Onagy Zoltán: Csontra száradt minimalextra

A felesége, ha esett, ha fújt, ha bármi, a vasúti megállónál várta. Két éven át jártunk így, szomszéd ülésen, beszélgetve mindenről, munkáról, politikáról. Soha nem kérdeztem rá, miért indítja, miért fogadja őt minden nap az asszony. Negyvenesek voltak, én harminc alatt, bármit válaszol, nem értem úgysem. És egyik nap meghalt az asszony. Hajnali induláskor még élt, esti érkeztekor már nem. Akkoriban nem volt telefon, mint ma, barátom csak hazajutva értesült a történtekről.
   Állt a szeptemberi esőben. Nem várta az asszony. Forgott szegény, szánalmas, barna szivacskabátjában. A pillanatot sikerült elkapnom, amikor megértette, valami nagy baj van. Valami visszafordíthatatlan. Arca megnyúlt, egy töredékmozdulattal vissza akart volna szállni az autóbuszra, hátha elhalaszthatja a szembesülést. Ezt a századmásodpercet képeztem le, a tehetetlenségét, a fájdalomét, a kétségbeesett reményét, ahogyan ez arcon megjelenni képes. Máig előttem van. Ezt a szívszorító állapotot tágította regénnyé Györe Balázs a Boldogkönyvben. A tehetetlenség és a kiszolgáltatottság végtelenbe nyúló pillanata beágyazva egy kis kötet összes alapjáró részecskegesztusába.
   *
   Az író számára kedvező esetben arról szól az élet, hogy irodalom. Ahogyan az irodalom az irodalmat szaporítja, szisztematikusan beölelve valóságába a fennálló literatúrát. Az irodalmi ember körberakva mindenféle poros, semmirevaló iratokkal, belőlük vezeti le az életet, ha minden klappol. Csakhogy az élet néha áttör ezen a felhalmozott, minden nappal gyarapodó, a tények huszonegyedik századi értelmében alig használható romjain, amelyekkel az író, mint a termesz, körülbástyázza hálóhelyét. Amikor átnyomul, baj van. Az irodalmi ember megnézheti magát. Mint Györe Balázs a Boldogságkönyvben. Valamiképpen össze kell hozni a despotikusan pofátlan életet az irodalommal.
   *
   Egy ideje olvasok. Egy ideje két bekezdésből lazán megállapítom, de két oldalból biztosan, nem csak azt, hogy elolvasom-e a könyvet, de azt is, akarok-e írni róla. Egy ideje alig fordult velem elő, hogy nem kellett megállapítanom, mit akarok. Nem merült fel kérdésként. Olvasó. Így, ez az alkalmas kifejezés. Hogy esemény olvasónak lenni. Elveszni a miniesszékben, eltévedni a fejezetenként instrumentalizálódó anyagban, pedig jól kitapintható doku-kontrákkal minden irányból felszerelt szövegkezelés (ezt nevezi a szaksajtó minimalizmusnak, ha nem tévedek: az író egyetlen tiszta, nyers hangot üt meg, saját, belső dallamát az olvasó kénytelen köréhallani).
   Már régen nem jött szembe meghökkentő író. Most hirtelen mégis Györe-olvasó lettem előre eltökélt hajlandóság nélkül (mert a gyakorlat szerint a műbe rogyó olvasás nehezíti a konkrét feladat végrehajtását). És az így néz ki: hiányoznak a folyamatos jegyzetek, nincsenek cédulázott kulcsszavak, hogy a recit rá lehessen húzni, mint a nyúlbőrt a léckeretre. Mégis, mondom némileg zavartan, jó úgy haladni, hogy lapozás közben nem jut észbe, erről a könyvről írok, és mi lesz az. Az olvasottak nem engednek szabadulni. Van rököny (elképedés, meghökkenés) derekasan.
   *
   Az íróember üldögél és írogat. Nézelődik. Jár ide, jár oda. Nem feledkezik el bizonyos születés- és névnapokról, nem "fölöttébb" hűtlen, nem módfelett iszákos, nem jelentősen bolond. Figyel, nézelődik, gyűjtöget. Hazajár. Otthon is olyan, ami nagyjából megfelelő. Komoly botrány nélkül, komoly sérülések, de komoly veszélyhelyzetek nélkül is. Van. Nem nyomul. Nem tudni, mire vár, de vár. Író. A közéletbe félig mártott alanyi író többnyire áll, néz ki a fejéből, és vár a termékenyítő drámára. Várakozás közben - minthogy az alanyi író is emberből készül - abban bízik, őt ugyan elkerülik a termékenyítő drámai helyzetek, de plazmaszinten mégis megtermékenyül.
