Elveszett regény

Nem nagyon. Kiskorom óta kísér ez a szám, pályázatokon, versenyeken sokszor lettem harmadik helyezett, vagy különdíjas. Ezt inkább annak tudom be, hogy nem egykönnyen vagyok besorolható. Az meg, hogy 283 regény közül harmadik helyre került a regényem, csak azt mutatja meg, hogy tud valamit ez a szöveg, legalább annyira képes, hogy kitűnjön a sokaságból.

A pályázat mennyi idő alatt zajlott le?

Nehéz kérdés. Legalább két év. Az Irodalmi Jelen hirdetését követő év novemberére kellett leadni a pályamunkát - ha jól emlékezem, s eredetileg májusra ígérték a végeredményt, de a nem várt számú jelentkező miatt kitolták az eredményhirdetést 2006. szeptember elejére. Amikor elolvastam a pályázatot, rögtön tudtam, itt nekem dolgom van, szerencsémre a bírálók is ugyanezt gondolták. Csak az utolsó hét zajlott rázósabban, addig nem különösebben izgatott a regény sorsa, sőt, azt gondolom, jót tett neki a várakozás. Úgy alakult az életem, hogy éppen Berlinbe indultam egy felolvasásra, amikor még Pest felé a vonaton lehallgattam a hangpostám, annyit tudattak velem, hogy helyezett lettem, de hogy hányadik azt nem. Egy teljes hét várakozásba került, amíg kiderült, melyik is a három közül. Gondolom legtöbben azért adunk be pályázatra anyagokat, hogy nyerjünk. Illetve inkább időt vásároljunk az íráshoz. Az más kérdés, hogy azáltal, ha nevemet adom valamihez, akkor egyben legitimnek is elfogadom azokat, akik kiírták a pályázatot, és azokat is, akik döntenek a pályázatomról. Jobb szeretnék már nem pályázatokat írni!

Elég tisztességes summát kaptál, bár nem illik pénzről beszélni, de te hoztad szóba.

Beszélhetünk róla. 5000 $ az szerinted óriási összeg? Ha egy fürdőruhás fényképemért adták volna, akkor kidobott pénznek tartanám! A kézműves a munkája árát úgy szokta kiszámolni, hogy az anyagárat legalább megduplázza. Ha visszaosztanám, talán az értelmiségi minimálbért elértem a nyereménnyel. De érdekes hogy Petőfi mennyit kapott a János vitéz ért? Arany a Toldi ért? 100 aranyat? Te is erről kérdezel, mert valóban, ez abszolút tisztességes összeg egy regényért. A másik két regényemért együttvéve még a felét sem kaptam, és az inflációt sem számítom bele. Inkább más esetekben túlságosan alacsony a honorárium. Annyira relatívvá vált, mi forintosítható érték. Az irodalom nem szólhat elsősorban pénzről. Ahogy egyik művészeti ág sem. Mert a művészet és a pénz is hasonlóan működik: monoteista vallások. Nem engednek meg más istent maguk mellett. Mert lehet pénzért verset írni, mondjuk, ha éhes valaki, de most hirtelen egy főállású bértollnok sem jut eszembe, aki valóban érvényes életművet hozott volna létre. De mindig is voltak jó műkereskedők, kiadók, és mecénások is. Erre az Irodalmi Jelen regénypályázata után a teljes magyar sajtó azzal volt tele, hogy milyen óriási összegeket kaptunk, és sorra lenéző, fitymáló írások jelentek meg a pályázatról, a kiíróját jó hogy szégyenpadra nem ültették, s bennünket, győzteseket, anélkül, hogy olvasták volna, amit írtunk elparentáltak. Hallottam pletykákat, hogy egyik-másik kiadó megtiltotta az íróinak a részvételt és még csúnyább dolgokat is. Én nem teljesen értem ezt a világot, de talán ezt nem is lényeges megérteni. Mindenesetre többször sikerült felmérgesednem azon, amit csak újságírói butaságnak tudok címkézni. Nem gondolom azt, hogy engem kötelező ismerni ma Magyarországon, de ha egy országos napilap újságírója a kulturális rovatba ír három hasábba 35 sort, vegye az erőfeszítést, és legalább írja be a nevem egy keresőprogramba, aztán rögvest nem nevez ismeretlennek. Persze ahhoz, hogy ismert legyek, nem elég dolgozni, ahhoz ma botrányt is kell produkálni. Én nem fogom letolni a gatyám, hogy figyelmet kapjak!

Én meg igyekszem nem butaságokat kérdezni! Van igazság abban, amit mondasz, a magyar sajtó elbulvárosodott, de a jelenlévők természetesen mindig kivételek. Ahogy az interjú előtt beszélgettünk, kikotyogtad, hogy 33 évesen írtad ezt a regényt. Ennek az életkornak különös jelentőséget szoktak tulajdonítani. Számodra ez egy szimbolikus szám? Megérintett a krisztusi kor?

