Méhes? Épp Bécs, de inkább Pécs!

A Pécs is és Bécs is a véletlen műve.
Az első helyre szépen oda születtem, és ezért kitüntetett helye lett életemnek, mivel minden papirosra be kell írjam, és mennyivel takarékosabb "Pécs"-et írni, mint Balmazújvárost, de említhetném Garmischpartenkirchent is, éppen. Amíg az ember nem kerül el a szülőhelyéről, tán nem is tudja, mi az a falu, város, ahol élt. Velem 8 éves koromban ez megtörtént, amikor a családom Győrbe tette át a székhelyét, tehát az ország másik csücskébe, ha úgy tetszik. Ekkor derült ki, még ha csak egy kisfiú számára is, hogy mennyire lehet szeretni egy várost. Nyilván, mindebbe rettentő sok túlzás vegyül, minden végtelenül szubjektív, de mégsem torz. Én minden esetre végig abban a reményben töltöttem a győri (illetve gimnázium alatt a pannonhalmi) éveket, hogy amint lehet, megyek vissza Pécsre. Fura ez kicsit, hiszen még a 400 ágyas klinikára is, ahol engem hatszor operáltak véres műtétekkel, úgy tekintettem a távolból, mint valamiféle szent helyre, és zöld üvegerkélyei is vágyott módon villogtak előttem. 1985, az egyetem megkezdése óta vagyok megint pécsi, vagyis 21 éve, felnőtt életemet itt töltöttem el, és bár tényleg sokat vagyok úton erre-arra, igazából mindig Pécsre vágyom vissza, még akkor is, ha egyszer-egyszer úgy emlegetem, mint világvégét.
Ami Bécset illeti, egy izgalmas város a sok közül, ahol jártam. A véletlen hozta úgy, hogy ösztöndíj segítségével először 5 hónapra költöztem ide a családommal 2000 tavaszán-nyarán, és ahogy az lenni szokott, egyik lehetőség hozta a másikat, ismeretségek, barátságok, közös munkák, könyvek - mind-mind módot adtak arra, hogy visszatérjek Bécsbe hosszabb-rövidebb időre.
Amit Bécs tud adni, "csak" annyira különleges, mint Bécs maga. Nekem a legfontosabb ilyenkor, hogy úgy lehetek író néhány hét erejéig, mint máskor nem. Sőt, merem állítani, hogy örökké nem is szeretnék író lenni, ily módon, hogy csakis és kizárólag ezt "kelljen" csinálnom, és adott időre szállítani a kiadónak a művet. Nem, Bécs számomra egyedi varázsa pont ez a végtelen szabadság, hogy amikor írni van kedvem/türelmem/késztetésem (ki tudja, miből áll még össze a receptúra), akkor azt megtehetem. Gond nélkül. És ha nincs kedvem/türelmem stb., akkor meg azt tehetem meg, hogy nem írok. És helyette nincs egyéb. Kisebb és nagyobb feladatok. Nyilván kimozdulok, megyek sokfelé, ami akár turistáskodásnak is tetszhet, bár ennyi idő után már nem annyira az, inkább az itt-lét alaposabb megélése. Biztos soha nem leszek annyira bécsi, mint pécsi, jóllehet ebben nincs is semmiféle fokmérő. De az is biztos, hogy az utóbbi 6 évben több művem, vagyis a legtöbb művem Bécsben, illetve Ausztriában (Grazban, Kremsben) született, és nem Pécsett. Ez sem mindegy azért.

Igen, emlékezetesek bizonyos bécsi dinnyék számomra, vagy tévednék? De komolyra fordítva a szót, jó régen, mi dolgoztunk egy napilapnál, én ott elhűltem attól, amit meséltél, hogy megírsz egy cikket, aztán ha van időd, folytatod a novellád, és utána megint egy cikk jön. Én erre képtelen voltam, s vagyok is. Ez hogy változott meg az életedben? És most az író korszakodban regény novella vagy vers születik inkább?

