 |
Egy rendkívül tevékeny ember számára ez a "kint is vagyok, bent is vagyok" ideális állapot. A jelek szerint sikerült megteremtened a valódi írói függetlenséget úgy, hogy közben nem fölszámolódtak az emberi kapcsolataid, hanem megsokasodtak. Mi a függetlenség ára?
A függetlenségnek valóban ára van, hol nagyobb, hol kisebb. Régen nagyobb volt, most kevesebb fizetni valóm van. Jól látod, hogy tevékeny ember vagyok, ami nem elsősorban szándék és nyüzsgési hajlam kérdése nálam, sokkal inkább az elvárások beteljesítése. Sokan sokféleképpen számítanak rám, és én elég hálás - mondhatjuk egyenesebben, hiú - vagyok ahhoz, hogy ezeknek az kívánásoknak és bizalmaknak megfelelni akarjak. Amikor a magamra maradás mellett határoztam, minden oldalról megtámadtak, egyesek látták, hogy védtelen vagyok, hogy kiszolgáltatott, úgy érezték, elérkezett az idő a kinyírásomhoz, a helyemre tolakodáshoz, pofátlankodáshoz - az irodalomból való kiszorításomhoz. Valóban népszerű voltam, talán vagyok sok helyen sokak számára most is, de ezért jómagam soha nem tettem semmit szándékoltan. Kivonulásom után, mely köré azért a sajtó jócskán megteremtette a körítést, sorozatban nem adtak támogatást a könyveimhez, elhallgatott a kritika, és nagyon sokan elfordultak tőlem azok közül, akiket szerkesztőként támogattam, költőként segítettem, emberként felkaroltam. Volt egy időszak, amikor tényleg azt éreztem, hogy íróként teljesen leírtak, és elvágták a visszafelé vezető utat. Tehát, ha akartam volna, se tudtam volna meghátrálni. Maradt a magányos lovas mítoszának vállalása, vagy ahogy valaki fogalmazott korábban, a hadsereg nélküli vezér - aki nem fogad el maga mellé, mögé senkit - szerepének a vállalása. Ma sem tartozom sehová, tehát engem nem védenek, nem vagyok ott a nagy lángososztásoknál, de annak örülök, hogy nem tudnak kikerülni, sem meg nem történtté tenni, se nem létezővé hallgatni, szorítani. Nyugodt vagyok, senkinek nem tartozom semmivel, senkitől nem függök, és lassan-lassan megint a helyemre kerülök, a kis belezők és konjunktúralovagok alól talán kitöredezik a talaj. Talán az is belejátszik ebbe, hogy én az eltelt tizenöt évben nem fröcsköltem senkire sarat, azokra se vissza, akik rám viszont igen, nem válaszoltam a méltatlan vádakra és nyilvánvaló hazugságokra sem, dolgoztam, sokszor valóban reménytelen és méltatlan helyzetben is. Az idő engem látszik igazolni. Ezek után mi a függetlenség ára? Sok csalódás az emberekben, sok összeszorított foggal elviselt bántás méltatlan alakoktól, az, hogy nézed a fél- és negyedtehetségek vitustáncát ott, ahol régen ha nem is templom, de valami a hétköznapinál magasabb lélekzetű építmány állt...
Ebben a politika mentén megosztódott, rendkívül neurotizált irodalmi/művészeti életben úgy állsz valahol középen, hogy mindkét tábos elfogad. Nem be, hanem el.
Szerintem meg inkább egyik sem fogad el. Igaz, a legjobb minőségekkel a kapcsolatom töretlen a táborokból, vagy nem romlott meg, ha meg is szakadt, de aki kivonul, elhatárolódik, azt sokan nem szeretik, sokan megútálják a cserben hagyás gesztusáért. Az az érdekes ebben, hogy régen úgy gondoltam, nyilván tévesen, hogy az igazság középen van, és én, ha középen vagyok, az igazság letéteményesévé válok. Mára tudom, hogy az igazság a legritkábban van középen. Hol itt van, hol ott, hol jobbra, hol balra, hol föntebb, hol lejjebb... És nekem, ha független értelmiségeinek, szabadon gondokodó írónak tartom magamat, akkor mindig az igazságot - vagy az annak vélt valamit - kell követnem, jobbra vagy balra, föl vagy le, ha nem is csatlakozom azokhoz, akik itt vagy ott ássák a lövészárkokat. Ezt nevezték már hintapolitikának is, mindegy. Bele is pusztulnék, ha pártkatonaként kellene gondolkodnom, direktívák mentén kellene az írói munkámat végeznem. Azt persze örömmel látom, hogy negyedszázados írói munkám és az irodalomban betöltött bentebb vagy kintebb szerepem nagyon sokak szemében tűnik fel hitelesnek, és nem kell magyarázkodnom már egy ideje, miért nem itt, vagy ott, miért nem csatlakozom ehhez a kampányhoz, vagy ahhoz a felhíváshoz. Aláírások nélkül, demonstrációktól távol is megőrízheti az ember a tisztességét, mi több, a méltóságát, és megkaphatja mások megbecsülését is.
