Géher István (Budapest, 1940): költő, műfordító, irodalomtörténész, esszéista és meggyőződése szerint mindenekelőtt és minden munkájában: tanár. 1972 óta az Eötvös Loránd Tudományegyetem Angol Tanszékén dolgozik, 1990-től az Eötvös József Collegium Angol-Amerikai Műhelyét vezeti. Fő kutatási területe az angol és amerikai filológia. Klasszikus és Modern köteteket állított össze, jelentős műfordító, tanulmányíró, gyakran szerepel a Magyar Rádió műsoraiban.
Egyéb fontosabb művei: Mondom, szerencséd (1981), mi van, catullus? (1984), Mesterségünk címere (1989), Shakespeare-olvasókönyv (1991), Anakreóni dalok (1996), Hol az a látvány? (1997).
Legeza Ilona könyvismertetője az Anakreóni dalok c. kötetről:
Géher István verseskötetének címe - természetesen - nem a nagy ógörög költőre, Anakreónra (i.e. 572-487) utal, hisz tőle alig is maradtak fenn versek, hanem arra a görög lírai műfajra, szerelmet, bort és halált megverselő epigramma-típusra, amelyet anakreóninak neveznek, de amelynek szinte semmi köze a névadóhoz. Géher - igazi filológushoz méltóan - tartja magát a hagyományhoz. Kötetében 78 számozott és huszonegy számozatlan epigramma olvasható, abban a sokszor laza, de nem kevésszer igen szabályos formában, amely az anakreóni költészetre az ókorban jellemző volt (és amely nem azonos az ún. anakreóni strófával). Témái is a tradíció által adottak: bor, halál, szerelem, barátság - ezek körül forog mindegyik kis költemény, sokszor szembeállítva az intenzív életpillanatokat a halállal, másszor lemondó keserűséggel említve az öregséget; egyszer örvendezve a bor és a barátok, a társalgás és az együttlét örömeinek, vigaszának; máskor arra futtatva ki a verset, hogy mit sem tudhatunk, sorsunk önmagunk előtt is rejtély. Első belelapozásra inkább bravúros utánérzésnek tűnhet a kötet legtöbb darabja. A figyelmes olvasó azonban hamar észreveszi, hogy Géher István nem másol, nem utánoz: teljesen őszinte, vallomásos költészetet megrendítő és reflexióra kényszerítő emberi dokumentumokat nyújt, nem beletördeli mondandóját a kész formába, hanem mintegy felfedezte, hogy legszemélyesebb problémái egyenesen erre a formára szabottak. Különösen jól látszik ez, amikor legsajátabb élethelyzeteiről is teljes természetességgel tud szólni az anakreóni formákban (pl. egyetemi oktatói munkásságának tapasztalatairól, verselemző - méltán híres - munkálkodásáról). A kötet anyaga nem "nagy" költészet, de jóval több, mint egy kitűnő irodalomtudós próbálkozása a líra műfajában.
Géher István versei a Liget c. folyóiratban
G. István László
G. István László 1972-ben született, 1997-ben magyar-angol szakon szerzett diplomát az ELTE-n, ugyanekkor fejezte be tanulmányait a Láthatatlan Kollégiumban. 1999-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült. Jelenleg a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanít magyart, a Károly Református Egyetem összehasonlító tanszékén angol irodalmat, és az ELTE legújabb magyar tanszékének doktori hallgatója.
Négy kötete jelent meg, azóta két másik van előkészületben. Verselemző esszéi (Weöres Sándor, Emily Dickinson, W.B.Yeats, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Vas István) és kortárs verseskötetekről írt kritikái a Ligetben, a Nagyvilágban és az Élet és Irodalomban (Simon Balázs, Horkay Hörcher Ferenc, Orbán Ottó) jelentek meg. Verseket és verses drámai műveket angolból fordít, W.B. Yeats drámakötetének valamint W.B. Yeats, Ted Hughes és Sylvia Plath válogatott verseinek legújabb fordításában részt vett, és a kortárs kanadai és skót költők antológiájába is fordított. Kötetei: Öt ajtón át. Liget, 1994; Kereszthuzat. Liget, 1996; Merülő szonettek. Belvárosi kiadó, 1999; Napfoltok. Liget, 2001.
