| |
Nietsche és Rilke után Rüdiger Görner professzor, a londoni egyetem Queen Mary College újkori német irodalom tanára a Thomas Mann műveiben fellelhető "halálvággyal, a társadalmi vagy családi felbomlás jelenségeivel és az alkonyati hangulatokkal" foglalkozik könyvében. |
Thomas Mann ma már elképzelhetetlen mértékben volt fontos nekünk. Közép-, Kelet-Közép- és Kelet-Európában ő testesített meg valamit, aminek az emléke is elenyészőben van. Nehéz ezt a valamit ma is érthetően megfogalmazni. Talán így: Thomas Mann volt a biztosíték arra, hogy a modern szellemi múlt - Goethe, a romantika, Wagner, Nietzsche - tekintélye, bár tekintély, nem a represszió tekintélye. Sem a konzervatív államrendé, sem a repressziót eksztázissal vegyítő ellenforradalomé. Ő tetszett biztosítéknak rá, hogy a művészet önálló ellenhatalom - nem arra, hogy a művészet független a szokásos hatalmaktól: ez semmi. Nem: a művészet önálló hatalom. Orpheuszi, vadakat szelídítő hatalom. Vagy így: Thomas Mann műve mintha kimondatlanul is azt ígérte volna, hogy az európai szellem akkori (huszadik század eleji) középpontja, Németország, szellemi marad, és német marad akkor is, ha a "külsődleges", a történeti-esetleges Németország belerohan a szakadékba, ami már létrejötte (1870) óta láthatóan fenyegette. De Marx és Hölderlin találkozása - ezt Thomas Mann sürgette a kilencszázharmincas évek elején - elmaradt, a régi Németország elpusztult, nem is támadt föl soha. Esetleg így: mintha Thomas Manntól azt tanulhattuk volna meg, hogy ami a legarchaikusabban mély, s amit csak a mítoszban sejthetünk meg, nem az emancipáció és nem az emberi autonómia ellensége. Ha fölszabadulunk (s nem pusztán gazdaságilag és politikailag szabadulunk föl, hanem fölszabadulunk a represszió lidércnyomásai alól is), nem kell elfelednünk azt, ami szent, ami tiltott, ami rettenetes, ami borzongató, ami bevallhatatlan - s amit csak a tragikus művészet vall be szégyenünkre, örömünkre s dicsőségünkre. Mintha a huszadik század atletikus, sarkos-elvágólagos és délceg-snájdig politikai ábrándjaival szemben azt hallottuk volna tőle, hogy a betegség, a kétely, a láz, a beteljesíthetetlen honvágy nem a szabadság ellensége, és nem is gyógyít ki belőlük a szabadság, s nem is kell bennünket mindebből kigyógyítania. Ha nem tévedek, azt is meghallhatta Thomas Manntól, aki akarta, hogy mitológia és pszichológia egy és ugyanaz: ebben mintha egyetértett volna nagy magyar barátjával, Kerényi Károllyal. Ma talán úgy mondanánk: a pszichológia elbeszélő természetű (narratív), nem elméleti jellegű. Thomas Mann értette meg először Freud művelődéstörténeti jelentőségét. Freudé és Thomas Manné a végső érettség: annak a belátása, hogy amit a "nappali", a polgári társadalom "irracionálisnak" vél, az a humanitásnak nem kiküszöbölhető és nem kiküszöbölendő része. Éppen abban, ami személyesnek látszik, bukkanhat föl a névtelen ősi - ezt érezzük démonikusnak. Thomas Mannt olyan dilemmák nyugtalanították, amelyek - a történeti távolság miatt - ma már nyugton hagynak bennünket. Ilyen "a polgár" és "a művész" ellentéte. Miben áll ez a történeti távolság? Kapitalizmus "van", de a polgárság megszűnt. Gazdasági, társadalmi, hatalmi értelemben "a burzsoázia" szerepét betöltik a mai üzletemberek, vállalkozók, menedzserek, ahogyan a kapitalizmus szatírjátékában az ipar, a szállítás, a kereskedelem, a szolgáltatások, a kommunikáció, az adatföldolgozás területén dolgozó bérmunkások is eljátsszák "a proletariátus" szerepét - ám kulturális (és politikai) tekintetben már nem. Az osztályharc mint kultúrák harca befejeződött, hiába áll fönn mint strukturális összefüggés. A polgárság mind középkori-céhes, mind fölvilágosító-jakobinus mivoltában, e kettős humanizmus vonakodó örököseként elpusztult a huszadik század küzdelmeiben. A polgári bensőség - mint a modern (tőkés) individualizmus első kulturális formája - művelt, alakított, díszített. Nem véletlen, hogy a tizenkilencedik század nagy polgári regényeinek egyik fő témája a házasságtörés. A családi bensőség, az enteriőr sugallt-óhajtott biztonsága összeütközött alapítójának, az individualizmusnak a démoniságával. Thomas Mann hagyományos családapa volt és, mint tudjuk, homoszexuális. Konzervatív és antifasiszta. Már nem érthetjük őt. Nélküle hallgatjuk azt a zenét, amelynek a legnagyobb értelmezője volt. Nekem még eszembe jut, ha Brahms kamarazenéjét hallom. Még egy darabig. Valameddig. Kapcsolódó: Hír 355. Panelproli a polgári íróról |
