Magyar rulett

Egyrészt ez az egyik novella címe, másrészt vagy épp ezért a magyarokra oly jellemző önsorsrontás szinonimája nálam e szókapcsolat. Ismerjük ugye az orosz rulettet, ahol a hattöltényes forgótárba beleraknak egy töltényt, de öt hely fennmarad a jó sorsnak rendelve. A Magyar rulett című novella hősei abba a bizonyos forgótáras stukkerbe öt töltényt tesznek, s csak egy helyet hagynak üresen a végzetes házibulin. Ugyanők gyerekként még "csak" orosz rulettet játszanak egy fröccsöntött colttal. Amikor az emberből árad a történet, és ír és ír és ír, nem feltétlen gondolja át a szimbolikákat, de a gyerekkorhoz társított orosz rulett és a felnőttséghez kapcsolt magyar rulett talán több, mint véletlen, de legalábbis egy kiforrott érzés kivetülése lehetett. Az életbe belehalunk előbb-utóbb, de nem mindegy az utóbb dátuma. Gyerekként keressük a bajt, felnőttként meg tetézzük, s ez már kihat a végeredményre

Miért kezdtél írni a mozgássérültekről, vagy fogyatékkal élőkről, azt hiszem, ez ma korrekt elnevezésük?

Hogy miért? Egyszer csak támadott és szúrt. Mármint az ötlet, az érzés. Megsebesültem, úgy maradtam. Leültem, s az intézeti nevelői szoba hatalmas, mindent magába nyelő foteljében nekiláttam az első novellának. Persze ehhez kellett az akkor és ott motívuma. Ha nem vagyok épp nevelő a mozgássérülteknél, épp abban az élethelyzetben, abban az életkorban, lehet, semmi sem történik. Hiszen miért írnának az egészségesek a fogyatékosokról? A tollforgatók, mint az átlagnál intuitívabb emberek sem bírhatnak akkora beleéléssel, hogy közvetlen tapasztalat híján hitelesen ragadják meg ezt a miliőt. Apropóként persze elgörrenhet egy-egy tolószék az írásokban, de ez csak háttér. Bárki, aki járatlan a mozgássérültek világában, még a szavakat is a sért, nem sért határán keresgéli. De ez nem csoda, hisz a társadalom zömének #8722; hazudik, aki tagadja #8722; elsőre csak a sajnálat vagy a viszolygás jut eszébe (e kettőből untig elegük van az érintetteknek), ha mozgássérültet lát, ugyanakkor az meg sem fordul senki fejében, hogy beszélgetni is lehet velük. Ha nagy nehezen mégis, akkor pedig a jaj, hogyan is szóljak hozzá rettenete bénítja le Sajnos az egyén mellett az állam is kihátrál a probléma elől, ugyanúgy nem tud vele mit kezdeni, mint az egyes ember. A kommunikáció#8722;felvételnél avagy a rámpaépítésnél megragadt a gondoskodás, nálunk legalábbis. Amíg nem kerültem a Mozgássérültek Állami Intézetébe (MÁI) nevelőtanárnak, magam sem voltam kivétel. Mit tagadjam, még viszolyogtam is. De mondhatom, már az első ott eltöltött napon megváltozott minden. Csak lélek kell hozzá! Tágas, hogy bárki, aki hozzánk gördül a kocsijával, kényelmesen megfordulhasson benne. Most már a kilencedik novellánál tartok, ebből hat olvasható a kötetben is Ezekben a szövegekben nem apropó a mozgássérültség, hiszen róluk szólnak az írások. Nemcsak a magam érzéseit fejtem ki, hanem zömmel ők nyilatkoznak meg írói nyelvemen. Csak szócsövük szeretnék lenni

Ez most akkor küldetés számodra, vagy csak egy jól megtalált motívum? Mitől tűnik úgy, hogy elkötelezett vagy az ügy iránt?