Tóth Krisztina írása a litera.hu-n:
"G. István László versei illékonyak, megfoghatatlanok: nincsen felidézhető történetük, tartalmuk, csak képek sodródnak, futnak egymásba bennük. Mintha különféle állagú, súlyú szótömbök állnának össze: vagyis amit olvasunk, az nem csupán szavak együttese, hanem valami zenei, matematikai egység, amelyben a szavak jelentése csak egyike a súlyozó elemeknek, de maga a szerkezet valami mélyebb, tudattalan logika elvei szerint szerveződik.
Egy alanytalan, végtelen monológ örvényébe körülünk. Benyomások, érzületek kavarognak: sohasem mondatik ki, valójában mi körül gyűrűzik a vers. Mintha maga az írás lassú, koncentrikus közelítés lenne saját megragadhatatlan tárgyához. Vissza-visszatérő motívum a nézés, a szédülés, és a versek mindeközben saját mondataikkal is ezt az örvénylést idézik, körbefordulnak, visszatérnek kezdetükbe, körbeírják a kimondhatatlant, saját felépítésükkel modellezve magát a gondolati folyamatot. Különös egyébként, hogy éppen a nézés, a látás kap bennük központi szerepet: a fölmerülő képek ugyanis sohasem valami közvetlen látványt tükröznek, hanem egy elvont, valamikor látott, de az emlékezetben álomképpé párolt, mintává absztrahálódott rajzot. A belső távlatok vidéke ez a táj fáival, köveivel és folyótorkolataival: a személyiség befelé tágul és oldódik személytelenné a látványtöredékekből rekonstruált világban. A mondatok is mind-mind befelé, egy pontba tartanak, hogy egy kifordított perspektíva törvénye szerint a vers súlypontjában találkozzanak. És mindehhez van ebben valami - közelítő pontosságú szót tudok csak - ártatlanság is. A dikció egy gyalogló ember pulzusához hasonlít: ez az ember erdőben jár, hol fölmegy a dombra, és ilyenkor a mondatai szaporábbak, levegősebbek lesznek, hol megpihen, nézi a felhőket. A kitartott figyelem szomorúsága visszhangzik G. István László mondataiban: "Ruhád is gyógynövényillatú - / felhőben vesz körül, hogy nem vagy / embernek való." Nem valami könnyes szomorúság ez, ellenkezőleg: tág, figyelmes, ráérős, hátborzongatóan idegen és örök életű, mint egy napfoltot bámuló angyalszem."
Krusovszky Dénes: Ti kinek imádkoztok? c. kritikájának részlete:
"Ha azt mondom, hogy 2006 nem volt eseménytelen év, valószínűleg nem fogok meglepni senkit, ha ezt azzal egészítem ki, hogy irodalmi szempontból sem, még mindig csak ugyanazt a közhelyes véleményt fokozom, de ha mindehhez még azt is hozzáteszem, hogy a tavalyi év egyik fontos irodalmi eseménye G. István László legújabb kötetének megjelenése volt, lehet, hogy néhányan már csodálkozni fognak. De hiába, ez a szinte feltűnéstelenül (reklámkampány, kritikai vita, médiabotrány stb. - és ebbe a satöbbibe sajnos a komolyabb olvasói érdeklődés is beletartozik - nélkül) a könyvesboltokba kerülő kötet minden bizonnyal az egyik figyelemre méltó színfoltja az elmúlt esztendő magyar költészetének. Persze nem egyszerű szövegekről van szó, de nem is túl radikálisakról. G. István László új versei éppen anynyi nehézséget okoznak a befogadóiknak, amennyi szükséges ahhoz, hogy ne múljanak el hatás nélkül, és ne is lehessen csak úgy átfutni őket. (A teljes cikk az Élet és Irodalomban).