Ha a hagyományoktól eltekintek, akkor két szám ismétlődésének nem adok jelentőséget, voltam már 11 éves és 22 is, akkor sem dőlt rám a világegyetem. Ha a családom átlagéletkorát nézem, akkor életem felénél tartok, vagy már túl is léptem rajta bőven. Az egyetemi évek valahogy elnyújtották a fiatal felnőtt kort. Nehezen azonosulok kortársaim problémájával. Elég sokat kellett tűnődnöm 32-33 éves korom körül ilyen ügyeken. Egyszercsak öregebb lettem, mint mikor Hölderlinnek elborult az elméje, túléltem Csokonai Vitéz Mihályt, József Attilát is, és még mindig nem éreztem magam igazán felnőttnek. Talán ezért van ennek a regénynek számvetés jellege.

Megbocsáss, hogy közbevágok, de miféle számvetés ez? Tudom, hogy nem a tematika a legfontosabb, de ez a regény olyan, mint egy pokoljárás!

Pokoljárás? Igen, ez Dante Pokla, csak Vergilius, bugyrok és ördögök nélkül, mentesen a miszticizmustól. Valahol mostanában, Közép-Európában, egy város szélén épp már a harmadik napja tart egy lakásavató buli

Megint közbekotyogok, szóval az én fiatalkoromban is ismert volt a házibuli műfaja, megéltem azt a korszakot, amelyet szexuális forradalomnak lehet nevezni, de amilyen párkapcsolati mélységekről, vagy inkább sekélységekről írtál, hát hogy mondjam, aggódni kezdtem a két felnövekvő lányomért! Kénytelen vagyok direkten rákérdezni, ennyire szörnyűnek látod magad körül a világot?

A kérdés jogos, szerintem nem utoljára kell hangsúlyoznom, hogy ez nem egykori naplóm, ez egy regény. A főszereplő nem én vagyok, hanem egy teremtett szereplő, aki akár lehetnék én is, de bárki a korosztályomból. A főszereplőt nem tekintem saját szócsövemnek, hanem önálló személyiséget teremtettem, aki hozzám képest éli azt a világot, amelyben én sok mindennek csak szemlélője lehetek. Mert amit látok, az többnyire elborzaszt. Az Elveszett alapélményét egy Pynchon novellának köszönhetem, egyetemistaként olvastam egy délután, talán október lehetett, már hideg volt, estére meghívtak egy bulira, ahol ugyan csak háromnegyed órát bírtam ki a dohány és egyéb füstök miatt, de azzal szembesültem, hogy ugyanabba a világba csöppentem bele, amelyet Pynchon 40 esztendeje megírt. Ott és akkor fogant meg bennem a regény ötlete, amit jó 10 éven át csak dédelgettem, és halasztottam, mert közben egy trilógiába is belekezdtem, meg írtam két verseskötetet, pár színdarabot...

És gondolom, elfogyasztottál néhány barátnőt, ha a regényedből indulok ki!

Ilyen kérdéseket meg sem hallok. Szóval ez egy művészregény. Illetve inkább értelmiségi közegből indul ki. A történet a felnőtté válás buktatóiról szól, és azért értelmiségi, méginkább művész főhőssel, mert ma a hajléktalanokon kívül a művészek vannak leginkább kiszolgáltatva a vadkapitalizmusnak nevezhető kornak. Aki igazán meg akarja élni a választott, vagy ráosztott szerepét, s a végletekig következetes marad a gondolatihoz, az időnként minimum meghasonul önmagával. A főhősöm egyik mintájául szolgáló fiúról például akkor tudtam meg, hogy sikeresen öngyilkos lett, amikor a regény felénél tartottam. Amelyik nap postára adtam a pályázatot, összefutottam egy közös ismerőssel, aki megemlítette, mindjárt kezdődik az emlékestje. Egy galériába mentünk, ahol nem bírtam ki túl sokáig, mert újra csak a regényemben találtam magam. Nyomasztó és idült figurák, akik talán művészek, vagy csak beszélnek róla, milyen nagy műveket hoznak létre - amelyek sohasem készülnek el -, csak a póz és talán a vágy mozgatja őket, és iszonytató mértékű intellektuális impotenciától szenvednek, vagy olyanok, akiknek az élete maga a művészet, művet alig hoznak létre, csak cselekedeteik által megy előbbre-hátrább a világ, és megint vannak olyanok is, akik csak írnak, festenek, zenét írnak, nem igazán érdekli őket más. Na, azon az emlékesten majdnem csupa olyan embert láttam, aki szereplője lehetett volna az én Elveszett regényemnek, csupa szájjal író művész, csupa nyomasztó aura. De ez a regény időnként meg-megszólított a világban. Egyszer egy kukán lévő street art-os stencil is kapcsolódott hozzá, ugyanazt megtaláltam egy kutyaürülék-tartó edény hátoldalán is, végül a a regényborítón nem ez a kép szerepelt, de fontos volt számomra. Nagyon sok apró, akár misztikusnak is tekinthető történés erősítette meg bennem azt, hogy igen, ez a regény arról szól, amiről a világ is, csakhogy az legtöbbször mélyen hallgat róla.