   Termékenyítsen, de ne fájjon. Fájjon, ha kötelező fájnia, de ne nagyon. Az íróember, ha szabad kérnie, így van ezzel. De a kutya nem kérdezi.
   Van az író. És van az élet. Az író és az élet nexusa a ritkán professzionalizált. Ha mégis, az írót politikusnak nevezik. És az már más tészta (miként a közelmúlt és a jelen oly perverz módon a képünkbe nyomja). A fájdalom másként érint minden sorra kerülőt, és a listán sorra kerülő is másképpen érinti a fájdalmat, annak holdudvarát. Civil feloldja. Ha nem képes, akkor is megtesz mindent, hogy mielőbb szabaduljon, amennyiben nem mazochista. A politikus lelövet valakit. Ha a fájdalom komolyan érinti, két valakit, közben kirúgat egy főszerkesztőt, bezárat vagy megnyittat egy bányát.
   Az író azt mondja a fájdalomnak, gyere, bújj kedves hozzám. Kést vesz a kezébe, lekapkodja a polcról a vonatkozó irodalmat, bejelöli a vonatkozó fejezeteket, és keresztben-hosszában fölvágja azt hasogató valamit, ami a szívét szorongatja, és szép sorban az asztalra rendezi az alkatrészeket. Azután megkísérli összerakni. Ez a dolog legkockázatosabb része.
   Az író dolgozni kezd. Fáj ugyan, de inspirál. Fáj ugyan, és amikor az események ilyetén alakulásának okait, abban való szerepét keresve teker másfél kört a spanyolcsizma csavarrendszerén, üvölt, mint akárki, reped a bőr, ropognak a gyengébb csontok, mint akárkié, de dolgozik. És ha az író dolgozik, élete értelme rúgta rá az ajtót, a munka. Ha ilyen áron, akkor ilyen áron. Mit lehessen tenni.

   *
   Sokféle fájdalom létezik. A fájdalom fenomenológiája százfajta. Ezer. Györe Boldogkönyve ebben a vonatkozásban kétféleképpen olvasható. Elsősorban doku-tömörítő vállalkozásként, egyféle önitató-önetető rendszerként, amelyben a történet aktivitását a történetmozgás belső időrendje szabja meg, és amelyben a koherens pezsgést maga a fájdalom körüljárása, a kilenc fejezet harmonikusan zaklatott egymásutánja jelenti. Másodsorban a tehetetlenség, a gyengeség és tökéletlenség meghökkentő paradoxonaként olvashatjuk, ahogyan vesztes helyzetből egyenlít a fogcsikorgató elszántság és cselekvéskényszer. A férfi győzelmet arat a természet gonosz erői fölött.
   Györénél a fájdalom vezérmotívuma a reménytelenül szikár melankóliába mártott hang. Meghatározó kritériumai a természet, az irodalmi elődök, irodalmi kapcsolatok, de döntően alighanem a nővé váló kamaszlány, az ő megrendítő levél- és helyzetrajz-részletei (ezeket, őszintén megvallva nemigen lett volna bátorságom beépíteni a szövegmatériába, mondom ezt az apa-leány viszony tényleges ismerete nélkül, mondom annak ellenére, hogy a kötet legérvényesebb és legszikrázóbb megfogalmazásait köszönhetjük a kényes egyensúlyú valóságban helyét kereső kisasszonynak), és a köröttük szivárgó tompa kétségbeesés végtelenje.
   *
   Györével úgy voltam, hogy majd (indoklásul megemlíteném "A valóságban is létezik" című kötetét). Hogy majd, talán. Túl sok nekem az irodalom. Amikor a szöveg funkciója az, hogy irodalom, a tartalma az, hogy irodalom, mágiája irodalmi irodalom, azzal egy idő után nem tudok mit kezdeni, az nekem sok, és nem is érdekel kimondottan, hogyan születik az irodalom irodalom apától és irodalom anyától, amikor az újszülött irodalom akar lenni. Tandoritól elviselem, Esterházytól még élvezem is, de egy harmadik olyan író, aki azt írja, mibul áll az ő írósága, még ha más szillogisztikai közelítések alkalmazásával is, az sok volna.
