A háztűznéző legény I. rész (népmese)

Hol volt, hol nem volt, túl a nagy hegyeken is, volt egy kis falu. Abban lakott egy legény. Dolgos, szorgalmas, szép szál legény volt, házzal, jószágokkal, szép kis gazdasággal. Csak egy hiányzott a házából: takaros feleség. Az anyja eleget mondta neki, hogy ő már elerőtlenedett, nem bírja a dolgot. Asszony kell a házhoz. - Nézz csak körül, édes fiam, a faluban, találsz itt eladó lányt nem egyet. - Igen, találok, de az egyik cifra, a másik lusta, a harmadik nyelves. - Hát a Kati? - Kati? Keszege! Csak hálni jár belé a lélek. De azért egyszer mégis megemberelte magát. - Nem bánom, édesanyám, szavát fogadom. Megházasodok. Tarisznyáljon fel, aztán nekimegyek a nagyvilágnak, s addig haza sem jövök, míg nem találok magamnak való feleséget. Okos fiú volt ez a legény, csak nem látszott rajta. Ezért a falubeli leányok azt mondták rá: puliszkalegény! Anyámasszony katonája! Különösen a keszege Kati hányta-vetette magát a többi lány előtt: - Hihihi, még jó lennénk mi is neki! Meglátjátok, úgy jön vissza, hogy nem talál magának való feleséget! - S kacagták előre, hogy fel fog sülni a legény. Már három napja, hogy ment, ment, de még falura nem talált. Hanem belekerült egy olyan nagy erdőbe, aminek nem volt se vége, se hossza. ,,Biztos kerek erdőbe jutottam - gondolta a legény. - De hogy kerülök ki belőle?" Ahogy jön-megy az erdőben, egyszer csak nagy nyögést, jajgatást hall. Arrafelé tart. Látja: egy hóhajú öregasszony bajlódik az egyik nagy fa alatt. Szegény nagy terü gallyat, rőzsét szedett össze, s úgy látszik gyenge volt, összeesett alatta. A legény részvéttel ment közelebb. - Adjon isten, néném! Látom, nehéz az a rőzsecsomó, majd én segítek. - Azzal levette az öregasszony válláról a nehéz terhet, és megindult. - Most csak azt mutasssa meg, merre lakik, aztán én hazaviszem - mondta. A hóhajú öregasszony hálálkodva kelt fel a földről. - Hogy a jóisten áldjon meg, édes fiam! Be jót is tettél velem! Bizony én nem tudtam volna hazavinni ezt a nehéz rőzsecsomót. Egy kis kunyhókában lakott a hóhajú öregasszony, az erdő szélén. Ott már ismerte a legény a járást. ,,Lám, milyen jó, hogy segítettem, az öregasszony megmutatta az utat!" - gondolta a legény, s tovább akart állni. De az öregasszony marasztalta: - Már csak nem engedlek el éjszakára, fáradt is vagy, meg éhes is. Szegény vagyok, de amim van, megosztom veled. A padláson széna van. Ott el is alhatsz. A legény hát ott maradt. Az öregasszony puliszkát főzött, s jól bevacsoráltak. Aztán a legény megköszönte a vacsorát, és jó éjszakát kívánt, majd bevette magát a puha szénába, s nyomban el is aludt. Úgy éjféltájt hirtelen felébredt. Furcsa énekszót hallott. Figyelte, honnét jő. Alulról jött, az öregasszony szobájából. Egy kis résedéket vett észre, s lekukucskált. Az öregasszonyt látta kuporogni egy kisszéken. Különös, érthetetlen nyelven énekelt, aztán egy nagy, fekete könyvet vett elő, és abból olvasgatott. Épp a másik oldalára akart fordulni a legény, hogy jobban lásson - mi van a nagy, fekete könyvben? -, mikor csak megcsikordult a padlás feljárójánál a lajtorja. Két fekete alak lopakodott fel rajta. A lépcsőn suttogni kezdtek: - Itt jó lesz. A padlás üres, megvárjuk, míg a lámpa elalszik, aztán majd lemegyünk a szobába. - Jó - mondta a másik. - Akkor most legyünk csendben, a titkok könyvét aztán majd én veszem magamhoz - suttogta újra az első. Azzal mind a ketten bemásztak az ajtón, és épp a legény mellett kezdtek maguknak helyet csinálni. (folytatjuk)