Az utóbbi két évtizedben alig-alig volt nap, hogy ne írtam volna. Mondjuk úgy, "irodalmi szándékkal", hogy "legyen belőle valami". Ez vagy sikerült, vagy nem. Amíg csak verseket írtam, némi önáltatással hamarabb össze lehetett hozni a dolgot, elvégre néhány sorra már rá lehet sütni, hogy íme, megszültem, itt a versem, különben meg mit érdekel a költészet maga..., ki maga? Prózával mindez bajosabb, ha nem megy, akkor hiába két-három kicsikart mondat, ott hamar kiderül, hogy a semmi, az bizony semmi. De mindegy, próbálkozni kell, elvégre az író ír, mint a güzü, mi a fenét is tenne mást.
Viszont az is igaz, hogy 1990 óta újságíróként dolgozom, és elmondható, ennyi idő alatt alig-alig akadt nap, hogy ne írtam volna valamiféle cikket, illetve bármi effélét - kvázi, hiszen erről van szó, megrendelésre, sőt, nem túlzás: kötelességből. Tehát kialakult egy olyan fokú íráskészség, ami lehetővé tette, hogy szinte bárhol, bármikor elkészülhessen egy adott írásmű. Azért mondom ilyen körmönfontan, mert főképp a kulturális újságírás területén evickélve azért mód volt arra, hogy ezek a cikkek is valamiképp egyéniek legyenek. Nyilvánvaló, nem lehet nagyon cifrázni azt, ha 25 újsághasáb-sorban kell tudósítani egy pártvezér pécsi szónoklatáról vagy arról, hogy, teszem azt, Vokány faluban tavasszal elkezdik felújítani a kultúrházat. Ilyenkor arra van mód, hogy egymás után tegyek négy-öt értelmes magyar mondatot, amelynek van alanya, állítmánya, és kiderüljön a kedves olvasó számára, hogy ami történt, mi volt az, hol és mikor esett meg. Slussz. Nem nagy ügy. De szerencsére létezik riport (még az ÉS-nek is írtam ilyesmit, egyszer díjat nyertem a poszt-NDK-s nyaralókról szóló zengzeménnyel), recenzió, tárca, jegyzet, kommentár és amit különösen szeretek, az interjú - amit most is művelünk itt ketten. Kérdezni nagyon izgalmas, és én kíváncsi fajta ember vagyok, még ha nem is tolakodó, de figyelek minden részletre, gesztusra, ebből áll össze a mondanivaló, ami végül is az én szavaimmal jelenik meg az újságban. Mindezek után, azt hiszem, nem nehéz elképzelni, hogy ez a munka egy csöppet sem esik távol az irodalomtól, sőt, annak leginkább alapanyaga lehet. És az is. Az pedig, hogy mikor, milyen impulzustól vezérelve érzem azt, hogy most félre mindennel, és jöjjön a MŰ, teljesen beláthatatlan. Írtam én már verset a Hungaroringen úgy, hogy alattam dübörögtek a motorok, és előfordult, hogy egy érdekes figurát, akivel - úgymond - újságíróként találkoztam és beszélgettem, szinte azonnal be tudtam "emelni" egy készülő műbe, vagy éppen miatta kezdtem bele egy újba. Mindebből kitűnik, hogy inkább részletekről, forgácsokról van szó, bár nagyon sokszor igaz az, hogy egy pici jelenetben, pár szóban, gesztussorban benne van egy élet - azt hiszem erre eléggé érzékeny vagyok, és persze hajlamos arra, hogy továbbvigyem azt, amit észlelek, kiszínezzem, társítsam olyasmivel, amit máshol, másvalakinél láttam. Az irodalom ilyen szempontból kémia: lötyköl, keverget a mester, csippent innen, onnan, és ettől egyszer bugyog az egész, máskor meg durran egy nagyot. Nem is értem, hogy mért nem érdekelt soha a kémia mint valós tudomány...

