Lehet-e szenvtelen a tudomány?
Monostori Imre
Az ismeretelmélet tudorai már elég régóta állítják, hogy különös módon még a kísérleteket végző kutatócsoportokban is befolyásolhatja az eredményt a kutatók személye, a köztük lévő dominanciaviszonyok például és sok egyéb nagyon emberi motívum. Van tehát egyszer a műszer, amely csak azt tudja közölni velünk, amire képessé tettük, s ami a valóban létezőnek csak egyféle derivátuma, s köztünk és az igazság között még ott áll a tudós is, személyiségének bonyolult és öntudatlan torzító mechanizmusaival. Mindez a természettudománnyal kapcsolatban fogalmazódott meg ? hát akkor milyen nagy óvatosságra van szükség a művészetekkel foglalkozó tudományokban születő mérhetetlen mennyiségű szakdolgozatot, diplomamunkát, nagydoktori értekezést, publikációt, egyetemi tankönyvet, népszerűsítő monográfiát tekintve, ha valóban a művészetekről akarunk megtudni valamit!
A huszadik század a tudományosság fétisét alkotta meg ? nem csoda, hiszen a fizika, a kémia, az orvoslás olyan változásokat hozott emberi fajunkba, amelyeket ésszel felfogni talán még unokáink sem lesznek képesek. Az irodalommal foglalkozó tudós filoszok sem érhették be többé az addigi ?irodalomtörténész? meghatározással ? tudniillik, talán emlékeznek, alig fél évszázada még irodalomtörténet-írásnak nevezték a szépirodalmi művek búvárlását, irodalomtörténésznek egy-egy korszak kutatóját, egy-egy életmű filológusát, bár kétségkívül mind e tudást akkor is tudománynak tartották. A tudományfétis előtt önbizalmukat vesztett irodalmárok mégis lázasan keresték a lehetőségét, hogy ők is egzakt módszereket találjanak a művek hatásának elemzésére, s amikor kiszámolták, hogy hány mély és hány magas hang van egy verssorban, akkor már nyugodtan irodalomtudománynak deklarálhatták az ezzel való foglalatosságot. A tanszék és az intézet irodalomtudományi lett. Márpedig ha tudományt művelünk, akkor mindennél előbb való a vizsgálati módszer, amelynek az irodalom esetében egyetlen referenciája van: hogy tökéletesen megfelel a korszerű és egyetemes elvi alapoknak, azaz néhány közismert szerzőtől vett idézettel minden állítás alátámasztható. Az irodalom ? egyáltalán, a művészet ? ugyanis nem beszél vissza, mint a fizikai vagy kémiai vizsgálatok tárgya: az anyag, amely fogja magát, és felrobban vagy nem reagál, ha rossz módszerrel nyúlnak hozzá. A tudóssá lett irodalmárnak mindenekelőtt személytelennek kell lennie, ezt a követelményt magam is több konferencián meghallgathattam mérvadó professzoroktól és akadémikusoktól meg szárnysegédeiktől, merthogy micsoda vircsaft volt nálunk, Magyarországon évszázadokon keresztül: mindenféle impresszionista esszéket írtak a művekről, amelyek tele voltak véleménnyel, érzelmi benyomással; de az úgynevezett pozitivista irány sem volt jobb, mert ott meg kizárólag az alkotó személyére koncentrált a kutatás, a mű genezisét firtatták életrajzban, a korszak és környezet irodalmon kívüli jelenségeiben; ilyen szörnyen amatőr és provinciális beszéd folyt az irodalomról, amelyből mintegy harminc éve végre kimentette a magyar irodalomtudomány ? önmagát.