Miről hallgat a világ?

Emberek nem csak születnek, nemcsak meghalnak, nemcsak örülnek, nemcsak sírnak. Soroljam? Vannak dolgok, amelyekről nem nagyon esik szó. Aztán emberi hitek. Mi dönti el, hogy valaki hisz valamiben, vagy nem? Soroljam újra? Isten, család, haza? Szabadság, egyenlőség, testvériség? Melyik a fontosabb? Ma totális transzcendens-, és identitáskrízist érzékelek. Csak igen és nem létezik. Holott inkább a talán, az is-is, a nagyjából, a kábé, a nem is tudom tartja féken a világot! Több ismerősöm látogattam már meg pszichiátrián, mert összezuhantak. Számtalan barátom beszélt nekem a problémáiról, arról, hogy mitől nem megy valami. Az őszinteség olyan elemi szintjére jutottunk el, ahol már nincsen helye felszínes hazugságoknak. Ezért én nem sokat tettem, egyszerűen meghallgattam őket. Ennyire volt szükségük. Jelenlétre. Sokszor tényleg nem a probléma megoldástá vártak el tőlem, csak a figyelmet. Sőt, mivel barátaim, volt hogy hecceltek is, hogy na, ebből írjál öregem, fogadjunk, hogy ezt nem tudod!

Hát megírtad! Ezek a problémák tipikusak, főleg párkapcsolatból eredőek, válások és megcsalások, megcsalatások, bizonytalanság, elfojtások, amelyet te annyira fekete humorral kezelsz, hogy gyakran elbizonytalanodtam magam is, mennyire gondolja ez komolyan az író, aztán később kiderült ez is. Én elmúltam már hatvan, mondhatom azt, hogy az én korosztályomban valahogy nem volt divat ennyire "megzuhanni". Nem akarok generációs ellentétet szítani köztünk, de nem vagytok ti túlságosan gyöngék?

Mondjuk, nem tudom, hogy az '50-es, '60-as évek politikai légkörét mennyire viseltem volna könnyen a magam hol halkan, hol hevesen kifejezett igazságérzetével, lázadó hajlamával, de mindenki a maga problémáit érzi nehéznek, elviselhetetlennek. Mondjuk a te generációd világelső lett az egy főre jutó alkoholfogyasztásban, az öngyilkossági dobogó élére is "nektek" sikerült felállni. Soroljam még? Nem hiszem, hogy gyengébbek lennénk, csak megváltoztak a körülmények, más sebességgel létezünk, s ennek meg is lettek a következményei. Két éve Jordániában egy 60 év körüli taxisofőrrel beszélgettem, aki amikor megtudta, hogy Magyarországról érkeztem, rögtön lelkendezni kezdett, hogy hát az a világ legjobb helye, a '70-es évek elején járt az Alföldön katonatisztként, szerinte itt az emberek kedvesek, törődnek egymással, sokat beszélgetnek Én erre csak azt felelhettem, hogy nem! Jordániában kedvesek az emberek, Jordániában beszélgetnek, vagy egy étteremben, ahol kézzel ettem, mert olyannak tűnt az étel, nem kellett fizetnem! A tulajdonos azt mondta, látszott rajtam, hogy ízlik az étel. Ilyet Magyarországon még nem tapasztaltam. Valami, hogy stílszerű legyek a regényemhez, elveszett!

A regényed egyszerre napló és levélregény. Végigolvastam becsülettel a kéziratot, mondjuk nem esett a nehezemre, olvastatta magát, sodort a történet, de megjegyzem, életemben ennyi történettel egy könyvben még nem találkoztam. Honnan szerzeted őket? Ilyenkor az író koppint, vagy kitalál történeteket?

Van amit a buszon hallottam, van amit barátoktól kaptam (például a buszon bekakilt néni történetét), néhány elemet, saját élményt is beépítettem, és fantázia, beleérző-képesség is létezik a világban. De sokat kutattam is hozzá, például a pszichiátriai részhez szakemberek segítségét is kikértem, és sorba vittem haza a pszichiátriai szakkönyveket. Az egyik pszichiáter még azt is megemlítette pár hónap múlva, hogy a főhősöm kórképére már elnevezést is hallott egy konferencián, ebből is csak azt szűrhettem le, hogy ez egy valóban létező mai probléma, nem csak az én képzeletemben él. Drogról, anorexiáról, bulémiáról is sok emberrel tudtam beszélni. Nagyon sokat tanultam tőlük az emberi szenvedés mértékéről, és arról, amit magunk teremtette pokolnak hívhatunk.

