Kiss Noémi 1974-ben született, író, kritikus, az irodalomtudomány doktora. Az ME BTK Összahasonlító Irodalomtudományi Tanszékének és a Balassi Bálint Intézet Hungarológiai Tanszékének tanára. Esszekötete Tájgyakorlatok címmel, a JAK-nál, valamint Celan tanulmánykötete az Anonymusnál 2003-ban jelent meg.
- Nemrég tértél vissza Frankfurtból. Miképp hatott rád ez a távollét?
- DAAD kutatói ösztöndíjjal voltam kint, két hónapig. Nem a nyugati, hanem az egykori kelet-német Frankfurtban, és elmondhatom, nagyon tanulságos volt. Amikor Paul Celan költészetéről írtam, csak nyugati városokban jártam, mert paradox módon épp ott lehetett behatóbban kutatni egy keleti, bukovinai költő írásait. Életemben először voltam most a német keleten. Lakótelepen éltem, alattam egész éjszaka munkanélküli fiatalok szórakoztak. Frankfurtról még tudni kell, hogy a német-lengyel határon van, ezért többször utaztam át Lengyelországba, Slubicébe. Ez a határvidék igazi közép-európai hely, ahol a kelet a kelettel, a nyugat a kelettel találkozik. Írtam egy elbeszélést a tájról és lakóiról, ami a Lettre őszi számában lesz olvasható H mint néma határ, ez a címe, mert azt gondoljuk nincs határ, pedig van. Az írás az új európai multikulti egyik tragikus figurájáról szól, egy anyáról, aki elveszti a gyermekét és török szerelmét.
- Előbb voltál kritikus, mint író. Miképp egyezteted magadban ezt a két teljesen különböző ?szerepet??
- Ez valóban necces dolog abban a hagyományban, ami azt gondolja, hogy megvannak a hagyományos szerepek egy hagyományos irodalomban. Abban a körben, ahol azt gondolják, az elvetélt íróból lesznek a kritikusok, nem mozgok szívesen és abban sem, ahol a nőket még mindig kékharisnyának gondolják. Nos, nálam ez fordítva volt. Később írtam szépirodalmat, mint kritikát. Gondolom, aki figyelmes, látja, a szövegek, a szövegfajták közötti vándorlás, bizonyos reflektált kódok jelenléte a szépirodalomban nem annyira ritka dolog. Elkoptattuk a hagyományos műfajokat. Ráadásul, ha megnézzük a Tájgyakorlatokat, amire céloztál, rögtön lelepleződöm, hiszen az alcíme az, hogy esszék. A könyv mindegyik fejezete egyes szám első személyben íródik, és ezek különféle megfigyeléseket tartalmaznak, tehát egy terepmunkáról van szó, szubjektív tudományról. Szerelemről és érzelmekről, és persze az írás szabadságáról. Persze ez a látszólag nem is annyira hagyományos epikus próza, különböző utazásokról szól, ami lehet a saját családom történetében való metaforikus utazás, éppúgy, mint egy valós utazás mondjuk Bukovinába, vagy Kelet-Magyarországra, tehát nagyon is hagyományos, hagyományőrző területekre kalandozik az elbeszélő. Az utazás során elmosódnak a határok a szépirodalmi szöveg és a kritika között. Ennek vannak látványos eredményei. Ha megnézzük a nyugat-európai női irodalmat, láthatjuk, hogy nagyon sok kritikusnőnek jelent meg az utóbbi években könyve a saját életéről. És hogy még profánabb legyen a dolog, naplószerű formában, őszintén, mindent kitálalva. Mindez egy rossz értelemben vett trendi, de mégiscsak jogos műfaj. S ami a legmeglepőbb, egyáltalán nem unalmas.
- Mostanában divatos téma az úgynevezett női irodalom. Műsorok, felolvasások, viták szerveződnek a kérdés mentén. Te hogyan viszonyulsz a ehhez?
- Számomra a nőiség csak addig fontos, amíg a szerző fontos. Nem gondolom, hogy kimondottan női szövegeket írnék, ráadásul például a Határhelyzetekben nagyon erősen egy irodalomtörténeti ?férfinyelvet? mozgatok. A Tájgyakorlatokban nem. De nem szeretnék semmiféle klisébe belesodródni. Úgy hogy erről ne is beszéljünk, ?az igen, női író vagyok?, éppúgy ciki, mint az állandó tagadása annak, ami vagy. Én másokról írok könyvet, nem a saját nőiségemről.
- A B.,B. és B, című, nagy visszhangot kapott novellád a melegek világáról szól. Hogy érintettek a visszajelzések?
- A közelmúltban meghívtak a Tilos rádió Zártkörű lányok című műsorába, Bódis Kriszta és Gordon Agáta. Rátértünk erre a szövegemre, és azt vettem észre, mintha egyik stigmából átléptünk volna a másikba. És akkor ott, élő adásban feltették nekem a kérdést, hogy meleg vagyok-e. Visszakérdeztem, hogy netán Bódis Kriszta, aki romákról ír, roma? Szépen csőbe húztuk egymást! Szerintem minden valamirevaló szerző biszexuális, éppúgy tud egy heteroszexuális szerelemről írni, mint egy meleg kapcsolatról. Egy nem roma nő is tud írni egy roma nő életéről, mert ez a feladata, mert bele kell mennie egy másik ember életébe. Persze a nyelv írja a könyvet, nem valamifajta ideológia, és az olvasó identitása raktározódik el a könyvben, nem a szerzőjé. Mostanára kiderült, hogy a női irodalom már nem arról szól, hogy megírjam azt, hogy én nő vagyok. Bizonyos rétegeket, speciális témákat érdemes körüljárni, feldolgozni, aminek nem feltétlen a nőiség a lényege, legfeljebb hozzá tapasztja a kultúra (pl. a szerelem, szenvedély). Engem az érdekel, ami hat az emberekre, ezért akarok olyan embereket megjeleníteni a szövegeimben, amilyenekről még keveset írtak. Nádas Péternél sem merült fel, miután megírta az Emlékiratok könyvét, a nagy meleg regényfolyamot, hogy csupán csak a homoszexualitásról szól-e a könyve. Az írásom két nő kusza érzelmeiről szól, az érzelmi kiszolgáltatottságukról, és az meg épp olyan, mint a heteroszexuális szerelemben, ezért ők még nem lesznek mások. Olyan szerelemről szóltam, ami nem teljesedik be, ahol a szégyen mellett még csomó morális kérdés előkerül, minden nyitott marad és az elbeszélő kegyetlenül rövidre zárja az ügyet. Egy kudarc története ez. Nem a melegek privilégiuma, hogy a melegekről írjanak. Gondoljunk csak arra, bár lehet, hogy rossz a példa, ahogyan a férfiszerzőnek meg van engedve, hogy nőként írjon.
