Volt ott egy nagy szekér, abba a Kalamona táltosát befogták, mind felültek, éppen háromszázan voltak, de a nagy táltos úgy vitte, mint a semmit. Ő meg a feleségét maga mellé vette a nyeregbe, megindult elöl, a szekér utána. Volt a szekéren olyan hemzsegés, a sok fehércselédnek úgy pergett a nyelve, mint orsó. Mentek, mint a gondolat. Három nap múlva elérték a Kőszáli király birodalmát, ott, ahol az út eltér hazafelé, meg amerre a szél meg volt kötve, elkezdett gondolkozni Rontó, mit csináljon most már, mert a lakatkulcsot ott felejtette. Vissza hiába mennének, mert a jégpalota elolvadt, mindent ellepett a víz. Ahogy gondolkozott, ott termett a tündérkirály. Kérdezte, mivel lehetne segítségére? - Hát azt kívánom, hogy ennek a sok asszonynak készíts itt egy palotát, hogy lakjanak benne, míg én elmegyek a szelet eloldani. Csak el ne felejtsem mondani, hogy ezt a kardot még edzd meg, hogy vágja a láncot. A tündérkirály elősípolta a tündéreket, azok egy szempillantás alatt olyan palotát építettek, hogy az párját ritkította. Ő meg elszaladt, a kardot megedzette egy perc alatt, vissza is jött vele. Rontü azt mondta, hogy várják meg itt, míg visszajön, mert ha elindulnak, eltévednek. Ő meg felült a táltosra, a feleségét is vitte magával. A többi bement a palotába, ettek-ittak, jókedvűek voltak, elfelejtették, milyen sanyarú sorsúak voltak. Rontó meg ment a táltoson, mint a villám. Már mentek vagy három hétig, akkor értek oda. Alig várta Rontó, hogy a szelet megszabadítsa. Leugrott a táltosról, kihúzta a kardot, úgy vágta vele a láncot, mint a jó kés a szalonnát. Egy perc alatt szabad lett a szél, elkezdett fújni. Ő meg felült a táltosra a felesége mellé, megindult visszafelé, mint a villámlás, még annál is sebesebben. Otthon a Rontó falujában is észrevették, hogy fúj a szél, azon tanakodtak, hogy ki oldotta el. Lett nemsokára eső is, mire eljött a vetés ideje, meg is puhult a föld. Lehetett vetni. Rontóval három álló hétig vágtatott a táltos, míg elért oda, ahol a többiek maradtak, azok jó ennivalóval várták őket. Mikor megérkeztek, Rontó lenyergelte a táltost, adott neki enni-inni, ő meg bement a feleségével a palotába. Itt újra megtartották a lakodalmat, három álló napig ettek, ittak, csak úgy folyt a sárga lé. Negyedik nap útnak indultak hazafelé. De mielőtt elindultak volna, Rontó felment a Kőszáli királyhoz megköszönni az útbaigazítást, aztán megindult elöl, a nagy táltos meg utána. Mentek három hétig, míg elérték a Rontó országát, ott újra megpihentek. Azt mondta a lányoknak, amelyik a járást tudja, az már hazamehet. Bezzeg mind tudta a járást, így elszéledtek. Ahogy Rontó ott maradt a feleségével, hozzáfogott nyergelni, hogy induljanak a király városa felé, hadd legyen már nyugodt az öreg király meg a felesége, hogy megvan a lányuk. Ezalatt otthon a király udvarában megvolt a nagy bánat. Az öreg király nem örült neki, hogy fúj a szél, meg esik a szép csendes eső, neki eshetik, ha nincs lánya. - Már látom, úgy vehetjük, mintha meghalt volna - siránkozott egy folytában az öreg Fűkirály, s könnyei csak egyre jobban potyogtak nagy bánatában. Pedig, ha tudta volna az öreg király, a lánya életben van, s hogy milyen közel van, bizony nem sírt volna szakadatlan. Rontó ugyanis pont megsarkantyúzta a táltost, az mint a villám, megindult, három nap alatt odaértek. Amint beértek a városba, Rontó sarkantyúba kapta a táltost, s belovagoltak a palotába, ahol rögtön meglátták a síró királyt. - Mit sirat, királyapám, hiszen itt a lánya?! A vén király megdörzsölte a szemét, hogy jobban lásson, hát csakugyan a kedves lánya volt. Lett olyan öröme, hogy még újra csak sírt. Csókolta Rontót is, meg a lányát is, nem tudott hova lenni örömében. Kérdezte: - Ki vagy te, jó vitéz, hogy haza merted hozni a lányomat? - Az uram - mondta a lánya. - Még csak lesz - mondta a király. - Mi már megesküdtünk még a Kalamona birodalmában, volt ott egy cigány pap, az összeadott minket. - Hát én királyapám, az a fiú vagyok, aki itt volt az anyjával kukoricáért. - Most már ismerlek fiam, bátor vitéz vagy, megérdemled a lányomat. Bementek a házba, ott beszélgettek , a vén király meg kiszólott a sok emberhez, hogy senki haza ne menjen, mert holnap megtartják a lakodalmat. Az asszonyok elkezdték egymásnak mondani: - Én gondoltam, hogy hazajön a kisasszony. - Hisz én tudtam. - Lehetett azt gondolni - mondta a harmadik. A kocsisokra Rontó ráparancsolt, hogy viseljék gondját a táltosoknak, mert azoknak köszönhető, hogy itthon van a kisasszony. Az öreg megkérdezte, hogy mikor akarják, hogy megtartsák a lakodalmat? A leány azt mondta: - Én nem bánom, ha holnap lesz is. Elbeszélte aztán, hogy már két lakodalmuk volt. - Na, lányom, itt meg lesz a harmadik, úgyis a harmadik az isten igazsága. Ki is üzent a gulyásnak, hogy hajtsa haza a gulyát. Jött ismét estére hazafelé, csak úgy szólott a harang a nagy kövér tinókon. Bezzeg volt dolga a mészároslegénynek, míg a gulyát levágták. De még az asszonyoknak is, míg megsütötték, főzték. De hát kellett is egy egész országnak. Valamennyi cigány volt az országban, az is mind ott volt. Másnap alig virradt, már szólott a banda. Az udvaron terítettek, jó idő is volt, meg a házba nem fértek volna be. Három álló napig tartott a lakodalom. Rontó meg a felesége nagyon jól érezték magukat. Harmadik nap estére már alig volt gulya a marhából, a bor is fogyatékán volt. Akkor a vén király felállt, jó hangosan mondta: - Hallgassatok ide, itt van ez a vitéz, aki eloldotta a szelet, legyőzte a Kalamonát, hazahozta a lányomat, aki már a felesége. Most már jutalmul én átadnám neki a királyságot, én már úgy is öreg vagyok, ha ti nem haragudnátok érte. - Mi hogy haragudnánk? Mi is úgy akarjuk, éljen az új király! Ordítottak úgy, hogy majd megsüketült az ember. Rontó is felállt, előbb megköszönte az apósának, aztán a népnek. Erre az öreg király azt mondta: - Most már mindenki menjen haza, mert eljött a vetés ideje, vetni kell, hogy jövőre legyen mit aratni. Az embereknek nem is kellett kétszer mondani, mind hazamentek. Rontóból nagyon jó király lett, más esztendőben nem szedtek adót sem. A Kalamona táltosával szántott magának. Egymagában megszántotta azt, amit azelőtt annyi sok ló meg ökör alig bírt. Az új király élt a feleségével bú nélkül. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
