal szembesült, hogy a szomorú odüsszeia nyomán ujjai nem engedelmeskedtek akaratának, először úgy tűnt, mintha fizikailag is elfelejtett volna írni - és amikor végül belejött, az emlékeket idéző naplóírást hamarosan abbahagyta. Semprun könyvét, a Nagy utazást elolvasva pedig úgy érezte, hogy - leszámítva egy-két aktuális eseményhez kapcsolódó újságcikket - végképp le kell tennie arról, hogy lágerlétét felelevenítse.
"Furcsa módon a Sorstalanság adott ösztönzést, jóllehet tudom, hogy egy Nobel-díjas regény árnyékában nincs sok keresnivalóm" - írta a szerző, ám a könyvet elolvasva érthetővé válik az, miért szánta rá mégis magát arra, hogy élményeinek mozaikját megörökítse. Az tudniillik, hogy noha a az SS gépezetének iparszerű működése nyomán alig volt különbség Kertész Imre hősének, Köves Gyurinak és az általa emlékezetében megőrzött fiúnak az élményei között, ő egészen másként élte meg a történteket.
Bernáth László ugyanis soha nem érezte magát sorstalannak, "sem előtte, sem közben, sem utána", nevetséges gyermeki elbizakodottsággal meg sem fordult a fejében, hogy ő is meghalhat: pedig látta a krematórium négyszögű épülete fölött vibrálni a levegőt és látta ismerőseit meghalni.
A hajdani emléktöredékek felelevenítésével így Bernáth azt is érzékelteti, mennyiben volt azonos az emlékezetében megőrzött egykori fiú - önmaga - tapasztalata egy másik lágerbe hurcolt kortársáéval, és főleg mennyiben más, egyéni, összehasonlíthatatlan. Mert bár a történések borzalmaiban, azok megélésében és még a ritka örömteli pillanatokban - egy falat többletétel, egy időre megszerzett könnyebb munka, egy sikeres túlélési manőver, egy baráti gesztus, a felszabadulás megérése - sok minden hasonló is volt, mindez sokakban más hatást, emléket váltott ki.
Az eredmény egyfelől hiteles, végig érdekes, elegáns tollal megírt történet - másfelől az eltérően megélt időmozaik is csak erősíti azt, amit Kertész Imre és szinte minden túlélő hiteles visszaemlékezése megrajzol, a holokauszt borzalmát, képtelenségét és elfogadhatatlanságát. S persze azt is, még egyszer, hogy ami ép ésszel elképzelhetetlen, az akkor megtörtént. Erre, mint a napi hírekből is kiviláglik, manapság sem fölösleges emlékeztetni.
