Megírja azt, amit meg kell írnia

Beszélj kérlek családi hátteredről, tanulmányaidról.

Budapesten születtem 1961-ben egy akkor középosztálybeli családban, apukám szerszámkészítő volt, anyukám gépírónő, aki sokat tanulván, könyvelővé dolgozta fel magát, ma is magánkönyvelőként dolgozik. Van egy nálam hét évvel fiatalabb öcsém. Zuglóban laktunk és nagyon szép gyerekkorom volt. 1978-ban, 17 éves koromban a szüleim elváltak, akkor a gimnáziumból is kirúgtak engem, mert nem igazán feleltem meg az akkori szocialista normáknak és onnantól kezdve már kicsit nehezebb lett az élet. De erre a 17 évre nagyon boldogan emlékezem vissza. Ott a zuglói tereken sokat fociztunk, jártunk a Városligetbe gőtét gyüjteni, akkor még volt a városligeti tóban víz, azután kamaszkoromban koncertekre jártunk, a gimnáziumot pedig, miután kirúgtak, levelezőin végeztem el. Egyetemre nem jelentkeztem, vagyis jelentkeztem egyszer a jogra, de csak a szóbelire mentem el és az írásbelire már nem. 1984-ben nősültem meg és született egy lányom, aki jelenleg egyetemista, az agrármérnöki karra jár és mikrobiológusnak készül, úgy hogy nincs is itthon, kollégiumban lakik, Gödöllőn tanul. Így most ketten vagyunk itt Bakonyszűcsön, ahova 1999-ben költöztünk és azóta itt élünk.

Te fővárosi születésü, mondhatni urbánus költő vagy. Miért hagytad ott a nagyvárosi életet? Mikor eresztettél gyökeret Bakonyszücsön?

Városi születésü vagyok, de nem urbánus. Mindig is voltak vidéki gyökereim, már csak azért is, mert az anyukám vidéki lány, Bián született és nekem mindig is nagyon fontos volt a táj és a természet. Úgy hogy én inkább univerzális költő vagyok, egyáltalán nem volt törés az életemben az, hogy el kellett költöznöm a fővárosból, vagyis nem kellett, inkább öröm volt ide eljönni és nem bántam meg. Nagyon boldog vagyok azóta is, tehát 1999 óta, hogy itt élhetek, ebben a csodálatos környezetben, ebben a kis faluban, a Bakony lábánál.

Megcsömörlöttél valamitől? Meg akartál tisztulni? Mit nem bírtál?

Az én idegrendszerem már nem bírta Budapestet. Ugyanis az a város folyamatosan nagyon rossz irányba fejlődik. Az én gyerekkoromban még, mint említettem, gőtét lehetett fogni a városligeti tóban. Aránylag tiszta volt a levegő, járkált ott még egy csősz bácsi, aki egy hosszú szöges bottal felszúrta a szemetet, de nem is szemeteltek az emberek. Amikor a 90-es években egy interjúra elmentem a Városligetbe, nem volt hova leülni, mert a hajléktalanok felégették a padokat. A város egyre nő, túlnőtt önmagán, egyre agresszívabb, még én is érzem, hogy egyre inkább tapinthatóbb az a sistergő, visszafojtott indulat #8212; mert a nagyváros az embereket ilyenné teszi. Túl sokan vannak, dugó van, nagy a zaj, ez is stresszt okoz, nagyon kellemetlenek a szagok és túl sok ember él egy helyen. Ez nem egészséges. Ettől akartam megmenteni önmagam, az idegrendszerem, hisz elnézést kérek, de művész vagyok, aki nem alkalmas arra, hogy leélje az életét ebben a közegben. Úgy éreztem, úgy éreztük #8212; mert a feleségem aztán tényleg urbánus #8212;, hogy el kell innen mennünk és így kerültünk ide. Ha úgy tetszik, ez menekülés azért, hogy túléljünk, mert különben ma már az idegosztályon idegroncsként vegetálnánk mindketten, de én egészen biztos.

Egyik köteted borítólapján olvasható a következő jellemzés rólad: "sivataglakó, idegen#8220; (annak ellenére vagy éppen azért, mert szereted a nők, növények, állatok társaságát). Milyen jellemvonásodra vonatkozik ez?

Arra, hogy nem vagyok hajlandó a tömeggel és az úgynevezett főcsapással együtt haladni, tehát mindig a saját magam útján jártam és ez valahol mindent sivataggá tett körülöttem, egyedül maradtam, ezt nagyon érzem. Ezért van ez így.

Mi az, ami ehhez a vidékhez köt?

