Kaland Kosztolányi szerint a szójáték "kóros jelenség". A "szójátszó" az, "akit a beszéd folyamán folyton megállít egy-egy szó, mint bolondot az üveggyöngy, a csörgő, a vörös papír, és nem tud beszélni a szavaktól..." (Nyelv és lélek, 1971. 17.) Marno János új kötetének beszélője mintha ebben a "kórban" szenvedne; s ha metaforává alakítva tovább akarjuk vinni Kosztolányi mondatait, azt mondhatjuk: a Marno-versek beszélője számára a nyelv a "kórok háza", kórház (s újabb parafrázis-azonosítással élve: a "lét" lenne a "kór"?), amelyben minden szó "kórokozó", "beteggé tesz", oly módon, hogy újra és újra megakasztja a beszéd folyamát. Nem újkeletű kérdés a "hogy olvassuk Marnot?", rendre visszatér a Marno-recepcióban, amelyben egymás mellett, és minden bizonnyal egymásból következően él az idegenkedés, az önvád és a hódolat szólama. A kritikának többek állítása szerint sok adóssága van Marnoval szemben, mert #8212; vagy éppen ezért #8212; Marno költészete sajátos, különleges és különálló, semmilyen hagyományhoz (avantgarde, neoavantgarde, Celan-líra, József Attila, Tandori, Petri), vagy generációs csoporthoz nem tartozik "igazán", így aztán nehezen hozzáférhető, (túl) sok munkát ad az olvasónak. Ezt a szólamot a Marno-kötetek paratextusai (borítószövegek, a költővel készült interjú) is táplálják és erősítik. Nyelvileg ez a versek leírására használt, a költő nevéből képzett szavakban is megmutatkozik #8212; nyilván nem függetlenül A múzsa és a bábu fülszövegétől, ahol a "marnoul írni" fordulat szerepel #8212; még azokban az írásokban is, amelyek nem Marno elkülönültségét bizonygatják, előfordulnak hasonló, Marno versnyelvének egyediségére vonatkozó kifejezések: "marnoizmusok" (Zalán Tibor), "legmarnoibb lelemény" (Szitányi György), s az itt tárgyalt kötet kapcsán: "lefordítja marnora" (Tábor Ádám) "Marnoánnyelvhasználat" (Tandori Dezső). (A problémám ezzel nem az, hogy Marno lírája "különleges", hanem az, hogy egyes vélekedések szerint másokétól eltérően az #8212; "különbözőbb".) |
A kérdés tehát az, hogy mit akarnak Marno versei, milyen, az olvasó szerepére vonatkozó utasításokat, kéréseket, vagy az olvasóhoz intézett kérdéseket tartalmaznak, s hogy az olvasó meg tud-e, és/vagy meg akar-e felelni ezeknek az elvárásoknak/ezekre a kérdésekre, konfrontálódik-e valamilyen módon a szövegekbe írt olvasói szerep és az olvasási tapasztalat. (A kérdés feltevésének módja nyilván elárulja, hogy az én olvasási tapasztalatom esetében az utóbbi helyzet állt elő.) Az agrammatikus kezdés és a szavak kapcsolódási lehetőségeinek sokféleségével eljátszó első sorok után kifejezetten erősen megformálódik az az elvárás, amelynek következtében az olvasó maga is kipróbálja, hová is lehetne még az egyes szavakat a mondatokban kapcsolni. Itt csak egyetlen versszakot emeltem ki, de a kötet minden versszakával lehetséges hasonló módon játszani. (Jó #8212; explicit #8212; példa az Átokkávéból ez a sor: "cáfolták is egymást mag, vas s akarat".) Az efféle szójátékok révén a versekben újabb és újabb összefüggések jönnek létre, a folyamatban levő beszéd a szavak képezte akadálypontokon több irányba elágazik, az akadályokon áthaladva módosul, a már elmondottakat új megvilágításba helyezi. Az általános benyomás, a szakadozottság és a végeérhetetlen, kezdőpont nélküli beszédfolyam együttes jelenléte lesz, az ide-oda utalások következménye pedig az, hogy még a grammatikailag-szintaktikailag "helyes" mondatok is "gyanúsak" lesznek; vagyis az olvasó folytatja a szöveg megkezdte játékot, s így éppen ez a szavakkal való játék lesz az, ami meggátolja, hogy (folyamatosan) olvasson. A versekre nemcsak grammatikai, hanem tematikai-stiláris játék