Jorge Luis Borgesnek van egy írása, címe A tudomány pontosságáról, számomra kedves írás. Lényege az, hogy egy birodalomban a kartográfia tudományát tökéletességre emelik az ezt űzők. Olyannyira, hogy egy idő után elkészül a birodalmat teljesen lefedő, azzal minden egyes pontjában megegyező térkép. Az újabb nemzedékek viszont már nem lelték örömüket a kartográfia tudományában, a térképet pedig magára hagyták. „A Nyugati pusztaságokban még maradt néhány Rom a Térképből, most ott Állatok és Koldusok élnek; az egész Országban nincs más nyoma a Földrajztudománynak” – zárja sorait a nagyszerű mesélő. Borges – bár vak volt (vagy talán pont ennek köszönhetően?) – hihetetlenül jól látott. Olyannyira, hogy a jövőt is észrevette, azaz a mi korunkat. Hiszen térképes története lényegében a mi világunkat írja le. A valóságra ráépítettünk egy egy az egybenes térképet, műanyagból. Egy valóságszerű hártyát, amely, bár pontról pontra fedi a világot, mégsem azonos vele. Ez a hártya vagy térkép azt ígéri, azt zengi, hogy jobb, mint a valóság, hiszen elfedi annak a mindenféle lucskos, szagos, nyirkos, keserű dimenzióit. Jól hangzik, nem? Mára kimaxoltuk a „térképészetet”. Minden tökéletes, pompás, minden gyönyörű, édes, színes, formás. A kartográfia tudománya elérte a csúcsát, és a hártya egy az egyben lefedi a világot. Egy (Baudrillard szavait használva) hiperreális világban élünk. A hiperrealitás kezdete, azaz a kartográfia tudományának első próbálkozásai akkorra tehetők, amikor bebeszéltük magunknak, hogy a világon minden eladható. Hogy lényegében egy óriási világpiacon, világbazárban élünk, ahol csak a megfelelő árat kell bemondani, s már futhatsz is a szajréval. Mindegy, hogy mi az, ha megvan a fizetőeszköz, viheted. Ez aztán oda vezetett (mert elhittük az alapfeltevést), hogy elfogadtuk, mindenki és minden piacon van, árulja magát. Ha meg immár piacon vagyunk, s mi vagyunk a kofa és a krumpli egyszerre, akkor legalább a legjobb arcunkat kell mutatnunk, hogy aztán kelendők legyünk. Az sem számít, hogy ez a legjobb arc sminkelt, s reggel, közvetlenül ébredés után nem olyan pöpec, mint napközben. A lényeg úgyis az, hogy szép legyen, amikor valaki (akárki, hiszen piacon vagyunk, a vevő névtelen, arctalan, tömegszerű) meg/beveszi. A folyamatot csak katalizálta a virtualitás, amely pont azt adta ennek a folyamatnak, amire szüksége volt: lehetőséget arra, hogy picture perfectre sminkelje magát. A valóság? A valóság pedig legyen az, amit látsz, ami első ránézésre eléd tárul, mélysége nincs (kinek kell?), mint egy térképnek. Mára nagyjából lefedődik a térkép. A sekély látszat betakarja a valóságot, s harsányan rikkant: gyere, vegyél meg!
Nálunk itt, Erdélyben most zakuszkaeltevési szezon van. A zakuszka egy vinettából (értsd: padlizsán), paprikából, s még pár dologból készített finomság, ami télen aranyat ér. Mi, itt Kolozsváron, legtöbbször egy közeli piacról vásároljuk meg az alapanyagot, azaz a vinettát (értsd: padlizsán), amit nagy kocsikon hoznak délről az oltyánok (értsd: ókirályságbeli románok). A vásárlási folyamat kicsiben hozza a már említett térképészeti alapműveletet. A padlizsánok úgy vannak elrendezve a polcokon, kocsikban, hogy első ránézésre a legszebb, legnagyobb, legépebb darabokat lássa a vevő. Elragadtatva a gyönyörű darabok láttán, aztán vásárol is pár tíz kilót (kinek mennyi kell), s már dörzsöli is a markát, hogy mekkora üzletet csinált. Igen ám, de a furfangos eladók, fürge mozdulatokkal úgy töltik meg a zsákokat, hogy a látható helyekre valóban a szép darabokat teszik, de belülre, középre azért be-be dobálnak ütődött, kevésbé szép példányokat is. A padlizsán hegy a térkép: csupa gyönyörű gyümölcs, ami mögött ott van a józanító igazság, a fonnyadtabb darabok. Innentől aztán a tőzsde és az influenszerek világáig, kisebb a lépés, mint azt az ember gondolná… A Wall Street bankárjai is lényegében padlizsánárusító oltyánok, akik terméküket adják el, alapjában véve ugyanezzel a technikával.
A helyzet akkor válik súlyossá, amikor ez a piac hangulat és érzés életkérdésekre is áttevődik, amikor a szabadság, igazság, jólét kérdése is merkantilis, padlizsánárusító szituációvá válik. Hiszen lassan teljesen eltűnik a valóság, s vele az élet. A művilág, a térkép ugyanis sosem helyettesíti a tényleges életet. Sminkelhetjük, amíg csak akarjuk, az alapozó alól, hamarabb vagy később, kikandikál a tény.
Ebben a világban Jézus viselkedése életmentő előképpé válik a számomra. Az ő korában is nagyon menő volt a térképészet. Akkoriban egy hierarchikus rend árulta magát kacérul a piacon. Csúcsán a római császár, alatta az egyre csökkenő hatalmú rétegek. Jézus viselkedése szembement ezekkel a bevett normákkal. Nem századost, szenátort, helytartót, prostituáltat, zsidót, görögöt, rabszolgát, nőt, férfit, gyermeket látott, hanem embereket. A kicsiknek tetszett, a nagyoknak kevésbé. Annyira nem, hogy meg is ölték Jézust. Éleslátása viszont rámutatott a térkép alatti valóságos valóságra, amiben élni talán még mindig jobb, mint egy térképen. Jó lenne újraolvasni, sőt újra elmondani ezt a jézusi történetet ebben a mai kartográfusok által uralt világban. Dalolna ma is!
