Izzó sötét

ahogy lámpát kattintgatok,
mert didergések ráznak ?
mögöttem minden fal titok,
s hogy azon ki a látszat;

mintha maga sem értené:
izzó vagy hold vagy Isten,
hogy addig vagyok lelkemé,
míg vetület a testem;

mint életem is annyiszor
máskéntinek is látták
a mindenségbe szerteszórt
fényű, sokféle lámpák.

De voltak főnevek, igék,
és állítmány alanyra ?
fogódzkodtam abba, mi még
létemül megmaradna,

ha megmaradni akarok
az innéttől már túlnan ?
hátamról izzadság csorog,
de nem félni tanultam.

Bot nélkül boldogul a vak
a végső némaságban,
fehéren néznek a szavak,
melyekre rátaláltam.

Beléjük botlottam csupán,
fába, testbe vagy kőbe?
Ez is mindig kettős magány
marad sokezer éve;

másikunk ki találta meg
ahhoz, hogy együtt fájjunk
az örömért, amit kizeng
mindennapi halálunk.