Hát igen, csak önmagát mentette ki az úgynevezett pozitivista, illetőleg impresszionista vircsaftból, az irodalom, bizony, az ott maradt. No meg ne tévesszük szem elől a tényt, hogy ez az önmagára szorítkozó irodalomtudomány is csak egy részét ? bár sajnos tetemes és tekintélyes részét ? foglalja magába a tudós irodalmároknak, a többieket legszívesebben szintén ott hagyta volna a múltban. Nem akarom én lebecsülni az irodalmat csak szövegnek tekintő, akként értelmező hermetikus hermeneutákat s más újabb módszerek feltatálóit: valóban sok olyan szempontot visz irodalomértésünkbe a nyelvfilozófiai aspektus, amely, mint valami titkosíráshoz használatos rács, a szövegre ráhelyezve megdöbbentő felismerésekre vezet, meg hát túl hatalmasak is ahhoz, hogy fölérjen hozzájuk bolhai köhögésem, de? Olyan helyzetbe kerültünk mi, írók, írófélék, más hitű irodalmárok, hogy időről időre mégiscsak szólnunk kell róla. A szépirodalom recepciójának az az irányzata, amely csak ?résztudományi? hozzájárulását adhatná a teljesebb, korszerű irodalomértéshez, uralni kezdte a szakmánkat. Elvi alapon. Merthogy ez az irányzat, úgymond, az egyetlen, amely nem provinciális. S uralkodni, úgy látszik, jó, mármint annak, aki a hatalmat szereti. Sajátos adottsága e helyzetnek, hogy eme domináns irodalomtudományi irányzatnak ördögien kezére játszik a tan, amelynek jegyében színre lépett. Mert ha kizárólag a szöveg számít, az író a maga indítékaival, szándékaival, személyes kockázatával cseppet sem, a szöveg pedig csak a különböző értelmezésekben testesül meg, abból egyenesen következik, hogy nemcsak az író, voltaképpen a szöveg sincs. Nincs más, csak az értelmező? Még ez is rejtene valami lehetőséget a tan kikezdésére, hiszen az értelmezővel lehetne vitázni, cáfolni a véleményét ? csakhogy neki nincs véleménye. Vagyis tulajdonképpen ő sincs. Ő teljességgel személytelen. Az ő módszerében nincs szükség érvekre, esendő emberi feltételezésekre, ez egzakt tudományos módszer: a tan felsorakoztatott tézisei, sok-sok idézet, manifesztálódott tudományos tekintély. Amelyet a tan képviselői egymás maximális respektálásával és a tudományos élet intézményrendszerén keresztül beláthatatlan ideig fenn tudnak tartani. Az a néhány író, aki óhatatlanul kell e hatalmi ágazat működtetése során, szívesen asszisztál a játszmákhoz, mert hisz ők vannak ebben az általános nincsben: végtére is ők alkotják a kánont. A többi író fölösleges, idő kérdése, és le is fognak morzsolódni.
Nem volna baj az irodalomtudomány eme különbözőségükben is egyetlen tőről, egyazon szellemiségből fakadt irányzatainak térfoglalása, sőt, a marxista irodalomelmélet idején kényszerűen elmulasztott tájékozódást szolgálná, ha nem volna aránytalan mértékű, s ha maga az irodalom ragyogna, diadalmas erővel hódítaná meg az emberek millióit. De épp olyankor veszítette el az író, az irodalmi mű a hasznos közvetítőjét, magyarázóját, propagálóját és mindemellett inspiráló szellemi partnerét az irodalomtudóssá magasztosult professzionális irodalmárok személyében, amikor múlhatatlanul szüksége volna rájuk.
Hogy mit veszít a közönség, tudjuk. A közönség viszont ? úgy rémlik ? nem tudja, de ha tudná, se érdekelné.
E hosszúra nyúlt bevezetővel Monostori Imre irodalomtörténészi munkásságának jelentőségét akartam érzékeltetni. Monostori Imre ugyanazokban az évtizedekben, amelyekről az imént szó esett, látszólag szenvtelenül, mindenesetre nagy nyugalommal végezte adatgyűjtő, tényfeltáró filológusi munkáját, azzal a hozzáértéssel és türelemmel, amellyel csak az igazi könyves emberek bírnak, és írta sorra-rendre érvelő, szilárdan alátámasztott tényekre épített, árnyalatosan mérlegelő elemzéseit. Tanulmányai a szó igazi értelmében szövegértelmező teljesítmények: a tárgyalt alkotó lehető legszélesebb ismeretében születnek, tehát nem egyetlen tetszetős szál kiragadásával létrehozott, kérészéletű hipotézisek, vagy pláne nem valamely elvi prekoncepcióhoz kigyűjtött morzsalékok. Monostorit hatalmas ismeretanyaga képessé teszi arra, hogy a tárgyalt életmű belső arányait szem előtt tartó leírást adjon egy-egy részjelenségről is, tehát nemcsak az adatszerűsége által megbízható kalauz az irodalomban, hanem érett, körültekintő szemlélete által is, azaz hibátlan arányérzéke folytán.
A filológusi alaposságra és mértéktartásra gyakran az alázat fogalma vetül rá. A tudós alázata ? szoktuk mondani. Monostori Imrével kapcsolatban már csak azért is könnyű volna ezt a szokványos asszociációt alkalmazni, mert viszonylag későn indult igazi tudósi pályája, a kilencvenes évekre esik kibontakozása, addig könyvtárosként, majd könyvtárigazgatóként, továbbá az Új Forrás főszerkesztőjeként mások műveit gondozta. Sem a könyvtárat, sem a folyóiratot nem hagyta ott egymásra sorjázó könyvei megalkotása kedvéért, tehát voltaképpen a számos ok mellett, amelyek miatt tisztelgek Monostori Imre előtt, rendkívüli munkabírása, az én képzeletemet mindenesetre meghaladó munkabírása is ott van. Az alázat fogalma ott kísért abban a vallomásban is, amelyet a Lengyel Andrásnak adott interjújában tett, hogy katolikus hite nagy hatást gyakorolt életére. Mégis elvetettem, amikor Monostori Imre portréját igyekeztem magamban felvázolni. Abban, hogy munkája minden mozzanatában tökéletesen megbízható és tényszerű, nem annyira az önmagát szolgálatra hajlító tudós alázatát érzem, inkább az önérzetét és a fegyelmét. Büszke önérzetet, ami nem engedi, hogy alább adja a lehető legteljesebb igazságnál. Nincs az a kínos felismerés, amelynek eltitkolására hajlandó volna, bármennyire tisztelt és szeretett szerzőről légyen is szó, másfelől meg nincs az a fenyegetés, nincs az a hisztérikus közhangulat, amely torkára forraszthatná a szót békéje, kényelme, karrierje érdekében.