Azt hiszem, küldetéssé válik lassan. Életem egyik legkedvesebb munkahelye volt a mozgássérült intézet, mert ott igazán tehettem valamit. Amikor el kellett jönnöm onnan, nagyon fájt. Sokakkal tartottam egy ideig kapcsolatot, de az élet az "épeket" is messze sodorhatja egymástól Talán így élem tovább azt a boldog két évet, amikor adhattam. Olyan embereknek adhattam új élményeket, akik néha a legelemibb életlehetőségektől is megfosztatnak. Várat másztunk bottal járó leánykával vagy tolókocsis sráccal. Feledhetetlen karácsonyt kerekítettünk a semmiből. Kirándultunk, biciklitúráztunk, előadásokat szerveztünk. Házi zenekart verbuváltunk. Megelevenedtek kissé a Tisza#8722;villa (Hermina út) ódon falai. Azt hiszem, ennek az akkori felpörgésnek, szerénytelen leszek: én voltam a motorja. Korábban dolgoztam egy szaklapnál, Börtön Újság címen futott. Magyarország legtöbb dutyijában megfordultam, mint riporter, de a rácsok nem érintettek meg ennyire. Emlékszem, azt mondta az egyik elítélt, aki verseket "firkálgatott", hogy aki két napig van börtönben, regényt ír róla, aki egy hónapig, az novellát, s aki évekig, az mélyen hallgat. Nem tudom, ha a mozgássérültek intézetében tovább maradok két esztendőnél, nem csömörlöttem volna meg annyira, mint egyes nevelő#8722;kollégák, hogy eszembe sem jut papírra vetni ezeket a novellákat, amelyek végső soron egy regény kezdetei

A Könyvhétre megjelent novellásköteted hat novellája szól fogyatékkal élő emberekről. A téma ma nem túl kedvelt, sem az irodalomban, sem az élet egyéb területen, létezik a kultúránkban valami álszemérem, hogy amiről nem beszélünk, az szinte nem is létezik, és így nem is fordulhat elő velünk az, hogy mondjuk kerekes székbe kerülünk. Most hirtelen csak középkori festmények jutnak eszembe, vagy Móra Ferenc Kis Bicebócája, vagy egy-egy giccses hollywood-i film, amelyben a vak katonatiszt az orrával kiszagolja a jó nőket, táncol, vagy volt valami vak karatemester, még kiskoromban láttam, akkor érdekesnek tűnt A világirodalomban akadnak példák, Shakespeare III. Richárd-ja is ide sorolható, ahol a testi hiba részben lelki deformáltságra utal, a romantikusok különösen szerették az örülteket és a torz testalkatú szereplőket... A te írói világod amúgy is mentes a szentimentalizmustól, hát még ezek a novellák.

A mozgássérültséghez, de egyáltalán bármilyen testi defektushoz koronként, kultúránként háromféleképp viszonyultak a társadalmak. Vagy "észre sem vették", hisz a sérült is ember, vagy borzadtak tőle, a sérültséget valamiféle szörnyű bűn okozatának tételezve fel, s ekképp kiközösítették az érintetteket, esetleg #8722; ritkán #8722; valamiféle borzongással elegy tisztelet övezte a sérült személyt. Ebből már érthető is a művészetnek nem igazán lehettek objektív tárgyai, legfeljebb elrettentésül szolgáltak (Hieronymus Bosch pokolvíziói). Persze ismerjük Ödipusz történetét, Homérosz is vak volt a monda szerint, Theiresias, a jós nemkülönben. A vakság valamiféle belső bölcsességet takart. Aztán hallhattunk sánta kovácsistenekről, hogy közelebb kerüljünk a mozgássérültség problematikájához. Tehát ha az ókori isten lehetett sánta, akkor a kora nem ítélte meg negatívan a testi fogyatékosságot. Vagy mégis? Hiszen Spártában nem kegyelmeztek S az óriás, egyszemű Küklopsz (micsoda csökevények állatorvosi lénye!) is a rövidebbet húzza, mikor szembe kerül a görögség nagy ideáljával #8722; Odüsszeusszal. Száz szónak is egy a vége, az ókorban elnézőbben kezelték ezt a problémát, mint a keresztény középkorban, már, ami a kevés forrásból kiderül, s inkább a mitológiában akadunk a sérültség nyomaira, mintsem a művészetekben.
Az irodalomban egyetlen regényről tudok, Peter Marshall Tombol a Holdjáról, amely teljes egészében arról szól, miképp kényszerül tolókocsiba a főhős, s miképp nyomorodik a lelke, de ebben az esetben az író maga is érintett. Azonban a romantika korából nem feledhetjük a híres toronyőrt, avagy a Moby Dicket eszelősen üldöző kapitányt, de míg Hugonál Quasimodo inkább a szépség ellenpontozására szolgál, addig Melville regényében Achab kapitány sérültsége a heroizmus és eszelősség fokozására hivatott.

