A tudomány lehetővé tette, és teszi folyamatosan, hogy olyan dolgok váljanak értelmezhetővé, átláthatóvá, amelyeknek az értelmezhetősége és átláthatósága korábban elképzelhetetlen lett volna. Ennek ellenére még ma is akad néhány olyan terület – ilyen például az álomkutatás –, amelyek továbbra is fejtörést okoznak a tudomány embereinek. Nehéz megmondani, hogy az álmok hogyan és miért alakulnak ki; s hogy mi a jelentésük, arra végképp nincs teljes rálátásunk. Laikusként nagyjából addig terjed a tudásunk, hogy az álmok rendszerint kétfélék lehetnek: összefüggéstelen zagyvaságok, ezek általában ébredés után rögtön ki is törlődnek, és valóságosnak tűnő álomképek, amelyek akár hetekre, hónapokra is elkísérhetnek bennünket.
Sigmund Freud osztrák neurológus, pszichiáter kicsit szakszerűbben úgy nevezte ezeket, mint nyilvánvaló (manifeszt) álomtartalom, valamint lappangó (látens) álomgondolat. Nem véletlen az álomgondolat kifejezés, ugyanis míg az ébrenlét során a környezetünkben látott képek hatására az agyunkban gondolatok képződnek, addig alvás közben ennek épp az ellentéte történik, gondolatok, érzések jelennek meg az agyunkban, amelyek képekké formálódnak. Ezt az átalakító folyamatot nevezi Freud álommunkának, majd az álomképek értelmezését – a képből kiolvasni a gondolatot – álomfejtésnek. Freud elmélete szerint az agyunk ezeket a gondolatokat – képzeljük csak el, hogy mennyi lehet belőlük – letömöríti és képpé konvertálja, azaz sűríti, ezért lehet, hogy sokszor képtelenek vagyunk értelmezni az álmunkban látottakat. De Freud álomelmélete összességében arra próbál rávilágítani, hogy az álmok többnyire az ébrenlét ideje alatt elnyomott tudattalan kivetülései, így amikor az álmainkat próbáljuk értelmezni, egyben a tudatalattinkban megbúvó lelki folyamatainkat vizsgáljuk.
Carl Gustav Jung, Freud tanítványa is valami hasonlót vázol fel, ő azt mondja, hogy a társadalmi elvárásoknak felállított nyilvános szerepszemélyiségünk (a persona) alatt rejtőzködő tudattalan (minden, amit elfojtunk: vágyak, hiányosságok, gyengeségek, ösztönök), és a kollektív tudattalan (ősi szimbólumok, archetípusok: születés, halál, beavatás, szerelem stb.) az álmainkban próbálnak meg a felszínre törni, és ami a legfontosabb, nincs univerzális magyarázat egyik álomképre sem. Mit jelent ez? Jung elmélete szerint az álmokat nem lehet egyértelműen meghatározni, vagy legalábbis szükséges hozzá magának az álmodónak a személye is; „Egyetlen álomszimbólum sem választható el az egyéntől, aki álmodja, és egyiknek sincs meghatározott, konkrétan egy értelmezése. Az emberek oly mértékben különböznek abban, ahogy a tudattalanjuk kiegészíti vagy kompenzálja a tudatos psziché működését, hogy lehetetlen biztosnak lenni afelől, mennyire lehet egyáltalán osztályozni az álmokat és azok szimbólumait” – mondja. Elméletek persze születtek még Freud és Jung után is, az alapok azonban ide vezethetők vissza.
De mit kezd mindezzel az irodalom? Az álmokról már a görög mitológiában és a bibliai történetekben (József és Dániel álomfejtése) is szó esik, később Shakespeare-nél (Hamlet), Dosztojevszkijnél (Ördögök, A Karamazov testvérek), Thomas Mann-nál (A halál Velencében) és még sok más írónál is előkerül. Az álmokkal kapcsolatos (ős)történetek és elméletek a magyar irodalmat sem kerülték el, ráadásul 1910 környékén már Magyarországon is ismert volt a pszichoanalízis, így hatására számos álommal kapcsolatos, azt tematizáló műalkotás született. A kérdés, hogy vajon miként jelenik meg az álom ezekben a szövegekben, és hogyan kapcsolódnak a fentebb említett pszichoanalízishez – vagy éppenséggel hogyan rugaszkodnak el tőle? A következőkben ezek közül mutatunk be néhányat.
Krúdy Gyula: Álmoskönyv
„Nincsen rossz álom.
Mert amikor álmodunk: azt jelenti, hogy még élünk.
A halottak nem álmodnak, mert hiszen ők már mindent tudnak.”
Ha visszakanyarodunk Jung felvetéséhez – miszerint az álmoknak nincs egyetlen univerzális megfejtésük – joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy akkor Krúdy Álmoskönyve nem egyéb, mint egy szedett-vedett humbug? Jung – de még Freud is – valószínűleg azt mondaná, hogy igen, pedig Krúdy minden bizonnyal ismerte Freud elméleteit, és mint egy tanulmányból kiderült, kapcsolatban állt Ferenczi Sándorral, a budapesti pszichoanalitikus iskola megteremtőjével, aki szintén beavatta a pszichoanalízis rejtelmeibe. Krúdy tehát nagyon is képben volt a tudományos megközelítésekkel, nem is feltétlenül vetette el őket, csak éppenséggel úgy vélte, hogy ezek semmivel sem adnak pontosabb válaszokat, mint a régi nagy bölcsek. Krúdy nagyanyja, Radics Márta álommagyarázatait, az Egyiptomi álmoskönyvet és Kerner Jusztinusz magyarázatait használta fel saját álmoskönyve összeállításához. Vigh Imre tanulmányából az is kiderül, Krúdy álmoskönyve nem is áll olyan távol Freud álomfejtő módszereitől, több szinten is felfedezni némi hasonlóságot: ilyen a magyarázatokhoz kötődő szexus fogalomköre, valamint az egy jelképhez több, akár ellentétes jelentéstársítás, ami szintén megjelenik Freudnál.
