?Megyek intézni dolgaim?, mondja Fortinbras Hamlet királyfi teteme felett Zbigniew Herbert híres versében, a Fortinbras búcsúztatójában, ?ki kell gondolnom egy jobb börtönrendszert / mert mint helyesen jegyezted meg Dánia börtön?. Herbert, a modern lengyel irodalom legendás ?hajlíthatatlan hercege? még fiatalon, 1957-ben, a magyar forradalom bukása után írta ezt a verset, amely máig az életmű legtöbbet idézett darabjai közé tartozik.
Számomra, a lengyel irodalom, hogy úgy mondjam, hivatásos ismerője számára is meglepő, amit Sándor Iván, nem is annyira íróként-esszéistaként, elsősorban még csak nem is színikritikusként, hanem titkos filológusként e nevezetes költemény keletkezésének hátteréről elmond. Peter Brook, a világhírű Shakespere-rendező 1955-ben viszi színre a Hamletet, amellyel a Shakespeare Emlékszínház még abban az esztendőben fellép Moszkvában, ahol a harmincesztendős Brook megnézi Ohlopkov Hamletjét, s abban ? mint ő maga feljegyzi ? ?alá van húzva a ?Dánia börtön? gondolata?. Úgyhogy 1957-ben, amikor a Titus Andronicusszal Varsóban vendégszerepel, már ezzel a tudással figyeli az ottani közönség reakcióit. Brook és Jan Kott valójában e vendégjáték nyomán találnak egymásra. Kott megírja híres Fortinbras-esszéjét, melynek elsődleges ?forrása? ugyan az 1956. szeptemberi krakkói Hamlet, Tadeusz Kantor szcenográfiájával, egy igazi politikai helyzetjelentés a korról, amely ?már a színpadon is új Fortinbrashangsúlyokat keresett?. Nem beszélve arról, hogy a cseh Vladimír Holan is ez idő tájt dolgozik Éjszaka Hamlettel című nagy művén.
?Tehát: 1956. szeptember! Fordulat!? ? írja Sándor Iván a krakkói Hamlet kapcsán, ami talán meglepően hangzik, hisz tudjuk, nálunk is, a lengyeleknél is ?56 októberét szokás fordulatként emlegetni. Igaz, nem ugyanazzal az előjellel. Hisz a lengyeleknek sikerült a szovjet fegyveres beavatkozást megakadályozniuk, a magyar felkelés viszont elbukott. A lengyelek még évekig úgy érzik, ?56 őszén kivívták a szabadságot, s nem alaptalanul, hisz a reform szellemét képviselő lapok tovább élnek, így a Po prostu is, amelyben Herbert verse ? meg az a másik verse is, amely mintegy ?konkretizálja? a Fortinbras-költeményt, A magyarokhoz című ? megjelenik. Mintha mondjuk, a Jövő Mérnöke, amelynek Sándor Iván 1956 őszén a szerkesztője, s ahol október 23-án az összes akkori lapok közül egyedül ő leközli a tüntető diákság pontokba szedett követeléseit, még 1957-ben is létezne, és azokat a szerzőket közölné, akik akkor már a gyűjtőben vagy egy nyugati menekülttáborban kezdenek épp új életet?
De mi köze mindennek Frontibrashoz? És miért olyan fontos neki Fortinbras? Az ??ezek a szavak mit érnek?? című, a Herbert-fordító Gömöri Györgynek ajánlott esszé világosan fogalmaz ez ügyben. Szerinte Fortinbras, ez a ?tisztán látó, masszív hatalmi ember? valójában ?a szellemi ember bukását látja Hamlet végzetében?, azaz ő az a hatalmi ember, aki ?még tud a szellemi nézőpontokról. Ismeri őket. Ismeri és elveti?. Ezzel a méggel Sándor Iván egyfajta korszakhatárt kíván jelezni. Meggyőződése, hogy a századközép az utolsó pillanat, amikor ?a szavaknak még volt jelentése, volt még párbeszéd, amiből valami-bármi kibontakozhatott?. Vagy kibontakozhatott volna, ha a rendszer jellegéből kifolyólag nincs eleve kudarcra ítélve. De félreértés ne essék, eszébe se jut politikai vagy politológiai esszét írni, noha ahogy mondani szokás, ott van az ujja a kor ütőerén. Politikai értelemben is. De amit így kitapint, bármilyen fontos is, csak mellékes adalék. Erre utal az a bizonyos ?szeptemberi fordulat?.