Úgy tűnik, mintha rajtad nem fogna az idő. Mióta ismerlek - húsz éve talán - ugyanaz a külsőd, megjelenésed, globoncos haj, lezser öltözet, fürkésző szem. Az idei Könyvhétre jelenik meg A szürreális balkon című verseskönyved, a Kortárs Kiadó gondozásában, s mintha költészeted sem változott volna radikálisan - a jellegzetes zaláni tónus, az elégikus, borongós hang, enyhén szürrealisztikus képiség, avantgárdos versszabadság, s egy sajátos eklektika jellemzi új verseidet is. Mintha a kilencvenes évek kötelező modernsége, a posztmodern sem nagyon érintette volna meg stílusodat, a posztmodern értékrelativizmusa pedig végképp távol áll verseidtől.
Az idő nagyon is fog, csak nincs időm foglalkozni vele. Néha gondolkodom azon, nem röhejes-e egy ötvenet lassan betöltő ember lobogó hajjal, koszlott farmerban, mezítlábas csukában és térdig érő gyűrött ingben. Aztán megnyugtatom a berzenkedőt, én így érzem jól magamat. Soha nem hordok nyakkendőt, és nem érzem, hogy a korom bármilyen külső változásra is rákényszerítene. Így vagyok a verseimmel is. Sokmindent kitaláltam, amit sokan fel is használtak és használnak máig, nagy örömömre, de az első tizenöt évben nem volt időm ezeket kimeríteni, végigjárni, nem volt időm magammal fogalkozni. Csak mentem előre, újabb és újabb meghódítandó formák vagy tartalmak felé. A kivonulás arra is jó volt, hogy megálljak, körül nézzek, ki vagyok, hol vagyok, mi mellett mentem el úgy, hogy nem vettem észre, pedig kellett volna, kikre nem figyeltem, pedig oda kellett volna figyelnem. Látszólag változatlan a költészetem is, de ez az új könyv sokmindent mélyebben, új összefüggésrendszerek mentén rendze el. A kötet szerkesztője, Reményi József Tamás is azt mondta, mintha megírtam volna egy válogatott kötetet csupa új versből. Lehet. Nem nagyon érdekelnek a divatok, sőt, a kánonok sem. A divatok mindig azoknak fontos, akik nem tudtak kitörni, feljönni, megkapaszkodni, fogást találni. Meg azoknak, akik nem elég tehetségesek. A kánonok meg azoknak, akik brancsokat akarnak létrehozni maguk körül, a maguk szórakoztatására, a maguk létének igazolására, és mindenki kiszorítására, aki nem fajt ehhez fejet. Ezek az irodalmi guruk sem érdekelnek. A modernitás annyiban, amennyiben modernnek tekinthetőek a munkáim, a posztmodern meg egyáltalán nem foglalkoztat, holott a regényeimet majdnem minden kritika a posztmodernhez sorolja, sőt, az egyetemen is a posztmodernek között vizsgáznak belőlem a szerencsétlen hallgatók.
Néhány éve jelent meg a Papírváros című regényed első, majd a második része, s talán folytatása is lesz, amelyben a Moszkvában töltött, megélt élményeidről, az akkori, ottani lét nyomoroncságáról írtál. Új köteted verseire is egyfajta epikusság a jellemző. Történeteket idéznek föl, történetekre emlékeznek, mostani verseidben a leningrádi emlékek törnek elő. Valóban annyira fontos az életedben Moszkva?
Meglepőt mondok, igazából nem volt soha fontos. De fontos volt, hogy fiatal voltam, nagyon fiatal, és nagyon odafigyeltem még az élet történéseire. Én nem vagyok prózaíró, én minden munkámban elsősorban költő vagyok. Ez azt jelenti, hogy nincsenek történeteim, mint egy igazi prózistának. Nincsenek előre kitervelt haladási irányaim, nincs előre eltervezett jellemrajzom, gyakorlatilag szerkezeti vázlatom sincs. Tehát, ha valamit meg akarok írni, kell egy modell, egy létező történet, amitől el tudok rugaszkodni. Mivel a prózai írásaimban a fikcióval állok legrosszabbul, kitaláltam, hogy a történeteknek a hőseim emlékezetében kell játszódniuk, legalábbis a tudatában. Így már nem a cselekmény alakulására kell fordítani a figyelmemet, hanem az azok által kiváltott lélektani mozgásokra, mozzanatokra, rezgésekre. Moszkva annyiban persze máig meghatározó, hogy a katonaságon kívül ott alázódtam meg oly mértékben, ott rettentem meg attól, hogy elvehetik tőlem az emberi méltóságomat, annyira, hogy hirtelen kijózanodtam az ifjúság eufóriájából, és hirtelen beleálltam a keserű férfikorba.
|