Babits Mihály: A gólyakalifa
„Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé.”
Jung álomértelmezése szerint a pszichének létezik egy sötét oldala, amely a személyes tudattalanban lappang, és amelyet a tudatos személyiség, a persona megpróbál mindinkább elnyomni. Ezt azonban csak az ébrenlét ideje alatt tudja megtenni, hiszen alvás közben, az álomban felszabadul a tudattalan. Freud korábban azt mondja, hogy ez természetes, sőt mi több, egészséges velejárója az agy működésének, a tudatos és a tudattalan instanciák közötti feszültség ugyanis ennek hatására tud csak feloldódni. Tehát azt is mondhatjuk, hogy egyfajta egyensúly alakul ki a tudat és a tudattalan között. De mi van akkor, ha a az egyensúly megbillen, és a tudattalanba zárt, Jung által árnyékként megjelölt sötétebbik én veszi át az irányítást a tudat felett?
Babits is mintha valami ilyesmit mutatna meg A gólyakalifa című regényében. A gólyakalifára szintén hatással volt a pszichoanalízis és az álomfejtés –, mint ahogy az Ezeregyéjszaka vagy Edgar Allan Poe. Így lett belőle egy amolyan detektíves, tudathasadásos lélektani dráma; azaz műfaji sajátosságait tekintve több részegységre is bontható, de a legfontosabb vonal azért mégiscsak az álom és a valóság határmezsgyéin húzódik. A történet szerint Tábory Elemér, egy jómódú úrifiú élete gyökerestül felfordul, amikor az álmaiban megjelenő alteregó, egy asztalosinas átveszi az irányítást az élete felett. Valóság és álom egy idő után összemosódik, Tábory Elemér már nem ura a nappali énjének, az Etelkével tett olaszországi nyaralásuk egyik reggelén pedig végleg átveszi a helyet a sötétebbik én.
Márai Sándor: Válás Budán
„De az álom, igazad van, legtöbbször csak zavarosság. Nincs értelme. És ritkán oka az álom valaminek; majd mindig csak következmény.”
Márai méltatlanul kevéssé emlegetett, 1935-ben megjelent regényében szintén Freud álomelméletével találkozunk. A regény főszereplője, egy sikeres fiatal válóperes bíró készül döntést hozni egy olyan ügy felett, melyben látszólag ő is szerepet vállalt. A történet szerint Fazekas Anna, akit a bíró, Kőműves Kristóf még házassága előtt ismert meg, készül elválni Greiner Imre orvostól, Kőműves volt iskolatársától. A történet a cselekmény előrehaladtával egyre csak bonyolódik, Anna öngyilkos lesz, Greiner pedig azzal vádolja a fiatal bírót, hogy titkon gyöngéd érzelmeket táplált felesége iránt, akiről már korábban is tudta, hogy szerelmes egykori iskolatársába. A beszélgetés végül egy pszichológiai hadviselésbe csap át, Greiner bizonyítani próbálja, hogy az igazság a bíró álmaiban keresendő – hiszen ahogy Freud is mondta: az elfojtott vágyak az álmokban törnek felszínre.
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
„Mióta az eszem tudom, közel volt hozzám. Mindig előttem vagy mögöttem, mindig mellettem vagy ellenem. Imádtam vagy utáltam. Közönyös sohase voltam iránta.”
A pszichoanalízis freudi elmélete Kosztolányi Esti Kornéljában valósul meg a legszemléletesebben. Ahogy Jung is mondta, a személyiségünk nyilvános része mögött, mely az alkalmazkodást, a beilleszkedést szolgálja, ott van a normáktól elrugaszkodni kívánó, lázadó mögöttes én, az ösztönös tudattalan, és a kettő állandó ellentmondásban van egymással. Ugyanakkor az alárendelt és a fölöttes én viszonyrendszerében éppúgy jelen van a szeretet, mint a gyűlölet. Kosztolányi regényében mindez az elbeszélő és Esti Kornél alakjában nyilvánul meg. Esti Kornél, az alteregó viszont már önmagában is ellentmondásos, olykor megértő és udvarias, máskor cinikus és otromba, egyszerre jelenti mindazt, ami rossz, és mindazt, ami jó, hiszen az elbeszélő gyermeki énje és a mindenkori szabadság is éppúgy keveredik benne.
Felhasznált források:
Babits Mihály: A gólyakalifa, Magyar Elektronikus Könyvtár
Don Kuiken: Az álommetafora kibővített koncepciója, Imágó Budapest, 2013.
Egyensúly és álom. Márai Sándor: Válás Budán, PIM
Krúdy Gyula: Álmoskönyv, Magyar Elektronikus Könyvtár
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Magyar Elektronikus Könyvtár
Márai Sándor: Válás Budán, Helikon Kiadó, 2012.
Papp Dénes: Betűfalak, szókapuk. Babits Mihály: A gólyakalifa, Irodalmi Szemle, 2017.
Sigmund Freud: Álomfejtés, Helikon, Budapest, 2016.
Vigh Imre: Álom, jelkép és szimbólum a Szindbád ifjúságában, Tiszaonline, 2015.
