| Amint az ember a Ceglédi Váróterem felé botorkál, a Nyugatiban, színen, vasúti töltésen, arra gondol, hogy a MÁV legalább Shakespeare tiszteletére rendet csináltatott volna. Aztán arra, hogy a Hamlet több MÁV-ot is megér. Fel hát a törmelékre, cimborák! Aztán ahogy beér a csarnokba, látja a földpadlót, rajta a vágányokat, a váltót, s a háttérben felállított kakasülőt, a közönségnek, rájön hirtelen, hogy már régebb idő óta a közös Helsingőr sínein egyensúlyoz, kövei bicsaklítja a bokáját. Né, ott lézeng Balázs Attila is, ő fogja alakítani Hamletet. Vagy már alakítja? Nem tudni semmit. Századfordulón, sorsfordulón, hármas vagy többes úton vagyunk. Valahol egy vasúti fővonalon, vagy isten háta mögött (helsingőri, temesvári, közép-kelet-európai rendező pályaudvaron, vakvágányon - sok erre a karambol.) Né, az ütközőbak! Az út vége. Aztán az előadás egészen megkezdődik. Királyt temetnek, ahogy kell: érckoporsóban, filmes kamerák össztüzében. Látjuk a gyász nyűtte családot, arcok könnyben, szemek tűzben. Hátul egy temetés képe egy papírlepedőn (Ferenc Józsefet teszik épp hidegre, vagy ezzel ne foglakozzunk?) Gertrud arca pállott, Hamlet arca eszelős. Claudius király fegyelmezett. Metsző és kiszámított. Self made king. A zene is segít, hogy az emberen kezdjen elhatalmasodni a történet. A királyné röppenése a gyászból a nászba, hullából a hallelujába. Hamlet marcangoló fájdalmát értjük és elvárjuk. Kicsit tán idegesítő, hogy nem tud uralkodni az érzésein - mint egy Hamlet a nagykönyvből! Aztán Szellem jő, lát és... zavarunk fokozódik. Ezt a szerteszét eső, földön vonagló, artikulálatlan hangokat hallató Hamlet fogja helyre tolni a kizökkent időt? Értetlenségünk nem oszlik (ismét érezzük a bokánkat, ami megbicsaklott bejövet, s meglátjuk a feliratot Helsingőr falán: Tűzcsap! De hát mitől felednénk, s adnánk át magunkat ennyi elidegenítő mozzanat és szaggatás közepette a dán királyfi bús történetének? Né, most lerántja a papírlepedőt, amire apja (Ferenc József?) temetését vetítették, őrjöngve tép papírt és ruhát, földre veti magát, ír valamit, vagy csak úgy tesz, szájából szócsonkok bugyborékolnak - az ember tudja, hogy most mondják más Hamletek a kizökkent idő monológját, és mélabúsak és felelősek és felelősek, és okosak, csakhogy el nem sül a fejük, s a kezüket is olyan szépen tartják, s lábuk harmadik pozícióban. Ez meg itt őrjöng a fájdalomtól, a feladattól és a felelősségtől. Mi történik itt? Na de majd csak jön a megtervezett Hamlet, a színlelt őrült, s akkor az ő szellemi nagysága előtt eltörpül, minthogy törpe is, Claudius és a többiek mind! Csupa piti alak! S köztük egy hérosz, egy Hamlet-Hegel, egy Hamlet-Kant, s mi majd elégedetten vesszük tudomásul - mi nagyszerű értelmiségiek! -, hogy él még Hamlet! A világ ugyanúgy szar le minket, ahogy vagyunk, intellektusunk, a fénylő, még nem akadályozott meg egyetlen királygyilkosságot, háborút, októberi forradalmat sem, de van nekünk - helyettünk! - egy Hamletünk! Majd ő! A mi Hamletünk már csak azért is fölötte áll ezeknek, mert olyan sok szempontja van, hogy nem találja köztük az egyetlent, ami elvezet a mindent megoldó tőrdöfésig, amitől aztán hull a gaz-király, a gaz-forradalom, a gaz-történelem! Jöjj, ó Hamlet! És Hamlet - Balázs Attila, a temesvári - jön is! Ennek teljesen elment az esze?! Ez tényleg megtébolyodott?! Hát nem tudja, nem olvasta, nem látta másoktól, hogy neki Hamletet, az álhibbantat kéne játszania? Aki fölényes és hűvös, esze vág és villog? Hogy környezete neki a bokájáig sem ér? Csupa vérnősző barom és loncsos udvaronc, s köztük ő a kiváló és a - mi tagadás - a szép?! Hát nem erről van itt szó. Balázs Attila a széttépett papírlepedőből tűzködött magára ruhát, olyan, mint egy elmebeteg balett-táncosnő. Ha játssza az őrültet, akkor nagyon tehetségtelenül teszi. Ha valóban őrült, annak jó és visszataszító, s ami a legaggasztóbb, egy másik darabból került ide, s megtévesztésképpen a Hamlet szövegeit nyomja. És akkor az ember, amennyire a vágtató előadás közepette csak teheti, megpróbálja átrakni az előadást egy másik számrendszerbe. Hogy