   Most aztán összehoz kilenc zökögő fejezetet a halálról és a feltámadásról. A szétzuhant és összeálló világról. A tanácstalanságról, amikor az ember áll, és úgy akarna maradni, amíg valami meg nem változik.
   Minden kilenc. Györe kötete révén derül ki, a kilenc, minden matematikai beidegződés ellenére meghatározó szám. Valamennyi nagy fontosságú eseményben szerepel a kilences szám. Kilenc hónapra születik a gyerek. Zeusz kilenc múzsát teremt. A kilenc a jang száma, a taoisták bambuszbotján kilenc a csomó. A jang a kínai dialektika szerint a tiszta, a száraz, a logikus, a pozitív, tehát a férfi jelképe. A kilenc, és a másik kilenc, a fejére állított hatos - összefordítva - egészen különleges belvilágú összhangot jelez. (Csak futtában teszem hozzá, a nő - jin - a nedves, az iszapos, a logikátlanul sötét, a hazug, a zavaros és a vörös. A vörös nő, lehet, nem szerepel a kínai felsorolásban.) A narrátor felesége az első fejezetben hagyja el a valóságos világot, a kilencedikben érkezik vissza a népmesék legszebb hagyományának megfelelően.
   *
   Azt azonban mégis meg kell jegyeznem, Györe könyve olvasóra van szabva. Nem az író-olvasó találkozók keletire belőtt mosolyú laza írójára, különösen vadakat kérdező olvasójára, hanem olvasóra, aki kinyomja a tévét, lelövi a számítógépet, felkapcsolja a kisvillanyt, megpucolja hármas számú szemüvegét, elhasal, kinyitja a könyvet, mert hazajövetben a könyvesboltból a helyijárat megállójában belenézett és elolvasta az első oldalt.
   De vegyük ennél is szűkebbre. Tájleírással nyit. A klozet tájleírásával. A következőképpen: "Verejtékeznek a csövek a vécében, vízcseppek lógnak le róluk, sorban, látom, ahogy fölnézek, miközben pisilek, félmeztelenül. Én is verejtékezem. A nagyszobán ablaka elé kitett hőmérő 33 Celsius fokot mutatott (az előbb néztem meg, 2 órakor).
   "Ma reggel vittem be a feleségemet a kórházba. Pontosabban fogalmazva: vissza kellett menni (márciusban már volt bent tíz napig).
   "Azzal a töltőtollal írok, amit tőle kaptam 1986-ban, egy ugyancsak nehéz év válságos időszakában, noha akkor a bajok más természetűen voltak, mint az idén."
   Mit hoz ez a leírás, mivel dermeszti le választott olvasóját? Több, legalább három rendkívüli pontosságú láthatatlan állításával, ami azért nem mindennapos a magyar epika gyakorlatában. Meghatározza 1. a kíméletlen időt; 2. a megnyúlt távolságot; 3. a megváltoztathatatlan alapigazságokat.
   Részleteiben: 1. Bajban vagyok, ötven vagyok, szarul vagyok, a psziché és a fizikum, szinkronban. Két óra, és ahelyett, hogy a holnapi feladatoknak alákészülve aludnék, leizzadva hugyozok a klozetban. 2. Feleség kórházban. 3. Válságok, együttlétek, válságos együttlétek - minimálisan tizennégy együtt lenyomott (a lány kora, később kiderül, több) év, és ami abba csak belefér.
   A feltorlódó határozott névelőkkel lelassított szöveg egyféle kifordított egzisztenciális kontextusba helyezi a narrátort, egyszerre sajnáljuk és szeretjük. A kommunizmus idejéből magunkkal vonszolt érzékenységgel azonnal szeretjük a kicsit, a gyengét, a bajban lévőt, a bármilyen hatalomnak kiszolgáltatottat. Györének nyert ügye van az első mondatokban.