Kamaszkoromban sokat jártam a Balatonra barátaimmal stoppal meg vonattal és megszerettem a Dunántúlt. A Balatonnál anyagi okoknál fogva nem tudtunk ingatlant venni, de azt hiszem jobb is, mert túl zsúfolt, viszont a Bakony tökéletesen megfelelt nekünk, az ár se volt megfizethetetlen. Nagyon szeretem a Dunántúlt, a Dunától keletre mindig úgy éreztem, mintha egy idegen országban járnék. Soha nem éreztem magaménak azt a tájat, Petőfi szülőhazáját, én teljes mértékben pannon alkatú ember vagyok, ezt a városban is mindig éreztem, úgy, hogy az, hogy ide kerültem, szinte sorsszerű volt. Nem hinném, hogy a Bakonyról fogok énekelni, de "a Bakony az én Párizsom".

De azért biztos, hogy a Bakony is bekerült köteteidbe.

Igen, természetesen, de én nem akarok se táj, se urbánus költő lenni, én mindig egy tágasságot próbálok felmutatni, ez van bennem.

A küzdelem a mindennapiért itt, vidéken, ahol nem lehet munkalehetőségben válogatni, nagyon kemény. Tudom, válogatás nélkül megragadtad azt, ami adódott, olyat is, ami az embert lelkileg is kizsigereli: dolgoztál a förtelmesen bűzös csontgyárban, szállítottál éjszaka idején baromfit Hogy fér össze a nehéz fizikai munka a szellem röptével?

Számomra nagyon jól összefér mindkettő. Dolgoztam fakitermelésnél, csáváztam búzát, sütöttem faggyút a csontüzemben, 50 kg-os zsákot is rakosgattam ide-oda, de voltam közmunkás is. Úgy érzem, aki ezt bírja, azt megnemesíti. Ahogy Nietzsche mondta: "ami nem tör össze, megerősít". És én nem pusztultam el, végül is ez tartást ad. Ha bírod, az jobban kihat a verseidre és egyáltalán a jellemedre is. A verseidben akkor nyugodtan írhatsz olyan dolgokról is, amelyek arra engednek következtetni, amit te éltél meg. Biztos vannak olyan sorsok, régebbről inkább, amelyeket meg én nem éltem meg. Megmondom őszintén, ez nem is kívánságom.

"Haldoklom nem akadnak szellemi társak#8220;, vallod egyik szép versedben. Elveszettnek érzed magad itt, ebben a parányi bakonyszéli faluban, vagy figyelnek rád írói, olvasói körök? Létezik számodra segítő, támogató intézményi háttér?

Nem érzem magam egyáltalán elveszettnek. Nem érzem magam egyedül, én gyerekkoromban is mindig egyedül voltam, betöltöttem a saját magam költészetével kicsiny világomat, most ugyanígy van, nem hiányzik semmi. Kérdezed, hogy van-e valami támogató hátterem? Nem nagyon van. Én legalábbis nem tudok róla. Hogy figyelnek rám? Nyilván figyelnek, mert akkor például most nem készülne ez az interjú. Azért még megjelennek itt-ott verseim, de én sehova sem megyek könyörögni, kérni, soha nem tülekedtem, nem toltam félre senkit, megvoltam úgy, ahogy vagyok. Ha nem kíváncsi rám senki, akkor köszönöm szépen, az is jó. Az én célom nem az, hogy vigéckedjek verseimmel, hanem hogy megírjam őket. Ez az egyértelmü válaszom a kérdésedre. És mint mondom, nem érzem magam elveszettnek. Pontosan tudom, hogy én a szent körön belül vagyok és aki Hamvas Bélát olvasta, az tudja, miről beszélek. Nincs félnivalóm. Majd meglátjuk, ki nevet a végén.

Már első köteteddel, a "Kék ütem lovagrenddel" (1989) bizonyságot tettél mesterségbeli tudásodról. Eddig megjelent versesköteteidre jellemző, hogy a haiku, a hexameter és újabban az olasz eredetü szonett szoros szabályokat követő versformáját írod. Ezáltal költészettechnikailag egyrészt eltérnek egymástól, de ugyanakkor össze is függnek köteteid a legigényesebb versforma művelése által. Szintén a hexameterre építetted fel a hatalmas dimenzióju epikus költeményt, a "Gnózis#8220;-t. Tudatos vállalása ez a legnehezebb, antik, középkori ill. távolkeleti versformának?

