A füzet lapjait nagy valószínűséggel 1790 októbere és 1796 áprilisa között kötötték be, majd ezután kezdték el vezetni. A mára lapjaira hullott, elázott és elszíneződött, húsz centiméter magas és ennél valamivel keskenyebb füzet oldalait - az írást segítve - ceruzával vonalazták meg. A 212 oldalas énekeskönyvet elsőként vezető Molnár János borítóra írt feljegyzése ugyan magyar, de a benne szereplő több mint hatvan éneket és szöveget már horvát nyelven írták.
"Molnár János énekös könyvecköje. Ha el talál vesni, visa atgyanak néki, mert ha nem agyak néki nagy bűntetés kap. Ezen alul iratot kelt március 13." - olvasható a füzet elején, amelyben három kézírás különíthető el egymástól. Az utolsó bejegyzéseket az 1870-es évek elején jegyezték fel. Az énekeskönyv a család tagjai között öröklődhetett.
A feltehetően templomban és búcsújáráskor használt füzet énekei között a 13. századra visszanyúló szövegemlékek is felfedezhetőek, de eredetük pontos meghatározásához sokkal hosszabb kutatásra lenne szükség.
A könyvecske múzeumba kerüléséről is keveset lehet tudni. Az előző igazgató, Bárth János néprajzkutató és történész, aki imakönyveket is gyűjtött, feltehetően egy bátyai káplántól jutott hozzá a füzethez, amely egy 1858-ban, Kalocsán nyomtatott horvát nyelvű énekeskönyvvel volt összekötve.
A kötetben az olvashatóság miatt valamennyi szöveget legépelték, majd le is fordították. A most megjelent könyv azonban tartalmazza az eredeti füzet egyes oldalainak fotókópiáit is, Horváth Sándor, a szombathelyi Savaria Múzeum néprajzkutatójának tanulmányát, valamint Vulic Sanja zágrábi nyelvész 6-7 énekről szóló értekezését.
A sajátos archaikus szigetet képező, római katolikus vallásukat mélyen őrző horvát népcsoport tagjai még a 16. században települtek át Szlavóniából. A 18. században elterjedt, általuk is elfogadott névvel illetett rácok Kalocsa környékén élnek. A csoport tagjai közül a horvát nyelvet már csak nagyon kevesen beszélik, így a most megjelent énekeskönyv a helyiek fontos nyelvemlékévé is válhat.