Emlegetted a Forma 1-et, az tudva lévő, hogy nemcsak rajongója vagy ennek a sportnak, hanem szakírója is. Ezt tekinthetjük a benned élő kisfiú vágyai felnőttkori racionális kiélésének? Csak hogy pontosítsam a kérdésem irányát: miképpen tudsz viszonyulni a felnőtté váláshoz? Kényszer? Szerep? Eléggé sok helyütt érzem témának nálad a családot, a szereplőid sokat "Édesapukáznak, Édesanyukáznak..." Merítesz saját életedből is, vagy ez pusztán egy téma a másik hat mellett?

A Forma-1-et nem engedem bántani, mert az az én igazi önmegvalósításom! Jó, kicsit viccből mondom, de különben igaz. Író sose akartam lenn amolyan vágyálomszerűen, ellenben Forma-1-es tudósító igen. És lettem is. Amúgy nincs mit csodálkozni ezen annyira, fogjuk fel úgy, mint egy hobbit, egy kedvtelést - egyébként én az írást is ennek tartom. De ahogy a fél ország meccset néz a tévében, még ezt a csapnivaló magyar focit is, én meg autóversenyt nézek. Az, hogy ebből szinte szakma lett, más kérdés, éltem az adódó lehetőségekkel, és persze továbbra is hajtott a vágy, hogy megforduljak ebben a világban, ami engem annyira vonzott. Az, hogy gyerekkori "hősömmel", Niki Laudával, ha úgy tetszik, manapság kollégák vagyunk, azért ez nem akármilyen tudat... Sőt, egyik könyvemhez is írt előszót.
Kétségtelen, ezt a munkát (is) felnőttként végzem. Egy gyereket nem engednek oda, hogy készítsen interjút Montezemolóval, a Ferrari elnökével. Ha úgy tetszik, igen, efféle feladatokhoz "fel kell nőni", még egy kicsit sarkítva - bár ebben nem vagyok azért száz százalékig biztos -, ki kell érdemelni. Hogy aztán érdemei elismerése mellett, satöbbi. Ám tényleg úgy érzem, hogy a felnőtt, aki éveim számát tekintve mindenképp vagyok már egy ideje, olyannyira gyökerezik a kisfiúban, a nagyfiúban, aki voltam, hogy már-már mellékes az egész. Bekövetkeztek dolgok, amik felnőttekkel szoktak bekövetkezni, de igazából mindezek nem sokat jelentenek. A hozzájuk való viszonyulás a legfontosabb. Én merem, tudom és szeretem is a gyermeki énemet használni, nem gondolom azt, hogy - mondjak valami merészet és dicsekvőt - azért, mert Déry Tibor-díjat kaptam írói munkáimra, ne mekeghetnék és nyeríthetnék a gyerekkel otthon, ne beszélhetnék sült badarságokat egy adott társaságban, teljesen csapongva és léhán, mintha semmi és senki nem lenne fontos. Mert egy picit így is van. Nagyon szeretem az elmeél villanását, és örülök, ha egyszer-egyszer olyasvalakibe botlom, akinek néha ugyanolyan bakugrásokkal jár az agya, mint sokszor az enyém. Például Dóra lányom nő bele lassan ebbe, és ez is roppant élvezetes a számomra.
A család mint irodalmi téma tényleg végtelen. Bár épp anyukám forszírozza mostanában, hogy írjak végre valami egyebet is, ne mindig csak a famíliát, magamat. Ami alapjában lehetetlen dolog, mintha azt kérnék egy cukrásztól, hogy a krémesbe ezentúl ne tegyen cukrot, tojást, de talán még lisztet sem. Ilyen nincs. Amit az előbb a kémiáról mondtam, ide ugyanúgy illik. Nyilván van az én írásaimnak is jól körülhatárolható tematikája. Biztos, hogy többször szerepel a történetekben gyerek, mint FBI-ügynök, hangsúlyosabb szerepet szokott kapni egy öregember, egy tanár, egy pap, egy szülő, mint, teszem azt, Vak Bottyán vagy egy űrlény. Nekem nagyon fontos volt az az egy év, amit 1985/86-ban Bereményi Géza írói mesterség kurzusán magamba szívtam. Ő is azt vallotta, hogy egy író általában arról ír, amit TUD. Ami csak az övé, az ő élete, a sejtjeinek a része. Azt aztán cizellálhatja, meg torzíthatja, meg szabdalhatja - de akkor is azt írja, ami az ő életének a tudása.
Egy tíz évvel ezelőtti novellában azt találtam kijelenteni, hogy gyerekkornál nem történhet velünk semmi fontosabb az életben. Ez ma is a kiindulópont. Utána jönnek a felnőttek...