Véletlenül ember ilyet nem csinál. Persze, hogy tudatosan történt. Szóval ezzel is azt akarom hangsúlyozni, hogy a szent körön belül vagyok. Az írás #8212; legalábbis számomra #8212; szakrális tevékenység. Szent dolog. Az ember tényleg csak azt írja, amit érdemes leírni, ne firkáljon a vakvilágba és ha már leír valamit, az legyen veretes. Ami a haikut és a hexametert illeti: szeretem őket, mert két különböző világ és a kettő együttvéve fantasztikus feszültséget tud okozni. Lásd az első kötetet. A Gnózisban is van haiku, csak nagyon kevés, egy vagy maximum kettő.

Kilenc kötetre pillantasz vissza.

Nem, csak öt kötetem van, az utolsó nem is került bolti forgalomba. A Gnózist pedig nem is akarom kiadni, mert úgy gondolom, hogy az nem ennek a civilizációnak szól.

Megjelent köteteid mindenesetre folyamatos szépirodalmi tevékenységre utalnak. Tudjuk, hogy sok tehetséges, sokat ígérő költő nem érvényesül végső fokon. Talán azért, mert félrevonult, vagy mert megelőzi idejét írásaiban. Te hogy látod, hogy értelmezed ezt a jelenséget?

De érvényesül, csak nem az életében. A halála után, ha igazán jó, akkor mindenképen érvényesülni fog. Ez a véleményem erről. Lucretiusnak több száz évet kellett várnia, amíg felfedezték. Nem kell félni. Ez egy egyszerű jellemkérdés, de van, aki ezt nem bírja ki. És tényleg, ez összefügg a fizikai munkával. Mert aki nagyon sok fizikai munkát végez és sokszor megalázták és parancsolgattak neki olyan emberek, akiknél sokkal műveltebb és sokkal többet tud a világról, az tudja, hogy neki van ideje, azt nem lehet már egyszerűen megtörni, hogy Úristen, most nem kapok hirtelen Kossuth-díjat vagy akármit #8212; ha nem, akkor nem. A lényeg az, hogy amit nekem meg kellett tennem, azt megtettem. Nekem tiszta legyen a költői lelkiismeretem. Az a fontos. Persze, nem a mű számít, hanem hogy ki milyen ember. Na már most itt a modern ember tragédiája, aki azt hiszi, hogy a cél szentesíti az eszközt. És ez a költők esetében is nagyon érvényes, tudjuk, számtalanszor láttuk, hogy a költők szerepet vállaltak vagy kiszolgáltak egy hatalmat. Nem igaz, a cél nem szentesíti az eszközt. A végén kiderül, hogy nem. Nem szabad bármit megtenni egy regényért vagy egy úgy nevezett nagy Műért. Csak azt, ami a tisztesség határain belül van. Magyarországon az a helyzet, hogy az emberek nagyon okosak. De ezt nem jóra használják. A jellem nincs valahogy egyensúlyban: az ész és a szív. Ezért lett ez az ország ilyen gulyáskommunista jellegű, vagy a vidám barakk a régi rendszerben és ahogy most is úgy a jövőben is bajban lesz, mert mindenki a másik kárára ügyeskedik. Azelőtt csak az állam kárára ügyeskedett, most viszont saját embertársai kárára ügyeskedik és sajnos látjuk, mi történik itt ebből kifolyólag.

Az 1996-ban megjelent "Ködkeselyűk" c. drámakötettel bővítetted írásaid spektrumát. Színre került már valamelyik dráma belöle?

Óriási hibát követtem el, amikor drámát írtam, meg is mondom, miért. Ahhoz, hogy valaki jó drámát írjon, színházban kell élnie, úgy mint Shakespeare vagy Moli#232;re. Az se árt, ha valaki színészkedik. Extrovertáltnak kell lennie. Én pedig introvertált alkatú vagyok a legnagyobb mértékben és nem sikerült teljesen beleélnem magam más emberek lelkébe. Nem színpadi művek ezek a drámák, inkább színpadi költeményeknek nevezném őket. Nem is bánom, hogy nem kerültek, ne is kerüljenek színre, nem is fontos, mondom, ez életem legnagyobb kudarca. Nagyon sajnálom, hogy drámákat írtam.

Hogyan írsz, milyen munkamódszerrel? Kézzel vagy számítógéppel?

Kézzel írok természetesen. Mint egy jó munkásember, leülök a papír elé, nem blokkolok, de négy órán át, 8-tól délig, #8212; amikor a Gnózist írtam, akkor 8-tól 2-ig #8212; írok. Van, hogy sikerül egy fél oldalt írnom, van amikor csak ülök a papírlap előtt és mindenféle pótcselekvésekkel szórakoztatom magam. Ha írok, akkor folyamatosan, alku nélkül. Rákényszerítem magam, és mint ahogy már ifjú költőként bejött ez, valamilyen ötletem mindenképen támad és kitartásom eredményeként meglátogat a múzsa. Először nagyon sok javítással leírom, utána letisztázom a szöveget papíron, azután kerül csak a számítógépbe. Még ott is javítgatok, de akkor már csak egy-két szót változtatok.