   *
   Persze, meglehet, Györe olvasója negyven feletti kell legyen. A csontvázra - nem elméleti felkészültségének, hanem reális, kézi emlékekre hagyatkozva - fel kell tudnia rakni a húst még így is, hogy az asszony nem jelenik meg fizikai formájában. Árnyék a házban.
   Az olvasó nemileg nincs korlátozva. De sorsával - túl a negyvenen - morcosan és szürkén elégedetlenül. Nem haragos, morózus inkább, aki rosszul kel, mert ma reggel sem változik semmi. És senki. Elege van. Kell legyen neki vele öregedő párja. Azzal is legyen elégedetlen. A párja is legyen elégedetlen vele. Legyen mindezek fölé jól fejlett bűntudata, amely szerint e kölcsönös elégedetlenségnek rekonstruálhatóan ő a teremtője, öröklött adottságaiból következően. És ha minden olvasói követelménynek megfelel, úgy jár, mint én, az olvasó.
   Meglehet, szolidan kerékbetörő pillanat, amikor a férfi ráébred, mennyivel tartozik annak, akivel él. Fogalmazhatnám úgy is, keservesen emelkedett, megtisztítóan áldott pillanat (de nem óhajtom túlságosan poétikusra meríteni), amikor a férfi agyán végigvillannak - minden külön értesítés helyett - bizonyos meghatározó kötöttségek. Nem a férfién, az íróén. Beismétlem ide, ne legyen félreértés, civilre nem, vagy csak alig vonatkoznak a megállapítások: "Az íróember üldögél és írogat. Nézelődik. Jár ide, jár oda. Nem feledkezik el bizonyos névnapokról, nem nagyon hűtlen, nem nagyon iszákos, nem nagyon bolond. Figyel, nézelődik, gyűjtöget. Hazajár. Otthon is olyan, ami nagyjából megfelelő. Komoly botrány nélkül, komoly sérülések, de komoly veszélyhelyzetek nélkül is. Van. Nem tudni, mire vár, de vár. Író."
   *
   A második olvasatban - a már vállalt alapállásból - nem állom meg, hogy egy-két kérdést azért mégis, mellesleg. Csak úgy. A lélek mélyén, a technika bármennyire is átveszi a hatalmat, ugrásra készen, mindig beélesítve ott lapít ugrásra készen a romantika. Alig várja, hogy kiléphessen lenyomott pozíciójából Változatos formákban, hiányokban, napszakokban dugja ki a fejét, nem szünteti meg sem életkor, sem hivatás, se semmi. A romantika nem tendencia és nem egy kor átka, bennünk van kiirthatatlanul, Sztálin westernfilmekkel menekült vissza bankrabló ifjúkorába, Hitler hollywoodi limonádék élvezetében találta meg nőt, ami rendesen nem jutott neki, amikor még hiányzott. A romantika kommunikációs korlát. Odabent működik, valahol a szív környékén, netán benne, a kamrák és a pitvarok közti résben húzódik, és amikor az ember szar élethelyzetbe kerül, bejelentkezik, tudna segíteni a gazdán.
   A romantika, mint redukciós faktum, lehetőség. Egy régi, olvadékony barátnő, aki örömmel reduktor. A nő, ha nem nagyon hülye, kulcs rövid távon, eseti kibontakozás. Egy üveg vodka, a sebesség miatt (kettő). Régi fotográfiák kiterítve az ágyon. A doku - dialektikája szerint - nem választhat le szemérmesen bizonyos szociológiai valóságokat. Ha pedig nem választott le, "ez" a szociológiai valóság, a helyzet rosszabb. De ez itt most nem személyes kérdés. Korkérdés. Az olvasó előre rémül, hogy a telő évek mennyi, ma még jelentős változatosságban használatra kész mentőmódszertől fosztják meg.
   *
   De. Jót tesz az, ha az olvasónak, aki nem szereti magát kimondottan olvasóként aposztrofálni, mert olvasónak kényes, hisztériás, rosszkedvű, féltékeny, néha még gonosz is, és amire nem törekszik ráhangolódni, azzal nem strapálja magát, arra a jóisten sem hangolhatja rá, születik egy írója.
   Osztán ettől kezdve van neki megint egy írója, aki csatlakozott a kis írócsapathoz, akiket szemmel tart, hogy miképpen tovább.
   
*
Fekete Sas Kiadó