Az utóbbi időben rendszeresen olvasol fel fogyatékkal élők rendezvényein. Hogyan fogadják ők a szövegeidet? Mennyire örülnek neked?

Kétszer olvastam fel az Ability Park szervezésében, siketeknek is, akiknek jeltolmács adta tovább gondolataimat. Az egyik alkalommal ott volt egy régi "herminás" barátom, aki maga is írt, zenét szerzett, rajzolt, most épp fényképez mindamellett, hogy egész életét tolókocsiban tölti. Ő volt az első személyes visszajelzés. Nagyon tetszett neki, s pontosan azért, mert nem sziruposkodtam#8722;óvatoskodtam el a novellát. Az első ilyen írásom Eső folyóiratbéli megjelenése után hallottam mendemondákat, hogy olvasták mozgássérültek, s örültek is annak, hogy végre valaki foglalkozik velük. A második abilitys felolvasáson a MÁI egyik igazgatóhelyettese is ott volt, s ráismert az egyik lakójukra #8722; valóban róla szólt az írás, hisz a fiút nevelőtanárként ismerhettem meg #8722;, s azt mondta, összeszorult a gyomra a novellát hallva Szeretném, ha az intézetbe is eljutna a könyv Bár lehet, néhányan zokon veszik, ha magukra ismernek

Mennyit változtál az elmúlt tíz esztendőben, így visszaolvasva az írásaidat, mennyit kellett átírnod? Mi az, ami soknak tűnt? Mi az, ami kevésnek?

Az első novellám 1995-ben jelent meg a Políszban. Az talán a legérettebb munkám azóta is, a mozgássérültes írásokat leszámítva. Nem tudom, hogyan sikeredett ilyen jóra, de nehéz meghaladnom őszülő halántékkal is. Rövidprózáim zöme azonban 2000. után íródott. Ezeket tartom érettebbnek. Mikor évekkel ezelőtt leadtam az anyagom a kiadónak, teljesen más volt a kötet szerkezete. Azóta a felépítés és a novellaanyag is megváltozott. Az összkép javára. A kiadásra várakozás alatt vagy háromszor szerkesztettem újra a Magyar rulettet, talán csak a címe a régi, s talán csak az maradt eredeti helyén. Voltak művek, amik jelentőségükben csökkentek, mert jobbak születtek helyettük. Így a mozgássérültes novellák más írások kárára híztak ciklussá.

Fiatal írónak érzed még magad? Vagy ezzel a válogatással lezárul egy korszak?

Minden könyvvel lezárul egy korszak, így ezzel is. De a következő ennek lesz a folytatása, hiszen írom tovább a mozgássérültek életéről szóló novellákat, s egy#8722;két év múlva önálló kötetként is meg szeretném őket jelentetni. A végcél azonban egy nagyszabású regény megalkotása (bár a kuratóriumi jelek szerint nincs rá szükség!), melynek helyszíne a Tisza#8722;villa. Itt volt a MÁI egyik részlege, ahol nevelőtanárkodtam. Mióta megszűnt, kísértetek lakják. Jó irodalmi terep. Be kellene költöznöm egy hétre, s mielőtt megőrülnék a félelemtől, gyorsan megkapnám a végső inspirációt a regényhez Ott aztán megőszülnék, s végre magam is elhinném, hogy megöregedtem. Legalábbis No! Jé! kisregényem megírási idejéhez képest, amit huszonkét évesen barkácsoltam össze Hogy hiperirodalmian fejezzem be: boldogult úrfi koromból áteveztem oda, ahol a halánték deres immár

