 |
N. P.: Ez a kérdés így nem jó.
F. S.: Tegye úgy fel, ahogy jól hangozna.
N. P.: Nem tudom maga helyett a kérdést feltenni.
A cím és a mottó már megszabja az irányt, de végleges álláspontunk kialakítása előtt, a biztonság kedvéért, idézzünk szaktekintélyeket. Mindketten (főleg) a Nádas Péter-interjúról beszélnek.
1.
Felkészült, a saját kérdéseire láthatóan valóban választ váró, tehetséges kérdező, plusz némi, meglehet mesterséges, ám mégiscsak civil báj (pl.: Ez egy regény?, vagy: Mit csinál az író?), s ehhez a kérdező sem szakmabelinek, sem komplett idiótának nem tekintő, gondos beszélgetőpartner #8212; lám, az, ami létrejön, egycsapásra elhalványítja a szakszerű irodalmi átlag-interjúk előre belátható, óvatosan szürke kérdéshorizontjait, s azok általában szárazan soványka eredményeit. (Szilasi László, litera.hu, 2004. május)
2.
Egyedül a Friderikusz Sándor-műsorbeli "talk show" villantott fel valamicske reményt, amely azonban a kérdező (Friderikusz Sándor) felkészületlensége miatt dramaturgiájában megmaradt a "promóciós esemény" szintjén, és ahol a válaszoló (Nádas Péter) viselkedésén érződött a show-műsorok felületességével és lekezelő bánásmódjával szembeni távolságtartás. (Borbély Szilárd, Alföld, 2005. március)
Míg az olvasó olvasott, végleges álláspontunk, hipp-hopp, ki is alakult: győzött a 2-es számú versenyző; a vesztesnek, a jóindulatú Szilasinak mellkasi hideg borogatást javasolunk, hátha keményszik kicsit az a vajszív.
Kőből azért persze a mienk sincs, így elismerjük általánosságban, hogy Friderikusz műsora, A szólás szabadsága a kortárs magyar közszolgálati televíziózás egyik szellemi zászlóshajója, a konkrét ügyet tekintve pedig, hogy az írókkal készített interjúinak valóban megvan a maguk "meglehet mesterséges, ám mégiscsak civil bája". (A műsor honlapjának Friderikusz kommentárja c. rovatában pedig rendkívül szimpatikusan vall a szerkesztő úr arról, mekkora élmény volt kezébe venni Nádas Saját halál című kötetét.) Mint igényes felnőtt nézőknek, mégis-mégis muszáj őt elmarasztalnunk.
Politikai szófosókkal beszélgetve nem számít a felületesség és a lekezelő bánásmód, mert az alany általában ugyanígy viszonyul a kérdezőhöz. Az író-költő ember azonban, már ha igazi író-költő ember, abból él, hogy meggondolja, amit kinyilatkoztat. Élőbeszédben is megforgatja szájában a szót, vagy legalább utólag szeretné pontosítani, cizellálni, amit a kérdészuhatagba nagy sietve közbeszúrt. Friderikusz akkor különbözhetne az izgága freitamásoktól, ha fele- vagy negyedannyi kérdést tenne fel, mint ők, és, esetleg többször visszatérve egy kérdésre, kivárná, hogy értékelhető gondolat nyerjen megfogalmazást az értékelhető gondolatok emberétől. De nem így tesz, záporoznak a kérdések, a válaszok ritkán érdeklik igazán. Például:
F. S.: Megijedt a halál közelségétől?
N. P.: Nem. De az azt jelenti, hogy a test félelme az legyőzhetetlen, nem is akartam legyőzni, nem is lehetett volna hozzákezdeni, a test fél, és ettől függetlenül az ember, ha nem fél, akkor nem fél.
F. S.: Akkor egy nagyot ugorva és már a könyvön túltekintve miért távolodott el 20-21 évvel ezelőtt három órányira a várostól, Budapesttől?
Mond egy mondatot arról valaki, hogy mit élt át a klinikai halál állapotában. Erre Sándor ugrik egy nagyot, és túltekint a könyvön. Ráadásul, vidéki elménk jól emlékszik rá a tévéadásból, olyan álmélkodó hangsúllyal ejtette ki és ismételte meg később ezt a három órát, mintha Budapesttől három órányi távolságra már csak majdnem szervetlen egysejtűek kószálnának a ritkás légűrben, emberi, pláne kulturális jelenlétre semmi esetre sem számíthatnánk.
Aztán elmegy kicsit életútinterjúba, aztán elmegy kicsit szobábapillantóba, de csak sietősen, szorít a műsoridő. (Azért javára kell írnunk, hogy érződik, tiszteli az írót, és hogy alapkérdéseket is feltesz: van pénze? szeret élni? hisz Istenben?) Nádas néha kioktatja (ld. mottó, vagy az, hogy "azon a véleményen vagyok, hogyha nem szükséges, akkor a pausál ítéletektől, vagy az általánosságoktól akkor inkább tartózkodom. És inkább a differenciálás, azaz a részletek megvizsgálása felé megyek el"). Nem tudjuk egész pontosan, csak sejtjük, mik lehetnek azok a "pausál ítéletek", de azzal messzemenően egyetértünk, hogy a szerkesztő úr számára is a részletek alapos megvizsgálása lenne a célravezető.
A 2005. március 20-i, Varró Dániellel való beszélgetése előtt például a futtában átnézett netes anyagok készültének dátumára vethetett volna pillantást. Merészen feltételezzük, hogy akkor nem mint aktualitást idézte volna az 1999-es beszélgetést, amiben Dániel úgy nyilatkozik, hogy inkább van fordítói hivatástudata, mint költői. (Ha jól emlékszünk, az ifjú poéta, szerényen bár, de utalt is rá, hogy ez régi nóta, ma már másként érez.) És jobban elmélyedhetett volna a frissebb kötetben, a Túl a Maszat-hegyenben, hogy a Boci-boci-paródia mellett ne egy semmi kis serdülőkori zsengét, hanem valami érettebb, ütősebb szöveget olvashasson föl a szerény bárd. Egyébként sem kellene gyermekként kezelni egy lassan 28 éves fiatalembert: meggyőződésünk, hogy a "mért anyukádnak mutatod meg először a verseidet?" típusúaknál rafkósabb kérdésekre is tudna válaszolni.
Azt mondjuk Önnek a költővel, Sándorunk: jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat - ahol "fiad" alatt a közönséget értjük. Ha megengedheti magának, legyen még kevésbé kereskedelmi. Ne higgye azt, hogy a nézőhöz le kell ereszkedni, ne gondolkodjék együgyű módon. Ne elégedjék meg a gesztussal, hogy, mint mondotta most vasárnap, "megmutatja" a szellemi-kulturális élet némely kiválóságait. Adjon rá esélyt, hogy kicsit okuljunk is, kicsit élvezkedjünk is. Adjon rá esélyt, hogy ha épp nincs szenzáció, akkor is történjék valami a stúdióban.
Spiegl Gabnai
spiegl.gabnai@freemail.hu
Kapcsolódó:
Egy Nagy Könyv,meg egy kicsi - Nádas Péter: Emlékiratok könyve, Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vesszőcsapás
Romhányi a Rémhunyó
|