Hát igen, a felnőttek. Lassacskán abba az életkorba érsz, amelyet prózaírónál a legfontosabb művek születése időszakának lehet tekinteni. Hol tartasz a pályádon? Figyelsz arra, mit írtál meg? Mi az, amit meg kellene, de halasztod? És egyáltalán, mennyire tervszerű az, ahogy írsz? Befolyásol a kritika, vagy dicséret? Nemcsak a szakkritikára gondolok, az olvasók reakcióira...

Rettentő kiábrándító leszek. Szóval tényleg arra jutottam mostanra (ellentétben a korábbiakkal, majd kifejtem azért!), hogy az íróság nem pálya a klasszikus értelemben. Ahol "haladni" lehet és "elérni" valamit. Mert olyannyira lutri. Nem lehet úgy betervezni az előttünk álló évtizedeket, mint például egy orvosnál, aki kezébe kap egy összetekercselt, rikalmazott betűkkel, ráadásul latinul pingált papirost, és attól fogva ő orvos. És elindul az élete ebben a minőségben, fehér köpenyben szaladgál, három-négy évig gyakornok, majd tovább szaladgál és lesz szakorvos, meg osztályos és így tovább..., a végén lehetsz rektor vagy akadémia elnök. Mondjuk, e két utóbbit jobb, ha nem tervezi ember, mert esetleg csalódás éri, ha mégsem... No de, kérdem, íróvá ki üt? Az első publikáció? Az első könyv? Ne lovagoljunk ezen túl sokat, mert sokan felnyerítenek. Nyilván, lehet azért tudni, ki író, ki nem. Szögezzük is le: én az vagyok. Többnyire annak tartom magamat, mások is emlegetnek így, kapok "Méhes Károly író úrnak" címzett leveleket. De ezzel együtt azt, hogy hol tartok a pályámon, egyáltalán nem tudom. Mert nem tudom, mi a számomra "kijelölt" vagy "adott" pálya. Fel tudok sorolni tényeket: ennyi meg ennyi könyv, elismerés, meghívás, meg esetleg a tervek. No, azokkal is, hogy kell vigyázni! Mert amit megírhatsz ma, azt nem írhatod meg holnap... De erről majd később.
A leginkább egy-egy írás emléke marad meg a számomra. És nagyon erősen fel is tud idéződni, mert előfordul, hogy beleolvasok egy könyvbe, csak úgy, vagy keresek valamit, és mindig jól esően meglep, sőt megcsap - többnyire - a megírásának hangulata, a körülményei, a hely, az időpont. Felidéződik. Ugyanúgy, ahogy a sokszor az olvasásban, az írásban is nagyon jó benne lenni. Ennek különös, minden misztifikáció nélkül mondom: már-már nem evilági érzete van. De pont az benne a jó, hogy mégis itt, velem történik meg. Viszont most ezzel kissé elkanyarodtam.