Több ponton utaltál szöveg közben más írók szövegeire, a könyv elején az általam kevéssé ismert Pynchon-re, de később felbukkant Tolsztoj egy novellája, Bulgakov nagyregénye a Mester és Margarita vagy Ken Kesey színdarabbá is átírt regénye, a Száll a kakukk fészkére. Mennyire fontosak neked ezek a művek?

Nem feltétlenül nekem fontos minden intertextuális utalás, hanem csak a szöveg és a szereplő szempontjából. Rengeteg finom áthallás is rejlik a szövegben, amely talán csak nekem fontos, például hogy Hajnóczy Péter, Mészöly Miklós mellett ott legyen John Barth, J. D. Salinger is a szövegben és még sorolhatnám a neveket. Ez a regény a jelenben és a közelmúltban, tényleg az elmúlt pár évben játszódik. Arra törekedtem, hogy a lehető legnagyobb szuggesztivitással ragadja meg a szöveg az olvasóját. A pályázat leadása előtt többeken teszteltem a könyvet, máig úgy 20-an olvasták el, ebből legalább a fele azt mesélte, hogy leült olvasni, és nem tudta letenni, annyira foglalkoztatta a szöveg. Ők zömmel a saját generációmba sorolhatók, huszonévestől a negyvenesekig. Az ő műveltségükből indultam ki, és abból is természetesen, hogy milyen zenét hallgatnak, miről beszélgetnek.

Hol tartasz az írói pályádon? Nekem úgy tűnik, tudatosan haladsz előre. Mennyiben tervezhető egy regény?

Tervezhető, de mivel minden előzetes elképzelésemet munka közben többször is próbára teszem, s nem sajnálom arra az időt, hogy újraírjak, kijavítsak valamit, ezért a terveket a helyükön kezelem. A terv az csak terv! Vázlatot például soha nem szoktam írni, mert az mindig átcsúszik "rendes" írásba. A regényírás nemcsak szellemi tevékenység, hanem fizikai is. Sokat kell ülni hozzá, amikor nem szerencsés, ha bármi eltereli a figyelmet. Majd tíz éve kezdtem bele egy trilógiába, ennek a munkának a vége felé tartok. Egyre nagyobb szövegtestben tudok gondolkodni. Az első prózai kísérleteimnél még a mondatból a bekezdésben való gondolkodás megtanulása zajlott, most biztosan uralni tudok egy 100 oldalas összefüggő szöveget. Ha nem írtam volna mást az elmúlt évtizedben, már két éve végezhettem volna a magamnak kiszabott feladattal, de nem így történt. Ráadásul pénzt is kellett teremteni ahhoz, hogy oda tudjak ülni a képernyő elé, vagy kutassak az íráshoz. Úgy másfél éve az anyagi gondok már nem hátráltattak komolyabban. Abban a tekintetben, hogy mennyire tudok írni, azt remélem nem csak változni, hanem fejlődni is fogok még. De ez nem csak rajtam múlik. És a Schvab-trilógia lehet, hogy végül még egy kötettel kibővül, de vannak olyan regényterveim is, amelyek nagyobb időt ölelnek fel, mint amennyi momentám a rendelkezésemre áll, az energiáról nem is beszélve. Mivel úgy gondolom, hogy szellemi épségben még körülbelül ugyanennyi időm van hátra, azt már nem szeretném túlságosan elaprózni. Tavasz végére a Schvab diariom ot szeretném befejezni, mellette egy hozzá kapcsolódó darabon dolgozok, őszre egy mesekönyvet szeretnék írni, bár lehet, hogy kettő is lesz belőle. Aztán döntöm majd el, milyen erőt próbálóbb tervbe vágok bele. A prózaírók negyven és ötven éves koruk között szoktak legjobban teljesíteni. Az, meg hogy hol tartok a pályámon, az legyen a kritikusok dolga, ne én méricskéljen. Azt érzékelem, hogy idén több minden beérett. Megjelent horvátul a Schvab evangiliom, ugyanez a könyv egy gimnáziumban érettségi tételként szerepelt, jártam egy nagydoktori védésen díszvendégként, mert a regényeimről sok szó esett a szövegben, meghívtak Berlinbe, hogy beszéljek arról amit csinálok, próbálják egy mesedarabom Néha úgy tűnik, lassan-lassan kifut velem a vonat az állomásról. De hogy hová tart? Nem tudom.