sikerül-e, attól függ, mennyire nőttek hozzá a bőréhez az elvárásai. Végül csak-csak készenléti helyzetbe lavírozza magát, s miközben nézi, amit a színészek éppen adnak, átszámolja az előadást visszamenőleg, az új számrendszerben. Hogy sikerül-e? Nem tudható. Biztos van, aki képtelen a ruhatári szögre akasztani azt, amit a Hamlet-től elvár, kikapcsolni magában Lawrence Oliviert és Gábor Miklóst, s mind megannyi nyomdokvizükben sodródót. De lássuk, mit kellett volna látnunk. Hamletet az apja halálánál, az anyja friss házasságánál kegyetlenebbül fojtogatja, hogy ő ezt a tragédiát és árulást nem tudja feloldani. Nyamvadt értelmiségi ő, aki csak sodródik a könyörtelenül megszervezett, magabiztos, rítusaiban és szertartásaiban megkérdőjelezhetetlen és kifinomult világban. Mit tehet ő Claudiusszal szemben (Demeter András), a Renddel szemben? Még hogy fölény! Szellemi! Lepkesóhaj! Kitalálta ezt a nyamvadt kis cselt, hogy hülyének tetteti magát. Nem rossz ötlet, de mindenki érzi, ő maga is érzi, hogy még ennek véghezvitelére is alkalmatlan. Eszelős balett-táncosnő! Rémesen tehetségtelenül színlel. Az előbb, amikor megkérdezték tőle, hogy mit olvas, kínos zavarában csak annyi jutott eszébe, hogy "szó, szó, szó". Ilyen volt mindig: merev, idétlen és görcsös. Ködvágyak és kódképek embere. Még hogy ő áll bosszút, ő tolja helyre, amit helyre lehet itt még tolni?! Hiszen a lányokkal szemben is mindig ilyan balfácán volt. Ott jön, né, Ophelia, hiszen még vele szemben is durva, pedig nem akar az lenni, otromba és esetlen. A lányoknál sem volt jó soha! Végül mintha mégis felvirradna a cselekvés esélye! Egy színielőadás ügyes kis csapda, s a király tán fennakad! S a dolgok tényleg jól alakulnak, a király, a királyné, mindenki örvend, hogy a vicces bolond kedvét leli végre valamiben. Mert különben kit érdekel? De mégiscsak királyfi! És mostanában már olyan elviselhetetlenül hülye, hogy végül még valami marhaságot csinál! De lássuk Hamlet nagy pillanatát! Mindjárt kezdődik az előadás az előadásban. A kelepce becsattanásra kész! S akkor ő majd... Akkor... nem tudja, mi lesz, de nem számít! Fő, hogy itt ül most mindenki, aki számít, a legyőzhetetlenek és megdönthetetlenek. Mindenki méltóságteljes, csak ő mászkál közöttük, alig birván palástolni eszelős izgalmát. Hogy ő ezt milyen jól kitalálta! Mászkál, mint valami nagy, fekete emberszabású majomféle, jókedvétől borsódzik az ember háta. Az értelmiséginek ilyen az arca, ha látja valóra válni képzeletének elhamarkodott játékát. És belevágja magát a szerencsétlen Ophelia ölébe. Mint egy tuskó! Sohasem tudott bánni a nőkkel sem. De most nem érez lelkifurdalást. Most még arról is megfeledkezik, hogy "tikkad, mert kövér". Ez is rémes, ez a szakadatlan drukk, ami mindent elront az életében. De most erről is megfeledkezik, most fölényesnek és hatalmasnak érzi magát. És végül ez még akkor is igaz, ha látszatra idétlen, eleve vesztes. Csak ment minden mindentudó entellektüellje annak a huszadik századnak, mely Ferenc József halála után mindent lát és semmit sem tesz a huszadik században. Nem tesz, mert természeténél fogva "tikkad". Ha pedig eljut idáig az ember - előrefelé nézve, visszafelé emlékezve az előadást -, immár egyszerű minden. Naná, hogy Hamlet nem döfi le a bizonyosság megszerzése után a királyt! Naná, hogy átlát a két kirendelt udvaroncon, Rosenkrantzon és Guildensternen, s mégis elhajózik velük Angliába! Tudta ő, hogy tehetetlen! Csak a rettentő fájdalmat kellett elemésztenie magában, s ez el is emésztődött, amikor számonkérte anyját és leszúrta véletlenül Poloniust. Immár visszahanyatlik előző létébe, ahol minden viszonylagos, a szellem a való, és a való nincs. A Halál is röhögnivaló! Fetreng is valami kéjes, önpusztító, értelmiségi jókedvben szegény Yorick sírhantja partján! Hát nem mulatságos! Ez volt, van és lesz! Nem cinikus ő. Tehetetlensége állapot, nem fegyver. Szörnyű ennek a szegény Ophéliának a halála is - ott hozzák, né, holtan! Itt már sokkal nagyobb pusztulások estek, a lány tébolya és halála szinte már esztétikailag kívánkozik a