Igen, a Rakétaállomás című novella ilyen. Az alábbi részlet egy komoly mozgásszervi bajjal sújtott fiú küzdelme a gravitációval, de egyáltalán az élettel. A kocsi keretei közül őt a fűszívás röpítheti csak ki. De kiröpítheti egyáltalán? Van-e mentség roncsolt sorsa továbbrontására? A Magyar rulett novelláinak zöme az egyén#8722;társadalom#8722;világ hármasának önpusztító kísérleteit taglalja, persze álcaköpenyegben, néha iróniával, néha maró gúnnyal, néha csak a megrettent szemlélő (ráeszmélő) tágra nyílt pupilláján keresztül.

Rakétaállomás
#8722; részlet #8722;

Mintha füstöt fújtak volna egy szappanbuborékba, úgy bukfenceztek a ködgomolyok a liget százados fái alatt. Néha szétráncigálta össszegubancolódott légtestüket egy egy fénypászma, amint autók vánszorogtak át a szinte láthatatlan aszfaltfolyón. Biciklisták kísérteties árnyait maszatolta szét a ködpemzli. Távolról, a műjég felől, bamba diszkóslágerek kéltek ligethódító útjukra, de mire áthámozták magukat a köd százlukú köpenyegén, maguk is ziláltan estek hangatomjaikra.
Különben a külvilág zajai nem is érintették. A walkman teljes erővel döngette dobhártyáját. Mégis idegesen nézett körül, bár tudhatta, itt senki nem veszi észre. Két jéggé dermedt bokor közé állt be, takarva minden gyorsan kélő, s hamar semmibe vesző, kósza fénytől. Kockás pokrócot terített rá az ápoló. De még így, nyakig gombolkozva, zipzározódva, sálba bónyálva, pokróccal megerősítve is remegtek a tagjai. Már besötétedett, s a maradék valódi fényt is fölette a ködfarkas, ahogy cinkosát elnevezte. Szeretett fantáziálni. Ez az egy szórakozása volt, ez az egy, ami elröpítette a kocsi keretein túlra. Akár a csillagokig, az égi kerekekig, szekerekig, Ixionig, a Göncölig, melyek rokkant hősöknek, isteneknek szolgáltak rabságul, batárul. Szerette a csillagokat, a nyári eget. Szerette, ahogy belemosódik ő is, miközben nagyokat szippant a dzsointból. Egy nagy örvénynek gondolta magát, "aki" megpördül a saját tengelye körül, s máris belevész a fényév milliárdokba. Ott forgolódik tovább a Nagymedve karmai között, aztán szerteszalad a Fiastyúk csibéjeként, majd felpattan egy galaxis karusszelre, s pörög pörög a világ végezetéig, hogy ott, a semmi időben felszegződjön a Dél keresztjére. A Csarnok parkolójába szokott kiszökni. Égnek szegte a fejét. A kocsi dzsojsztikjét egy irányba tolva kerengett. Szájában az időrabló, ahogy a kenderrel megedzett cigarettát hívta. Másik kezével pedig a levegőt legyezte. Egyszer huppanóra futott, s kiesett földi szekeréből. Elhenterült. Moccanás nélkül feküdt ott. Holtan kicsit, legalábbis a halálban reménykedve. Sok idő eltelt így, mire felocsúdott, s egy féreg esetlen mozgásával fölkúszott a kocsijára...
Most is ez a történet jutott eszébe. Fanyarul mosolygott. "Hol vannak a csillagok, amikért extázisba esnék, és földre hullanék..." Undorodva nézett szét magán szánalmas, rongy testén, mit pokróc takart, meg fém valóján, ami jéghideg vasalás volt ezen a szökni amúgy is képtelen roncsalakon. Közben a keze meg nem állt. Zsebeit kutatta. "Utálom a telet. Az embernek ezer egy zsebe kerekedik, és semmit sem talál. Múltkor a kotont nyomoztam negyed órát, elég is volt a csajszinak, hogy