Csak így hívtuk mindig: Gráci. Gráci üzen, hogy menjünk az öreg Siposba, az óbudai kocsmába, odacsődítette az írókat. Jó lesz ott összejönni, enni, inni, diskurálni. Netán nótázni is, ha emelkedett a hangulat, s bejön a különterembe a cigány.
Nem Gráci énekelt, hanem Csukás Pista, harsogó jókedvvel, úgy éjfél felé. Azok az összejövetelek a nyolcvanas évek derekán feledhetetlenek. Már csak azért is, mert olyan széles és sokféle volt akkor még az írói asztaltársaság. Együtt volt mindenki, nem volt széthúzás, csak később, kilencven után oszlott szekértáborokra az irodalmi világ. Gráci ezt már nem élte meg. Csodálkozott volna, mivé lett a sok jó barát.
Gráci. Galsai Pongrác. A szellemes karcolatok, ízes novellák és éles kritikák mestere. Hogy tudott nevetni! Korpulens alkata, kissé kreolos arca, simára fésült haja, derűre született tekintete most is itt van előttem. Ahogy megy télen is kiskabátban az utcán, ahogy fehér inge kigombolódik mellkasán, megy, lohol szerkesztőségbe, kávéházba, színházba. Odavet egy-egy remek kis novellát, két szatíra közben megírja Bajor Gizi meg Csortos életrajzát, szervezi a Nők Lapja irodalmi rovatát – micsoda jó fóruma volt az a novellistáknak és a költőknek! –, dramaturg Abody Béla, a másik nagy hedonista és életművész mellett a Vidám Színpadon, a Magvető regényújságjába, a Rakétába szerez írásokat, s aztán egyszer csak kitalálja, hogy kell egy szatirikus irodalmi lap, s legyen annak a címe Grimasz. 1986-ban meg is indítja, írunk bele boldogan. Látványra maga a kicsattanó egészség, de hipochonder a javából, a kiváltott gyógyszereket mégis a kukába dobja, jobban bízik a főtt sertéscsülökben, a vodkában meg az életderűjében.
Pécs volt az indulása, ott született 1927-ben egy katolikus pap gyermekeként, a Pázmányon szerzett diplomát, tanárkodott szülővárosában, aztán belevetette magát a pécsi irodalmi életbe, amely párját ritkítóan nagyszerű volt az ötvenes években Szántó Tiborral meg Csorba Győzővel és a többiekkel. Ott találkozott Tatay Sándorral, Várkonyi Nándorral meg a Nádor kávéházában tanyázó kezdőkkel. A Dunántúl című, országos hírű folyóiratban sorra jelentek meg az új tehetségek, pezsgett a művészeti élet. Pestre kerülve Füst Milán előadásait hallgatta, még látta Márait, bejáratos lett a Darlingba, és az eszpresszó literátus törzsközönsége révén otthonossá vált a főváros irodalmi légkörében.
Még ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik folytatója volt a kávéházi zsurnaliszták és költők társasági életmódjának. Kötetei jelentek meg, színész- és íróportrék, tárcák és elbeszélések gyűjteményei. Megírta öniróniától áthatott, Egy hipochonder emlékiratai című, önéletrajzszerű művét, amelyben az elmúlással foglalkozik, de cseppet sem tragikus hangon. Legutolsó kötete, a Csúnya nők dicsérete – milyen jellemző a cím szatirikus hajlamára! – 1988-ban jelent meg. Kitüntették József Attila-díjjal, s humorát Gábor Andor-díjjal ismerték el. Mindenki kedvelte színes egyéniségét. 1988-ban halt meg, egy bécsi utat követően szívroham vitte el a mára már letűnt irodalmi világ kései képviselőjét.
A cikk eredetileg a Lyukasóra folyóirat Olvassuk újra sorozatában jelent meg.
Kiemelt kép: Galsai Pongrác 1976, fotó: Szebeni András
