 |
3.
Portré helyett irodalom
Három íróportré. Három politikus-író a véletlenszerű, mégis különös ketrecben. Három portrét havonta folyóiratnak összehozni nem kis teljesítmény, így különösen nem, hogy nyomatják egy ideje. De három íróportrét úgy összehozni, hogy mindháromból tökéletesen kilúgozzák az életet (amelyből jó esetben ugyebár az irodalom születik), egyenesen bravúrnak nevezhető. Az író köztudottan emberből áll. S mint ilyennek van keze, lába, sorsa, azaz múltja, jelene, jövője. A kezére kesztyűt húz hidegben. Lábára zoknit. Szandálhoz vagy húz, vagy nem. Kapcsolatai vannak, barátai, szövetségesei. Kapcsolati rendszere. Élete. Ebből áll egy ember, akár író, akár nem az. Az idei első szám három olyan író portréját sorolja egymás mellé, amely három íróra az átlagosnál is jellemzőbb a politikai véna. Nagy Gáspár nevéhez az első publikált, ugyanakkor nagy vihart kavart Nagy Imre-versek és egy szerkesztőség szétzavarása (Új Forrás), Szőcs Gézához az erdélyi irodalmi ellenzék megalakulása, Tar Sándorhoz a magyarországi ellenzék folyamatos besúgása kapcsolódik, és mindhárom esemény meghatározza a további pályaívet. Irodalmuk is más, ha az életük más. Efölött átsiklani portrénak nevezett pályaképben több hibánál. Hamisítás.
4.
Mennyi mindent el kellene olvasni.
de nincs idő És mintha egyre kevesebb volna a hasznos irodalomra fordítható idő. Innen közeledve az alapállás: hetvenöt százalékban lepjen meg, hetvenötben élvezzem, hetvenötben tűnődjek el, "ez ugyan nekem miért nem jutott eszembe". Ha ennek nincs esélye, lépést se teszek, hogy az időt pocsékoljam. Papp Tibor Olivér könyvébe belekóstoltam egy hajdani publikációban, amelyben a szőröslábú nők háromrétegű rajzával indított. Élmény, derű volt, semmi avantgárd, semmi formabontás, Alechemre emlékeztetett minden sora, nem A tejesemberre, hanem a visszatekintő Énekek énekére. Az agyba ágyazott nő, egyszerre fétis és kegytárgy, egyszerre tűz és víz, egyszerre minden. Ha a Szépirodalmi Figyelő recenzense le is veri - ennyire nőközpontú (nőre koncentráló) könyvet nem volna szabad nővel szemléztetni -, a nőhegyek és az esetenkénti túlírtság miatt, csak megnézem, ha kezembe akad.
5.
Vissza a múltba
Érdekes, nem érdekes, a XXI. századi ember hajlamos azt hinni, hogy a számítógép hasonlít a kenyérre: belép a boltba, vesz egyet, használja terve, funkciója szerint. Persze nem kell feltétlenül William Astray, a Vince Kiadónál megjelent számítógép-őstörténet könyve ahhoz, hogy legyen némi gyanúnk, itten tudósok és zsenik szoros szimbiózisa, tehetséges matematikusok, fizikusok, kémikusok lánca működött kart karba öltve a hidegháborúval, a hadsereggel, a katonapolitikusokkal, és ki ne maradjon, a bevethető dollármilliárdokkal. A kötet címe: Neumann János és modern számítástechnika kezdetei. Nyilván nehéz olvasmány - ezt bizonyítja a recenzens is -, és természetesen nem irodalmárok és irodalombarátok olvassák. De ha valami a számítógép-tervezés logikai alapjait vezeti fel, csak érdemes volna belepislantani, hogy a viszonyunkat valamiféle átgondolt logika mentén vezényelhessük, ne engedjünk sem az ostobaságunknak, se a kényelemszeretetnek. Mert csak ülünk az egyre több veszélynek kitett pc fölött, mint majom a köszörűkövön, fogalmunk nincs, mi az, amin ülünk, mikor égeti le fél seggünket, veszi el többhavi munkánkat, teljes adatbázisunkat.
|