Gömöri Herbert-kötete, amelynek kapcsán ez az írás született, 2000-ben látott napvilágot. Érdekes azonban, hogy az a hét évvel korábbi keltezésű nagy Hamlet-esszé, amely már szerepelt egy korábbi Sándor Iván-kötetben, s a jelen gyűjteménybe is bekerült (kivételesen, ám teljes joggal), konklúziójában voltaképp ?alájátszik? a későbbi opusznak. Abban az esszében is ?a Hamlet végjátéka? érdekli őt, de már ott megjegyzi, hogy valójában nem Hamlet halálával köszönt be a ?a Fortinbras-korszak?, hanem azáltal, hogy ?Hamletből, a ?wittembergi emberből? a küzdelem, az elégtétel-keresés, a bosszú kényszerűségében ?hierarchia-ember? lesz?, ami annyit tesz, hogy egy ponton a dán királyfi átveszi ellenfeleinek harci módszertanát, felizzítja magában a ?trónkövetelőt?, azaz belép abba az arénába, ahol ?az ő korábbi léttörvényei nem érvényesülhetnek?, s ezért kell elbuknia. A Személyiség, a Szellem bukása ez.
E több mint négyszáz oldalas könyv, némi túlzással szólva, az első laptól az utolsóig erről a bukásról és erről a fordulatról szól. Pontosabban, ahogy a kötet címadó esszéje, a Séta holdfényben mondja: igaz, ?az Én-fogalmat mint a kultúra teremtette fogalmat közelítjük meg?, ám azzal nem kevésbé tisztában kell lennünk, hogy ?ő maga? is, ?módosulásának feltételei is a kultúrán túli valóságban vannak?. Ez az a ?láthatatlan? zóna, ami Sándor Ivánt igazán, szenvedélyesen érdekli. Azt írja: ?A huszadik századi filozófia és művészet legmaradandóbb teljesítményei jól ismerten az illuzórikussá válásig való eljutásról beszélnek, aminek az újabb körülményeivel-formáival mint a tárgyunkban rejlő láthatatlannal kell szembenéznünk.? Szembe lehet-e nézni a láthatatlannal? Még a kérdés felvetése is paradox. De őt pontosan ez a paradoxon foglalkoztatja. Pilinszky és Földényi szavaival járja körül: a művészet sakk-matt helyzetéről van szó, továbbá az ember változatlanul eleven identitásigényéről, amelynek azonban ?a feltételei módosultak?. Ehhez kell neki Van Gogh egyik ?legőrültebb? képe, amelyet a St. Rémy-i ideggyógyintézetbe kerülésekor, nem sokkal öngyilkossága előtt festett, s amellyel a festő hitet tesz a művészet ?hazugsága? mellett, ?a valóságnak olyan átalakításával, módosításával? kívánván festeni, hogy ?hazugság legyen belőle, amely azonban igazabb a szó szerinti valóságnál?. Ez ?a végtelen lehetőségek tárházaként? felfogott személyiség végórája, állítja az esszéíró, s innen indul el, hogy az ?útonlét-folyamatból? mindazt megmutassa, ami áttekinthető, hogy eljusson Sophie Calle tükréig, ahol a személyiség ?már áldozata is saját Énjének?. Azaz az ezredfordulóra sok minden felszámolódott, amit korábban megelőlegeztünk ? a történelem ?vége?, a regény ?vége? stb. ?, de közben kiderült, hogy ?a megjósolt semmi helyén sűrű, tapintható valami a színhely?, s ?az Énről sem állítható a már száz éve megelőlegezett s azóta is ?esélyesnek? tekintett fölszámolódása?, mert ?újabb formákba bújik, újabb maszkokat ölt magára?. Akárhogy is azonban, ?az Én már végérvényesen nem úr a saját házában?, állandóan önmagát keresi, de csak ?egy Idegent? talál, ?aki szeretne beköltözni abba a házba?.