Szóval most éppen a "semmit nem tervezek" periódusban vagyok. Kiismertem magamat mint alkotót. Hogy miképp adatik meg számomra az írói működés, amit lehet ugyan kicsit irányítgatni, noszogatni, de amúgy tudja a dolgát. Tudja a dolgomat. Tehát hagyatkozom rá. Már két éve, amikor 2 hónapra Kremsben voltam, de most Bécsben is, kisebb fajta csodaként éltem meg, hogy mennyire megy az írás. Leülök reggel a gép elé, képes vagyok írni akár három órát is egyfolytában. És ha befejezek valamit, akkor szinte automatikusan tudok folytatni egy újabb, valaha otthon megkezdett elbeszélést, és az is előfordul, nem egyszer, hogy jön az új ötlet, elemi erővel, és az kér magának tért..., és a sors ad neki!
Amíg nem tettem, vágytam a regényírásra. Erre szintén egy ösztöndíj teremtette meg az alkalmat. A Lassan minden titok című kötet, ami 2002-ben jelent meg, és jövőre jön ki németül, az öt hónapos bécsi tartózkodás alatt készült. Aztán egy évvel később megírtam a Néma galambok utcája című regényt, de ezt a mai napig nem adtam ki, csak egy fejezete jelent meg az És-ben 2005 karácsonyán. Nem állítom, hogy a horatiusi kilenc évet ki fogom várni vele, de ezúttal kipróbálom, milyen az: ennyi ideig babrálni egy viszonylag terjedelmes szöveggel. Elő-előveszem, és játszadozom vele. Ám mostantájt a regény - lehet, azért, mert ez még itt van a tarsolyomban - nem igazán izgat. Nagy izgalom összehozni egy jó novellát. Hogy ott aztán minden a helyén legyen. Minél rövidebb, annál jobb. Kis villanások, pár mondat. És benne van minden, ami benne lehet egy regényben is, csak "bő lére eresztve"...
Elképzelhető, hogy lustaságomat magyarázom így..., hm?
Bármiféle kritika, visszajelzés érdekel, hát persze. De abszolút nem befolyásol. Ez ügyben el szoktam mesélni, így most is megteszem, hogy amikor a versek mellett elkezdtem (első menetben) prózát írni, tehát úgy 1986/87-ben, Deák László költő, aki akkor a Magvetőnél, most az Orpheusz Kiadónál dolgozik azt mondta: Karcsikám, olyan epikusan ezek a versek, olyan sok érdekes történetcsíra van bennük, ugyan már, írjál inkább jó kis novellákat... Rendben, írtam a "jó kis novellákat", amikre Bereményi, mint mester, az ő tétova mosolyával kijelentette: Károly, szépen ezek az írások, olyan finomak, költőiek, légiesek..., nem akarsz inkább megmaradni a verseknél?
Teljes a skála, nem igaz?
Így aztán az legjobb taktika, hogy csinálom azt, amit tudok, és vagy tetszik valakinek, vagy nem.

Szintén a felnőttekről szóló kérdés az, hogy most egy bécsnyi távolságból milyennek látszik ez a kis ország? Mármint a magyar! Íróként, újságíróként bizonyára meg-megkérdeztek mostanában Ausztriában, hogy mi történt nálatok? Érzel valamiféle felelősséget írástudóként? Valósnak érzed ezt a kérdésfelvetést?