rám unjon, s kacagva elbicegett. No, talán ebben a skatulyában van. De lehet, hogy a másikban. Ez a gyufás. Fene. Meggémberedtek a kezeim, s itt kell vacakoljak. Ha égne már, a végén az a kis parázs megmelengetne... Belül is... Aztán mehetnék a koncertre... Ez az. Oké. Hijj! A szentségit, leejtettem, ki is szóródott belőle egy jó adag. Most mi lesz? Hogy jutok le oda, a bokrok aljába? Undorító élet ez. Persze, nem hagynak megdöglenem. Valami álhumánum diktálja a még több szenvedés receptjét. Igaz, mindent megteszek, hogy időnek előtte kipurcanjak. Az úttesten szlalomozok, nem szedem a gyógyszereimet, elbujdosok, ha meghallom a gyógytornász hangját, vedelek, szívok, alig eszem, egyszer már az ereimet is elnyiszáltam, bár annak prózaibb oka volt, a Móni. De képtelen vagyok meghalni. Vagy megmentenek, vagy valami isteni szerencse a szenvedés mezsgyéjén tart. Nevezném inkább isteni szadizmusnak, és emberi cinizmusnak, ezt az életben maradást, tartást, ami nem eredményez többet a vegetációnál. Tanulok, persze, tanulok, a legjobb fejem nekem van az osztályban, az ofő felvételire bíztat. Minek? Mi a francnak? Legföljebb az intenzívre felvételiznék, annak lenne jogalapja. Arra a pár évre, ami még hátra van... Aztán tetéz mindent, hogy verseket is írok, tulajdonképp jóképű is vagyok, viselkedésem excentrikus, kinézetem ext rémes. De mindez nem isteni szadizmus? Ronccsá gyúr, hogy aztán életben tartson, kis, jelentéktelen ajándékokkal, reménymorzsákkal, lehetőleg minél tovább, hogy kedvét lelje férge vonaglásában. Mert jönnek a csajok az extrémre, mint légy a tetemre, talán ideig óráig be is jön nekik a bénaságom, de aztán eloldalognak, mert ugyan érdekesen csavarom a szót, de nem mindig áll föl, néha fáj, vagy épp nem érzek semmit, s ez is lelohaszt, meg iszom, és különbenis olyan idegesítő, hogy egyik pillanatban röhögök, utána viszont meg akarok halni. Egy hozzám hasonlóval a négy fal közt még oké, de emberek előtt mutatkozni. Franc..."
Ahogy lecsúszott az ülésről, gyenge karjai nem tartották, s arccal esett a bordásan fagyott földre. Felrepedt a szemöldöke, ráadásul póréhagyma módjára tekergőző, izom híján lévő lába beleakadt a kocsi lábtartójába, amit elfeledett oldalra fordítani. Sziszegve ráncigálta csökönyös végtagját, de az meg sem moccant. Káromkodott. Egy gazdáját lehagyott kutya odasomfordált hozzá, és érdeklődéssel szimatolta. Mikor rámordult a fiú, az visszahörrent, s odább szökött, még beleszagolt a skatulyába, s nagyot tüsszentve, gazdája rekedtes hívószavára eltűnt az opálos világban. Végre kiszabadult, s odavonaglott kincséhez. Földön fektében ügyetlen mozdulatokkal serénykedve igyekezett a szerteszóródott fűmorzsákat összecsippenteni, s visszapöttyenteni a skatulyába. Majd zsebébe csúsztatta a gyufásdobozt, s mint egy sártól terhes, a nedvesség éreztétől boldog giliszta, araszolt jégszekeréhez. (Olyan lehet a gilisztának a nedvesség okozta derű, mint amikor ő azt érzi, borzongó, libabőrös boldogsággal, hogy a tökéletesnek, az éltetőnek része, s ez a biztonság élmény az ő isteni részének hirtelen fölizzása. Az első slukk.) Megpróbálta fölhúzni magát. De hamar rá kellett jöjjön, ereje már nem a régi. Azon a nyári