És ez csak az érem egyik oldala. A másik: a magyar kultúra fáziskésése. Azaz miközben a 19. században ?az európai szellem számára meginog az élet minden mozzanatának értelmet adó legitimációs bázis?, s megszületnek a kanti értelemben ?felnőtté vált? személyiség új törekvései, addig mi megrekedünk ? sőt az egész kelet-közép-európai régió megreked ? a gyanúnál, ?amely a tizenkilencedik század óta folyamatosan, akár a nemzetárulás vádjaként is megjelent?, valamint az önkorlátozásnál, ?amely ugyancsak folyamatosan a nemzeti megmaradást-túlélést biztosító illúzióvá stilizálódott?, mintegy állandósítva a Bibó István-i ?hamis helyzetet?, a társadalmi önismeret elodázását, és ?sok tekintetben ?takart tekintetű? személyiségként? pozícionálva az autonóm Ént. Micsoda szakadék! ? kiáltanék fel a legszívesebben, ha arra gondolok, hogy a szerző elsősorban mégiscsak regényíró, s úgy lát neki újra meg újra az alkotásnak, hogy pontosan tudja, életveszélyes akrobata mutatványt végez e szakadék felett.
Mit adhat egyik író a másiknak? ? teszi fel a kérdést egy régebbi keltezésű esszéjében (Napló a másvilágból), s így felel: ?A transzcendencia nélküli másvilág bejáratához érkező vándor tekintete, ami az egyik író számára a másik íróban a legfontosabb. Minden más hasonlóság: csapda. És annyi másvilág van, ahányan vagyunk. Át kell lépni a kapun, mert a küszöbön innen vigasztalanul nevetségesen és unalmasan hasonlítanak egymásra a legjobbak is.? A kötet negyvennyolc esszéje negyvennyolc ilyen kapuátlépési kísérlet ? tudjuk, az esszé kísérlet és eretnekség ?, negyvennyolc találkozás története. Nem az irodalmi és művészeti élet egyéniségeivel, figuráival, különceivel találkozunk, hanem negyvennyolc ?másvilággal?. S ez ennek a meglehetősen vaskos kötetnek az igazi meglepetése. Ugyanis első pillantásra, némi szakmai rosszmájúsággal, azt is gondolhatnánk, hogy afféle reszlicikkgyűjteménnyel van dolgunk: ami harminc év esszéterméséből nem került be a korábbi tematikus esszékötetekbe, abból állt össze ez a könyv. Igen ám, de micsoda életmű az, amelyiknek így fest a reszlije! Hisz a Séta holdfényben kész szellemi ?fejlődésregény?, hamisítatlan ?válogatott esszék?, amelyben az életút minden fontos kérdésfelvetése érintve van, s amelyben a régi írások is, ha némiképp más tónusban is, de égető aktualitással szólnak. Úgy valahogy, ahogy a Herbert-vers kapcsán ő maga ír arról, hogy a költő, aki még az ősi mítoszoknak ? az európai értékek alapköveinek ? teljes szétporlódása előttről üzen, mégis ma is, amikor ?az akkori ?túl?-on is túl vagyunk?, segít rávilágítani ?az akkor és most, a századközép és a századvég tájára?.
Az esszé ?számomra ugyanúgy az ismeretlenbe vezető utazást jelent, mint a regény? ? vallja. Csakhogy, teszem hozzá én, minden igazi regény vertikális utazás; az esszé inkább horizontális. Ha nagyon tág a horizont, a szálak össze is kuszálódhatnak, s ilyenkor a lényeg könnyen elhomályosul. A jelen kötet figyelmes olvasója azonban jóleső érzéssel nyugtázza, hogy a korai Sándor Iván-esszék talán cenzurális vagy öncenzurális okokból ?túlhorizontált? tónusának az utóbbi másfél évtizedben egyszerűen nyoma vész; egyre tisztább és egyre ?vertikálisabb? eszmefuttatások kerülnek ki a keze alól. Ez a másik meglepetés, amit a kötet tartogat.