Mint kérdés, ez lehet valós, de nem nagyon érzem magamra nézve érvényesnek. Én az effélében nagyon botor vagyok. De lehet, hogy csak önző és nem érdekel a "köz". Mindamellett az is igaz, hogy úgy érzem, nincsenek "kialakult politikai nézeteim", nincsen különösebb identitástudatom, és bár természetesen odafigyelek a körülöttem zajló eseményekre, azt képzelem, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy engem (egy-egy tényleg szívbemarkoló ügyön túl, mint például az olaszliszkai eset volt) hidegen hagyjon. Még pedig azért, mert tudom, hogy igazából nem hagy - legalábbis érintetlenül. Mert minden, amit látunk, hallunk, érzékelünk, gyúr egyet a lelkünkön. Mint amikor készül a tészta, és nyomkodja, gyömöszöli egy kéz... Aztán, hogy mi sül ki belőle?
Nem vagyok jó vitapartner se, legfeljebb rezonőr. Szívesen meghallgatok minden véleményt, és nem nagyon veszem a bátorságot, hogy én döntsem el, kinek van igaza. Ez lehet, hogy túl nagy fokú megengedés, és megint ki merem jelenteni, hogy kényelmes is, azon a felettébb "demokratikus" véleményen lenni, hogy egy picit, ebben vagy abban mindenkinek igaza van. Főleg a saját szemszögéből. Általában eszembe szokott jutni valami pompás kis szóvicc ilyenkor, amin aztán mindenki vihog, és ezzel csókolom, részemről ennyi. Legfeljebb majd megírom őket - de ez szinte már fenyegetés!

A beszélgetésünk elején emlegetted a gyerekkori véres műtéteket. Erről kérdezhetlek? Hogy miképpen élted, éled meg ezt a korlátot. Vagy egyáltalán korlát ez még számodra, hogy nem olyan könnyedén jársz? Nem lehetsz a focizó íróválogatott csatára#8230;

Kétségtelen, hogy "élettörténetemhez" alapvetően hozzátartozik, hogy két hetes koromban egy fertőzés miatt csontvelőgyulladást kaptam, kis híján odalettem. De végül mégsem, ám a combfejek elpusztulása miatt a járásom bicegő, és nyilván nem voltam és vagyok (és nem is leszek) alkalmas bizonyos fizikai műveletekre. Azzal együtt, hogy még így is 2. lettem Pannonhalmán pingpongban a második osztályos bajnokságban. Nagy "szenvedéstörténetem", a hat csípőműtét biztos megrendítő élmény volt minden formájában, mégsem tett visszahúzódóvá, szorongóvá, rettegővé, nem tekintettem soha úgy a világra, mint ellenségemre, amelyik "ezt" tette velem. Holott azért volt részem elég egzecíroztatásban, magyarán csúfolásban, piszkálásban - ilyenkor aztán verekedtem, mint az őrült. Maga a betegség, illetve az attól való megmenekvés egyfajta mítosszá lett, mivel miután a pécsi orvosok menthetetlennek nyilvánítottak, nagyapám, aki gyógyszerész professzor volt az orvoskaron, Pestről szerzett egy új gyógyszert, amit addig emberen még tán soha nem próbáltak. Ezt a fővárosban élő keresztanyám hozta el a kutatóintézetből, odaadta a pécsi gyors masinisztájának, ő elhozta Pécsre, beadták - és meg túléltem önmagamat. Hát így. És ez azért tud munkálni. Még ha nem is küldetéstudatként. Hanem csak úgy. Szép lassan. Hogy ez azért mégsem volt véletlen. Volt valami "dolgom". Bár irtózom a nagy szavaktól....

Záró kérdésnek meg legyen egy szokásos fordulat a beszélgetésünkben: min dolgozol? Mikor jelenik meg könyved?

Laptopon dolgozom... Pardon.
Szóval: főképp elbeszéléseket, novellát írok, mikor mi lesz belőle. Most éppen több, máskor kevesebb rendszerességgel. De mint mondtam, bőven akad olyasmi, amit manapság "kisprózának" nevezünk, afféle egy-, legfeljebb kétpercesek. Ezekből jön ki egy könyv a 2007-es könyvhétre, Hollander Emőke meztelenül címmel. Saját rajzaim és fényképeim lesznek az illusztrációk. Emellett várom az említett német nyelvű regényt, Tankó Tímea, a Lipcsében élő fordítónő, aki Sándor Ivánt és Grecsó Kriszitánt fordította korábban, már elkezdte a munkát, vele is bizonyára sokat fogok értekezni a tél és a tavasz folyamán.
A többi meg... Hiszen nem pálya, ugye?