Te bevallottan a Mindent, az istenit, a kozmosz körvonalát akarod. Úgy érzed, elérted ezt? Melyik írásodban leginkább?

Szerintem az ember soha sem éri el a tökéletest. Az ember célja, hogy a tökéletesség útján haladjon és valamelyik ponton befejezze létét. Azt mondani, hogy eljutottam a kozmikusig, nagyképűség lenne.

De megelégedett vagy azzal, amit alkottál?

Mint költő, még egyszer mondom, úgy érzem, hogy megállhatok bárki és bármi előtt. Nem éltem vissza a nekem kijuttatott tehetséggel, azt tökéletesen és nem is akármilyen célra használtam ki, hanem arra, hogy Teremtőmet dicsőítsem és ezt nyugodtan mondhatom. Mert minden igazán szép vers gyakorlatilag a Teremtő dícsérete.

Hol tartasz az elképzelt írói pályádon? A jelen helyzetben hogy látod rangodat a magyar és az egyetemes költészet terén?

Nagyon nagyot kérdezel, mert bármit mondok is, ami igaz, akkor az óriási nagyképűségnek hangzik. Most gondold el, ha azt mondom, én nagyon nagy költőnek tartom magam. Nagy magyarnak, de egyetemes szinten. De hát erre hol a bizonyíték? Kaptam én Nobel-díjat? Kaptam én bármit? Nem. De ettől még a saját világomban mondhatom ezt magamnak és mert megkérdeztél és azt mondtad, hogy őszinte legyek, hát azt mondom, hogy az vagyok. Hidd el, ezt nem kevesen tudják is. De számomra nem ez a siker. A siker nem az, hogy az ember díjakat markol, hanem az, hogy megírja azt, amit meg kell írnia. Ilyen téren én nagyon sikeres vagyok.

Milyen elismeréssel díjazták költő tevékenységedet? (Még ha "közbülső kincsek, kis jutalmak / nem érdeklik, mindezt nem tartja túl sokra").

Látod, már akkor is azt mondtam: valóban nem érdekelnek a díjak. Pályám kezdetén kaptam "Bölöni György-díjat", a legjobb elsőverses költődíjat, ugyanabban az évben a "Jövő Irodalmáért-díjat", az elsö kötetemért szintén, a Magyarok kertjéért pedig megkaptam a "Sziveri János-díjat", amit Sziveri 1990-ben bekövetkezett halála után alapítottak és én kaptam meg először. Ezen kívül részesültem ösztöndíjakban is. Nem panaszkodhatok, ahhoz képest, hogy egy szalmaszálat nem tettem keresztbe ezekért a dolgokért, sok mindent kaptam és ezt mind a költői tehetségemnek köszönhetem. Ez visszaigazolása annak, hogy rossz költő nem lehetek, még ha távol is vagyok mindentől és a természetem sem olyan, hogy hajlandó legyek alkalmazkodni bárkihez és bármihez.

A személyes keserűség, bizonyos rezignáció hangja azért átcseng a 2001-ben megjelent "Plekniterápia#8220; c. versesköteten. Ennek dacára tudom, hogy kitartóan követed kitűzött célodat. Mik a terveid a közeljövőben?

Jelen pillanatban túl vagyok egy komolyabb munkán. Ősztől koratavaszig #8212; mostanában csak ebben az időszakban írok #8212; megírtam Az apokalipsziseink Dalos könyveiből c. munkámat, 21 haikut és most várom az ihletet, mert nem kötelező írnom, én nem pénzért írok, tehát kivárom, míg megszólal az a hang, hogy "most igen". Nem is írtam haikut kb. 10 éven keresztül és most februárban megírtam ezt a 21-et. A közeljövőben? Várom a világ végét. És ha nem jön, az sem tragédia. Szeretnék csinálni a botanikus kertemben két tavat még a hathoz és akkor ősszel meglátjuk, ha jön valamilyen inspiráció az életemben, akkor írok. Jártam pl. 2005. januárjában Ausztráliában. Az élmény nem rögtön csapódik le. Jegyzeteltem még ott, a kontinensen belül és ezeket egy nagy műben okvetlenül szeretném felhasználni. Ez egy globális vers lenne, tehát a bolygóról szólna. Várok és meglátom, hogy a Jó Istennek mi a szándéka velem.