tetejébe. Persze, fáj, nagyon fáj! De hát - gondolja ő, s gondolhatja az ember, immár együtt haladva az előadással - ez történik velünk mindig, amióta csak az eszünket tudjuk. Nagyon fájt, és bumm! Bumm, és akkor mi volt?! A fájdalmat elemésztettük valahogy, s el-eltépelődtünk azon, hogy lenni vagy nem lenni?! Aztán, hogy ilyen szépen beletörődtünk a megváltoztathatatlanba, jön maga a Rend, jön a Király és az Udvar, jön a Világ és a Huszadik Század, és nem hiszi el nekünk, hogy már olyanok vagyunk, mint meleg vacokra vágyó nyuszik. Roppant és körmönfont, messzire tervező ellenfelet tételez fel bennünk! De hát neki is tévednie kell valamiben, különben sohasem pusztulna el! Jön az alpári trükkel: mérgezett tőr, méregpohár - már csak az hiányzik, hogy a padló is megnyíljék gombnyomásra! Igen, igen, a király rendezi meg végül azt, amire mi, Hamletek képtelenek voltunk: a saját halálát, a felesége pusztulását - szegény anyánk! -, és a másik balfácán értelmiséginek, Laertesnek a vesztét. És vívnak és isznak és meghalnak mind - és nem nyílik meg a padló gombnyomásra. Az értelmiségi ebben is csak eszköz, még ha a csapás vágyott mozgásának irányába hat is. Talán két dolgon illenék még eltűnődni. Miért egy sínpáron botorkálja végig az előadást a temesvári Hamlet. Az előadás rendezője, a fenomenális Victor Ioan Frunza,aki e sorokat olvasva, tán így sóhajt fel: "gondolta a fene!", nyitva hagyja a pályát a találgatások előtt. Álljunk hát be mi is a magunk vonatával a pályaudvarra! A világ, benne hamleti tragédiák, királygyilkosságok, árulások, a világ tehát eleve egy olyan sínpáron járja danse macadore-ját, melyen előbb-utóbb vonat jön, szétfröccsentve mindent, amit kósza-átmeneti pillanatainkban szentnek és fennen valónak tartottunk. S a nagy-történelem vonata jön is. Mindig jön. Eladdig, hogy - az előadáshoz visszatérve - nem lepődtünk volna meg, ha befejezésképpen kinyílnak a kapuk, és begördül egy irdatlan és otromba, huszadik századi mozdony. A nagy októberi például. És ha Balázs Attilát és Demeter Andrást és óh, Tokai Andreát, mint Sírásót, s a többieket mind, el is rántottuk volna, nagyon jól el tudtuk volna képzelni a kerekek alatt ropogó emberi csont hangját - felvételről. Noha e sorokat még szabálytalan színibírálatnak sem nevezhetjük, szóljunk röviden néhány művészről. A minden Hamlet-képünk lerombolójáról, Balázs Attiláról - nem csekélység vállalni ezt a Hamletet a temérdek tűnődő, fölényes, s mint ilyen, hamis huszadik századi Hamlet után. Na és Demeter Andrásról, aki életének tán a legjobb alakítását nyújtja a hatalomtechnikus Claudius szerepében: pontos, könyörtelen, kiszámít mindent, hogy eme képességeibe bukjék bele végül. És említsük meg a megejtő és bizalomgerjesztő Barabás Botondot és Kocsárdi Leventét (Rosenkrantz és Guildenstern), a haverokat, a klasszakat, akikben csak Hamletek képesek felismerni kapásból az eszközembert. És hát a színészet nyíladozó csodáját, Tokai Andreát, az ősideje mindent tudó, értő, megszenvedő és kinevető Sírásót. Egy fiatal színésznő! Még éppencsak hogy kezd kinőni a deszkákból, s már fölöttünk száll! De legyen ennyi, még azt is mondanák, elfoglalt vagyok. Persze, hogy az vagyok, csak nem úgy. Alkalmasint nagyon jó Magyari Etelka is, mint Ophelia, csak sajnos szétzörgi megőrülését a papírokkal, melyek sistergése már Hamletet is kísérte. Nem lehet ennyire nem tekintettel lenni a nézőre. Tudom, persze, első a nagy rendezői tökgyalu, a néző a modern színházban le van szarva. Azért mégis fájlalom, hogy a szöveget illetően emlékezetemre vagyok utalva néha. Amiképpen az is gyötrelmes, hogy a végtelenül széles játéktér miatt az előadás néha a pályaudvar indulási oldalán játszódik, én pedig, sajnos, az érkezési oldalon ülök. Halvány képeit Hamletnek és társainak végül beissza a föld - nem költői elvetemülés, valóban ezzel ér véget az előadás. És azzal, hoyg nem jön Fortinbras! Nem hiányzik. Jönnek, mint az köztudomású, jönnek a Fortinbrasok! Már hallani a felénk robogó vonat távoli sípszavát, a kerekek zakatolását. Be lehet adni, felvételről, a csontok ropogását. ( |