is jellemző, többségükből (sokszori újraolvasás után) több történetcsíra kibontható (az Átokkávéból egy fürdőbeli jelenetsor, valamint Vörösmarty-művek olvasása, átírása), amelyek egymással párhuzamosan formálódnak ki az olvasás során, s a többféle tematika különböző stiláris elemei (allúziók és a Vörösmarty-témáknak a másik történetbeli szituációra való átvitele révén) áthatják egymást. ("Mely vén cigánynő köröz egy bottal / a bot végén szivacs, csipesz puhafém#8212;"). A történetek egyike sem lesz semmilyen értelemben sem teljes, mert #8212; az említett szójáték-akadályok miatt #8212; több ponton megbicsaklanak, kisiklanak, ellenállnak a konzisztenciaképzésnek. Ugyanakkor ezt nehezen lehetne értelemrelativizáltságnak vagy pluralizáltságnak felfogni: egyrészt mert a túl sok "üres hely" nem felszabadítja az olvasást, hanem éppenséggel korlátozza, másrészt mert a történetek mindegyike azért létjogosult, mert a beszélő én azzá teszi őket. ("idézni, mire által' jutottam / bolond volnék. Ki volt főzve a kávém.") A beszélő tehát csak látszólag engedi szabadon a szöveget #8212; és az olvasót #8212;, valójában igenis az uralma alatt tartja őket. A kényszeres jelentésmódosítások megvonják az értelemképzés szabadságát, a játékszabályokat a versbeli én diktálja, s azt "várja el", hogy az olvasó az ő szabályai szerint olvasson. A szövegek utasítása a "sokféleképpen olvass engem", ahol a "sokféleképpen" és az "engem" kioltja egymást, s arra biztatja az olvasót, hogy az egyet keresse a sokban, vagy a sokat az egyben. Az újraolvasások során ugyanannak az énnek lehet újabb és újabb történeteit "megtalálni"; vagyis az énre tulajdonképpen semmi nem gyakorol hatást, a szövegekből az derül ki, hogy a történetek, és elmondásuk mikéntje nem áll kölcsönhatásban az esszenciálisan elgondolt, ugyanakkor állandó önmeghatározási kényszerrel küzdő énnel. Ugyanerről a tapasztalatról árulkodik a kötetben gyakran szereplő fordulat, a "másodmagam", amelynek értelmezési lehetőségeivel folyamatosan játszik a szöveg; nem lehet eldönteni, hogy mire vonatkozik: valaki másra, vagy az én megkettőződésére. A szóhasználat itt sem esik egybe a "köznyelvi" jelentéssel, hiszen a másodmagam általában ragozott alakban fordul elő (másodmagamban), s azt jelenti, én és valaki más. A versek variálják ezt a köznyelvi jelentés és ragozatlan alak implikációit, amelyek értelmében a "másodmagam" az én megkettőződése lenne. Az Átokkávéban háromszor fordul elő, az első esetben ("Vastag aranylánc a túlsó tus alatt #8212; / míg áztam, mígnem magától eldől, / hogy hol tartok, kívül másodmagamon...") egyáltalán nem érthető, mire vonatkozik, a másodikban ("másodmagam homlokán a pigment") úgy tűnik, mintha a másik szereplőre vonatkozna, a harmadik esetben pedig #8212; a tükörképzet és annak Vörösmarty-utalása bevonásával #8212; a két variáció együttesen van jelen ("Úsztam ezért néhány medencehosszt / másodmagamban a tűkör habokon;"), mivel a "habok" a bennük úszó számára nem mutatnak tükörképet, a megkettőződés tehát fizikai értelemben nem lehetséges. A versszak második része ("magamtól mint másodmagam megfoszt, / nincsen baj vonzóbb: vígan odahalok") jelentheti tehát pont ezt a tükörképtől való megfosztatást, azt, hogy az én nem láttathatja magát "másodmaga" által. A kötet során a kifejezés inkább a "valaki más" jelentés felé tendál, de éppen ahhoz a vershez, ahol ez a használat kulminál (Dies illa #8212; "A papírok kabátzsebemben maradtak, / talán másodmagamnál, nem emlékeztem, hol / vetkőztem neki...."), tartozik egy lábjegyzet, mely ezt az erősödő benyomást újfent elbizonytalanítja ("...másodmagam hangját nem nyertem vissza"). Bármennyire bonyolult a "másodmagam" esete, úgy tűnik, hogy mindenképpen a fent vázolt én-koncepció függvénye, illetve azt erősíti. Ha ugyanis "valaki másra" vonatkozik, akkor az az énhez képest határozódik meg, ha az énre, annak megkettőződésére, ez a lényegi azonosságát nem szünteti meg, ha pedig az én határozódik meg a másik felől #8212; a szóban levő "másod"-ot a "képmás" értelemben figyelembe véve: "magam a te másod" #8212; akkor a te funkciója pusztán az, hogy az ént segítse önmeghatározásában. Hasonló a helyzet az "átírás" koncepciójával. Az "átírás", amely az Átfestészet című versben tér vissza módosult formában, szintén szójáték eredménye ["(most látom át, írva, / a Fekete hírt...)"], vagyis #8212; a szójátékok eddig leírt praxisának látszólag ellentmondóan #8212; egyértelműen behatárolhatók keletkezésének körülményei, s az is, hogy mi a funkciója: az átírás-átlátás mozzanatában az én egyfajta önazonossághoz jut el, az átírt szöveggel a saját szöveg nem dialógusba lép, hanem azt a "magához jutás" eszközéül használja. ("nem tértem mindjárt magamhoz, / s nem készültem átírásra" #8212; Marokkő) Ugyanakkor nagyon érdekes, ahogy a szöveg egyidőben valósít meg egy poétikai eljárást és reflektál is rá, ugyanúgy, ahogy azokban az esetekben, amikor a rímet az hozza létre, hogy a szöveg saját rímeléséről beszél ["(...) az oposszum kinézett (...) rímelem a mézet." #8212; Kalóz kanapé; "A kicsi nővér vízzel kínál. / (...) Tragédiámnál csapnivalóbb, / 'hogy kinéz, rímre, egy kínhalál."]. Hasonló a funkciója az állandósult metaforák egymás mellé helyezésének, ahol az egymásnak nyújtott kontextusok felhívják a figyelmet a metaforák "eredetére", s arra, hogy esetükben a nem-metaforikus használat látszik szokatlannak, s egy másik lépcsőfokban újból metaforikusnak. ("Bacon a nyers, Van Gogh #8212; a sült realista." #8212; Átfestészet) |
Marno kritikai értékelése #8212; legalábbis annak dominánsnak mondható szólama #8212; az első kötet megjelenése óta abbóla premisszából indul ki, hgoy Marno kész, érett, szuverén költőegyéniség ("kaptunk egy költőt", írja Budai Katalin), ami azonban inkább érzékelhető, mint érvekkel megindokolható (András Sándor), hiszen a költő már említett különállása nem nyújt fogódzót a magyarázatok számára. A magyar líra (olvasásának) hagyományában ez a két dolog #8212; az alanyiság és a szöveg az olvasótól azonosulást igénylő modalitása #8212; általában együtt jár. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy ez a fajta olvasásmód túlzottan behatárolja a Marno-lírához való kapcsolódás esélyeit. Erre a kérdésre az első, reflexszerű válasz az igen, mintegy megnyugtatásul, biztatásul. S az olvasó csak az igenlés megtörténte után döbben rá arra, hogy mire is mondott igent: nemcsak a kérdés első, hanem a másik felére is. Ezzel viszont a szöveg tulajdonképpen "bűnrészessé" tette az olvasót, hiszen a második részre mondott igen az első részre nézve nemet jelent. Még egyszer nekifutva a válaszolásnak tehát, kiderül, hogy mégis csak igent kell mondani, s ez az igen annak belátását fogja jelenteni, hogy "kell" az én ahhoz, hogy ezt a kérdést feltegye, oly módon, hogy (látszólag) eltávolítva magától, általános érvényre emelje a kérdésben rejlő állítást ("a költészet mindig a végét járja"), mintha ez a kérdező éntől függetlenül is, éppen ilyen formában lenne kérdés és állítás. Ezzel viszont egy bonyolult olvasási sort jártunk be, amelynek követelménye volt a saját válaszra és a szöveg igényére való reflexió is. Vagyis: az azonosulást jelentő biztatás helyett ellenállást jelentő, az alanyi líra olvasásának másfajta lehetőségét megmutató választ adhattunk #8212; s ehhez a szöveg ilyenfajta kérdezésére volt szükség. |