estén még könnyen fölráncigálta magát az ülésre. Akkor még kilós súlyzókat is emelgetett, hogy legalább a karja legyen izmos, amivel a Mónit öleli. Azóta azonban minden porcikáján erőt vett a sorvadás. Végül annyit elért, hogy ráhuzakodott a most székül szolgáló lábtámaszokra, amire neki tulajdonképpen semmi szüksége nem volt, hiszen törökülésben lakta trónusát, másik énjét, a kocsit. (Lábait könnyűszerrel gyűrte maga elé, alá, talán le sem értek volna a támaszig.) Megtapogatta a homlokát. Nedvességet érzett. Megszopta az ujját. Elmosolyodott: "Ez vér, az én sós vérem..." Megborzongott, mint mindig, amikor vért látott. Néha megszúrta magát. Fecskendővel, gombostűvel. Szerette a vér serkenést szpíd nélkül is. Valami kígyófejű állat kandikált ki ilyenkor szemének ablakán. A cimborái megrettentek tőle hasonló alkalmakkor. Az a hasadt nézés. A főnővérnek egyáltalán nem volt gyanús, mikor a havi injekciót beadta neki, a fiú arcát pedig elöntötte a kéj. Ekkor egy, a pupillájából kikanyargó villás nyelv nyalintotta meg szaruhártyáját. Mit is tudott a "főnéni" erről a szúrós világról. A nevelők sejdíttek valamit, de csak legyintettek. Mit tehettek volna egy születésekor gyors halálra szánt emberlénnyel.
Már csavarta is a rakétát. A szökéssel, szabadulással biztató rudacsot ily névvel illette. Közben a kocsi magaslatáról magára rángatta a pokrócot. Didergett nagyon, de leginkább az zavarta, hogy a kórtól amúgy is reszkető keze még inkább remegett, s a fű minduntalan az ölébe pergett. "Nem soká kezdődik a visszaszámlálás. Elérem a szökési sebességet. Át a ködön. Át a sztatoszférán. Felizzok, mint a cigim hegye, és elégek mára is, mint egy szárnya szegett főnix. A kocsim már úgyis kitaszított magából. Kiköpött, kihányt acélosabbik részem, s nem is óhajt visszafogadni. Már egy fémváznak sem kellek. Pedig erre a vázra fűzött föl a gondviselés. Kettős alak vagyok valójában. Hús és fém. Már majdnem humanoid. Egy keréken gördülő agy. Vagy érző gép? Vagy vérző ép? No, az semmiképp..." Itt köpött egyet, hogy a keserűség nyálát kivesse magából, s az üggyel bajjal megtekert, végén hegyesre pödört rakétát a kilövőállásba nyomta. Gyufa sercent. Láng rebbent. A gyönge fényben úgy tetszett, az ügyet eláruló bokrok aszott karjaikkal ráfonódnak a derekára, a nyakára, s az égbe készülőt pányvaként itt tartják a földön. De az elrebbent láng csalfa játéka már a múlté. Fölizzik a hajtómű. A magában kimondott nulla után, ami akár ámen is lehetett volna a csökkenő számsor végén, mélyet szippantott, s jólesőn szédült hátra az első slukktól is... Közben metssző szél kerekedett. Megrázta a bokrokat, amik örömest váltak meg utolsó levélterhüktől. Sárgálló, száraz búcsúlevelek peregtek a szabadulás útjára.
"Kerek ez a kerék világ... Az egészből kihányt hibák, mint gyűrű forognak a tökéletes körül... Incselkedünk a tökéletessel, egyetlen tökéletlen pillanatával vakítjuk. Nem csak ő tud sziszifoszi, tantaluszi, ixioni kínokat ajándékozni, hanem a megkínzottak is gyötörhetik. Nesze Isten, nesztek istenek, fölpörgetem magam, hozzátok pörgök, a körhintába, a kozmosz lélegzetbe, hogy rög legyek vérutaitokon, hogy tőlem is összeroskadjon a rendszer, a ködök rendszere."