Azokban az időkben kellett volna élnie, amikor született, a XX. század első negyedében, redakciók, éjszakai kávéházak és kisvendéglők, mulatók szeparéiban, csinos színésznők, bohém kártyások világában. De hát 1925-ben született, s mire fiatalemberré lett, reá csapott a kor gyilkos szelleme. Munkatáborba vitték, partizánok szabadították ki a halál markából Borban, ahonnan egy másik háborúba ment, Palesztinába, de már fegyverrel a kézben, hogy harcoljon az angolok ellen az izraeliek hadseregében. Mire ötvenegyben hazajött, nem éppen bohém világ járta. Fizikai munkával tartotta fenn magát, míg ötvenötben aztán közel került az irodalomhoz.
Dramaturg meg újságíró lett, filmforgatókönyveket írt, többek között a Csukás István meseregényéből írt, Emmy-díjat nyert Keménykalap és krumpliorr címűt, operettek szövegét porolta le szellemes dialógusokká,
míg aztán egyszer csak kiderült, hogy milyen nagyszerű prózaíró.
1968-ban híre ment, hogy megjelent egy remek regénye, az Avraham Bogatir hét napja, amelyben palesztinai élményeit írta meg, s ennek aztán folytatása lett a Hová tűntek a katonák? (1971) és a trilógia befejezéseként 1977-ben a Történet vége.
Ez a három könyv élete fő műve. Nem írt sokat, mert halogatta a munkát, noha 1993-ban még kiadott egy regényt (Jutalomjáték), de nagyszerű írói tehetségét inkább a játékosabb feladatokban kamatoztatta. Igazán újságírónak, dramaturgnak vallotta magát. Úgy élt, mint a két háború közötti pesti zsurnaliszták, színházi emberek, de kávéházak helyett a presszókban, írók kedvelte vendéglőkben, széles baráti körében töltötte idejét; ha feladat volt, gyorsan, pontosan elvégezte, erős, francia cigarettákat, Gitanes-t vagy Gauloises-t szívott, vodkával nógatva magát otthonában hason fekve írta rövid tárcáit, a dátumozásukból következtetve sűrű egymásutánban. Csoda, hogy a három, nagyszabású regényéhez volt türelme. A lapokban megjelent írásai, publicisztikái, tárcái utolérhetetlenek szellemességükkel, a sorokból áradó bölcsességükkel.
Ha csípős megjegyzésekkel tarkítva is, de szeretettel volt írótársai iránt. Amikor Galsai Pongrác az óbudai, régi Sipos vendéglő különtermét szemelte ki az írók heti összejövetele színteréül, Kardos G. egyike lett a törzsvendégeknek.
„Nem állítom, hogy most már nincsenek irodalmi körök, de általában olyan írókból állnak, akik nem fogyasztanak halászlét sok belsőséggel, s nem fakadnak dalra rózsás kedvükben” – emlékezik egyik kis írásában a Sipos vendéglőbeli estékre, ahol Kolozsvári Grandpierre Emil, Csukás Pista, Gyurkovics, Végh Antal, Hernádi, Lázár Ervin, Konrád Gyuri és sokan mások ott ültünk borozva, sörözve, bohémos egyetértésben.
A József Attila-díj, a Krúdy- és a Márai-díj mellé oda kerülhetett volna a Kossuth-díj is, de ő ezt soha nem hiányolta. Nagyon tehetséges volt, és nagyon szerény.
Humor éltette világéletében, persze olykor szomorkás humor.
1997-ben halt meg, ősszel. Novemberi időben temettük Farkasréten. Sokan búcsúztattuk. Mert sokan szerették. Rövid írásaiból mutatunk be a Csak úgy mesélek című kötetéből.
A cikk eredetileg a Lyukasóra folyóirat Olvassuk újra sorozatában jelent meg.
Kiemelt kép forrása: Fortepan/Szalay Zoltán