Meglehet, kicsit drámaian hangzott az iménti mondat. Fenyegetés? Hisztérikus közhangulat? Pedig nincs benne semmi túlzás. Monostori Imre már a nyolcvanas években is tudhatta, hogy milyen gyanakvást és ellenszenvet von a fejére azzal, hogy Németh László kutatásába fog (1985-ben jelent meg első, Németh Lászlóval foglalkozó tanulmánya), de a kilencvenes évekre újra fellángoló és az egész magyar szellemi életet átható népi?urbánus ellentét idején, ha lehet, még nyilvánvalóbb volt, hogy Németh László életműve megemészthetetlen falat még a magyar értelmiség számára. Monostori Németh László-képe nemcsak azért látszik teljesnek, mert itt is az egész életmű arányai között tárgyalja a részproblémákat, ami az életmű roppant méretét tekintve szinte felfoghatatlan bravúr, hanem azért is, mert a Németh-jelenséget az általa kiváltott hatás folyamatában ragadja meg. A recepció itt mintha szorosabban része volna az életműnek, mint más szerzők esetében, hiszen Németh folyvást vitákat generált, vélemények kereszttüzében állt, ami erősen meghatározta ítéleteit és pályája fordulatait, de recepciótörténete egyszersmind fontos fejezete lehet a közelmúlttal foglalkozó történetírásnak is. (Nem állom meg, hogy meg ne említsem: e recepciótörténeti munka jelentős része is a Kortársban jelent meg időről időre.)
Az adatgyűjtés tiszteletre méltó, de kissé szellemtelennek tekintett munka ? Monostori ezt az előítéletet is megtépázza. Izgalmas és gondolatébresztő olvasmányok filológiai dolgozatai. Feltételezem, azért, mert a lényeget is látnia kell annak, aki észreveszi a megbújó adatban a jellemzőt, a korszakról tanúskodót. Németh Lászlónál mondjuk nem nehéz tudni, hogy mik a csomópontok gondolkodói munkásságában, és mik a kiváltói a nem csendesülő viharnak körülötte. E csomópontokról Monostori Imre rendre megírta tárgyilagos, kikezdhetetlen tanulmányait. Most lapozgatva könyveit mégis meglepődtem, hogy milyen elmélyülten foglalkozott Németh László és Szekfű Gyula vitájával, láthatólag sokkal előbb felismerve e vita jelentőségét, mint bárki más kortársaink közül. Tudniillik a vita tétje csak mostanában kezd előttünk derengeni, amikor Magyarország a függetlensége részleges elvesztésével fizet egy szükséges és hasznos ?kiegyezésért? az Európai Unióval. S itt van mód megemlítenem egy fontos adalékot Monostori elfogulatlanságának jellemzésére: Németh László monográfusaként értőn és rokonszenvezve írt tanulmányt Babitsról és Szekfűről is, a nagy szellemi ellenfelekről, ahogy értőn és méltánylással szokott recenziókat írni saját konkurenciájáról: más Németh László-kutatók műveiről.
Az idei Monostori-közleményünk: a két részletben leadott tanulmány arról, hogy a két világháború közötti zsidó lapokban és folyóiratokban hogyan jelentkezik az asszimiláció, illetve a cionizmus törekvése, a zsidó identitás problémája, ugyancsak arra bizonyíték, hogy hihetetlen feladatok állnak az irodalom kutatói előtt: be kell hozni a fél évszázados mulasztást, amikor tabuk és féligazságok akadályozták meg, hogy összenőjünk múltunkkal. Tipikus filológusi munka, adat adat hátán ? mégis gyógyító hatású szembesülést tesz lehetővé máig nyúló rejtett társadalmi, lelki, szellemi anomáliákkal.
Egyik könyvének fejezetcímében Monostori Kerényi Károlyt idézi: ?Tudós is teremthet életérzést és új emberséget?? Teremthet, csak hát az ilyesmi inkább teremtődik, a tudós révén is, ha köztünk és az igazság között mint becsületes, hiteles műszer ? tőle telhető tárgyilagossággal, bár korántsem szenvtelenül ? közvetít.
Ács Margit
